hu | fr | en | +
Accéder au menu

Vízipisztollyal a bankok megrendszabályozásáért

A válság gyönyörű pillanatához érkeztünk: Karine Berger szocialista képviselő, a banktevékenységek ún. szétválasztásáról és szabályozásáról szóló törvényjavaslat kezdeményezője a következőket mondta, miután a pénzügyi bizottságban Jean-Paul Chifflet, a francia Bankszövetség elnöke, Frédéric Oudéa, a Société Générale óriásbank elnöke, valamint Jean-Laurent Bonnafé, a BNP-Paribas főigazgatója után kért szót: „Hármójuk felszólalásából az derül ki, hogy a törvényjavaslatban foglaltak nem okoznak gondot önöknek. Ez egyfelől meglep, másfelől őszintén örülök neki.”[1]

Az a tény, hogy a képviselő meglepődött, együgyűségéről árulkodik csupán. Viszont hogy ennek örül, egyértelműen megmutatja, melyik oldalon áll. Én már semmin sem lepődök meg, ami a kormányzó szocialisták és a pénzügyesek közötti viszonyt illeti. „I am not dangerous” (Nem vagyok veszélyes) – sietett megnyugtatni Francois Hollande a londoni City-t, miután egy óvatlan pillanatban – még biztosan a választási tömeggyűlések hatása alatt – „arctalan ellenségünknek” nevezte őket. Nagy szerencse, hogy gyorsan helyesbített. Karine Berger képviselő Serge Moscovici gazdasági és pénzügyminiszterrel vízipisztollyal vette üldözőbe a Minótauruszt, és közben azt kiabálják: gyerekek, felesleges elbújni, nem lesz vérfürdő!

A bankok megrendszabályozója

Néhány évtized múlva az 1929–33-as és a 2007-es pénzügyi válságra adott válaszok összehasonlítása igazi történész-ínyencfalat lesz, és akkor szépen kiderül majd, hogyan viselkedett az elit a két korszakban, milyen kompromisszumokra volt hajlandó, és mennyire hajolt meg a pénzvilág urai előtt. „A Liikanen (2) -jelentésben ajánlott változtatások bizonyosan túl radikálisak” – állítja mély meggyőződéssel Karine Berger, a bankok árjegyzést biztosító (market maker) szerepét taglaló javaslatról, amely a Liikanen-jelentés egyik fejezete. Persze elképesztő durvaság „tollpihével ütni-verni a bankárokat”, ahogy az Európai Bizottság jelentése teszi. Nem tudjuk, hogy Karine Berger – a pénzpiac sok más szakértőjéhez hasonlóan – közvetlen és jól fizető kapcsolatban áll-e a bankokkal, azt viszont most már tudhatjuk, hogy a pénzvilág egy árva cent nélkül is megvásárolhat valakit. (3) Ez talán még rosszabb. Egyébként Benjamin Masse-Stamberger cikke (4) a banklobbiról – amely leírja, hogyan lehet megfosztani egy törvényjavaslatot, esetünkben a bankok szabályozásáról szólót valódi tartalmától – egyebek mellett feltárja, hogy Valérie Rabault, a Parlament Pénzügyi Bizottságának szocialista alelnöke korábban a BNP-Paribas származtatott részvényügyletekkel foglalkozó Risk Strategy (kockázatvállalás) részleg felelős munkatársa volt. Törvény a bankok szabályozásáról, pénzügyi bizottság, szocialista alelnök, BNP-Paribas származtatott részvények... E lista láttán a mai világban értelmetlen lenne független, kritikus szakértő után kiáltani, ebbe a körbe külsős nem kerül be. Természetesen Valérie Rabault egyfajta lovagias cselekedetként, továbbá az összeférhetetlenség vádját kivédendő nem vállalta a származtatott részvénykereskedelem szabályozásáról szóló törvényjavaslat benyújtását. El kell ismerni, hogy ennél vakmerőbb lépés csak az lett volna, ha a törvényjavaslatot egyenesen Michel Pébereau-val (5) szövegeztették volna meg, de akkor már tényleg kilógott volna a lóláb.

 Végeredményben miről is van szó? Háromszor is semmiről: a globális pénzvilág urai mintegy kétezermilliárd dollár veszteséget szenvedtek el a kapitalizmus történetének egyik legsúlyosabb válságában. A francia bankok sem úszták meg, nekik is kijutott a jóból. Ugyanis minden hangoskodás ellenére az Európai Központi Bank (EKB) masszív segítsége, valamint különböző ad hoc közvetítő intézmények (6) által folyósított állami támogatások nélkül a francia bankrendszer egyszer s mindenkorra eltűnt volna a föld színéről. Vitathatatlan, hogy kevesebb tőkét mozgósítottak Franciaországban, mint az Egyesült Államokban vagy akár az Egyesült Királyságban, de azért a hirtelenjében felkért közvetítőknek 97 milliárd eurót (7) kellett összegyűjteniük szeretett bankjainknak.

 A bankárok abban a hitben vannak, hogy megszabadultak minden kötelezettségüktől, hiszen az állami támogatásokat visszafizették. De először is emlékeztetni szeretnénk őket, hogy a francia és a belga adófizetők a Dexia (8) miatt most is tizenkétmilliárdos adósságot törlesztenek. És különösen arra hívjuk fel a figyelmet, hogy adósságaik visszafizetése önmagában az égvilágon semmi alól nem mentesíti a bankokat. Többek között nem vonhatják ki magukat a válság felelőssége alól: emiatt állt le a növekedés, és ez hagyott sok tízezer munkanélkülit maga után. Ennek a levét jelenleg is isszuk.

 A Le Monde diplomatique februári száma két idevágó cikket is közöl: Alexis Tsipras-tól Görög adósság, európai megoldás (9) és Alexis Spire-tól Hogyan kerülik ki a gazdagok az adófizetést (10) címmel. Az előbb a történészekről beszéltünk – van egy millióm, hogy legjobban azon képednek majd el, mekkora jóindulat övezte a pénzvilág szereplőit akkor is, amikor már egyértelmű volt, milyen pusztítást okoznak! Ugyanis a katasztrófa után öt évvel még semmi nem történt, hiszen a törvényjavaslat a banki tevékenységek szétválasztásáról és rendszabályozásáról alig több a semminél. Pedig a hatékony beavatkozás elvileg nagyon is egyszerű: a piac alapvetően kiszámíthatatlan, ebből következik, hogy nem bízhatunk benne. Sőt, amikor a piac ingadozása átlépi a kritikus küszöböt, akkor a gazdaság egészét a teljes bizonytalanságba rántja. Következésképpen két lehetőség közül választhatunk: vagy elfogadjuk ezt és beletörődünk abba, hogy időnként válság jön, ami recesszióval jár, és közben a teljes társadalmat mozgósítjuk a pénzvilág megmentése érdekében, vagy úgy döntünk, hogy mindenestül véget vetünk ennek a helyzetnek, más szóval egyfajta cordon sanitaire-rel elszigeteljük a kártételt. Frédéric Oudéa, a Société Générale vezetője naivitással vegyes önbizalommal valóban nem akadékoskodott, hogy Karine Berger felfogását idézzük, ám a végén bevallotta, hogy a banki tevékenységek szétválasztásáról szóló törvény a bank tevékenységének összesen másfél százalékát érinti. Másfél százalékért tényleg nem érdemes akadékoskodni!

 Ahhoz tehát, hogy valamirevaló szabályozást javasoljon a kormány, az kell, hogy a törvény ne rendelje alá magát teljes mértékben a pénzvilág sirámainak. A pénzügyi szakértők ugyanis eskü alatt vallják, hogy kivétel nélkül minden pénzpiaci művelet, a legbrutálisabb is, a reálgazdaság finanszírozását szolgálja. Ám a szocialistákat megfertőzte az a hiedelem, hogy a piaci finanszírozás korszerű és szakszerű, így aztán egy szavuk sincs arra, hogy minden pénzpiaci ügylet – fedezeti, likviditási, származtatott és maga a shadow banking system, az ún. árnyékbankrendszer is (11) – fontos, sőt nélkülözhetetlen. Marad tehát az a szabályzás, ami a bank tevékenységének alig másfél százalékát érinti.

Mindent a piacra kell bízni

„Ha olyan vállalatoknak, mint például a Vinci, több százmillió euróra van szükségük a tíz-tizenöt éves projektjeikhez, akkor nem kereskedelmi, hanem befektetési bankhoz fordulnak, amely nem spekulatív, hanem a reálgazdaság szempontjából hasznos tevékenységet folytat” – állította Karine Berger, amikor elutasította azt a módosító indítványt, amely azt szorgalmazta, hogy a tőkepiaci tevékenységeket ténylegesen szétválasszák a kereskedelmi banki tevékenységtől, és ne egyszerűen leányvállalatokba szervezzék. Semmi nem igazolja azt a megállapítást, hogy a kötvénykibocsátás olcsóbb finanszírozási forrás, mint a bankhitel, és hogy a kötvényes finanszírozás összköltsége a hagyományos bankhitelnél versenyképesebb. Jól tudjuk azt is, hogy egy bajba jutott vállalat nem fordulhat a kötvénypiachoz, mert meglehetősen durván utasítanák el. Ilyenkor nincs más választása, csak hagyományos hitelt nyújtó bankot kereshet fel.

 Mindeközben a francia bankárok azért siránkoznak, hogy ha nem folytathatnak tőkepiaci tevékenységeket, akkor elveszítik a klienseket, csökken a forgalmuk és a nyereségük. Kertelés nélkül ki kell mondanunk, hogy teljesen hidegen hagy minket a bankok üzleti forgalma, nyeresége, továbbá az, hogy milyen helyezést érnek el a pénzintézetek nemzetközi rangsorában. A társadalomnak nem fűződik semmiféle érdeke ahhoz, hogy a tőkések, de legfőképpen a bankárok hatalmas tételekben űzött játékaiban részt vegyen. Sőt, az érdekei ezzel pontosan ellentétesek. A társadalom ezt mint kellemetlen meglepetést általában akkor szokta felismerni, amikor a válság idején összeáll a kép, és egyszerre sokan a tudatára ébrednek, hogy az a bankszektor, amelynek mérlegfőösszege mintegy négyszerese a GDP-nek – mint Franciaországban –, katasztrófát okoz, ha beüt a mennykő. Minél túlfejlettebb a bankrendszer, annál többe kerül, amikor meg kell menteni.

 Ne legyenek a bankok túlságosan nagyok. Továbbá nyugodtan legyenek csak szürkék és unalmasak. Nem kell, hogy mindenki a bankárok fizetését és bónuszait irigyelje, nem kell, hogy túl nagy legyen a nyereségük, hogy nagyzoljanak és töretlenül növekedjenek, nem kell a részvényeseiket és a brókereiket hizlalni. Tulajdonképpen pontosan ez, a bankok visszanyesése a cél. Ami pedig a nagyvállalati ügyfeleket illeti, ők viszonylag hamar felfogják: ha a banki hitel költségei esetleg magasabbak is a tőkepiaci finanszírozásnál, bőven megéri akkor is, mert olyan folyamatos partneri kapcsolat alakul ki, amelyet nem mondanak fel az első probléma esetén, ahogy a tőkepiaci finanszírozást. Kevés az esélye tehát annak, hogy a Vinci kizárólag a Goldman Sachsra bízná sorsát.

 Ám a szocialisták piac-bálványa mára akkorára nőtt, hogy a kis- és közepes vállalatok (kkv-k) finanszírozását is a tőkepiacról akarják biztosítani. Közismert, hogy a kkv-k és a bankok közötti együttműködés útja rögös és nincs virágszirmokkal behintve. Hogy a kkv-finanszírozás modernizálásához a tőkepiacon át vezet az út, ennek az elképzelésnek az ostobasága csak ideológiai konokságával vetekszik. Ugyanis két eset lehetséges: vagy csak a kkv-k legjava jut ki a tőkepiacra, s ezáltal a dolog természeténél fogva a sok hűhó semmiért helyzet áll elő, vagy a kkv-k derékhadát, azaz vállalatok ezreit ráengedjük a tőkepiacra. Kérdés azonban, hogy hogyan tudnának a pénzügyi elemzők és a hitelminősítő intézetek ennyi hitelfelvevőt monitorozni. Ezzel szemben a bankfiókok kiterjedt hálózatának pontos helyi ismeretei vannak az ügyfelekről. A kkv-k tőkepiaci finanszírozásakor csak kétes, subprime jellegű minősítésre számíthatnánk.

 A disznó minden része ízletes

A banki elit természetesen nem ismer magára e sertéstelepi hasonlatban, de tulajdonképpen erre, pontosabban a bankárok következő álokoskodására gondoltunk: ha a gazdaságfinanszírozás legmagasabb rendű formája a piac, akkor nagyjából minden, bármi és akármi, ami hozzájárul a tőkepiac jó működéséhez, elfogadható, sőt többé-kevésbé kívánatos. Ezt az érvet ragozzák vég nélkül, alig szofisztikáltabb formában, akkor is, amikor a jó öreg elméletet fejtegetik, miszerint biztosítani kell a piacok likviditását. Ahhoz, hogy a reálgazdaság alanyai, a vállalatok sikerrel bocsássanak ki értékpapírokat, vevőket kell találniuk, s ahhoz, hogy a vevők megvásárolják az értékpapírokat, biztosnak kell lenniük abban, hogy a papírok nem maradnak a nyakukon, azaz bármikor el tudják majd adni. Arra van szükség tehát, hogy a piac érintett szegmensében folyamatosan nagy intenzitással működjön a piac, biztosítva, hogy minden eladó vevőre találjon és viszont. Ezt nevezik egy szóval likviditásnak, a piac vagy egy piaci szegmens likviditásának. Ez a spekuláció legfőbb igazolása, amelyet végül már egyfajta közszolgáltatásnak állítanak be – és szó se essék az extraprofitról és a harácsolásról.

 A likviditáselmélet tehát tulajdonképpen a profit előnyeit hirdeti. A spekulánsokat valójában nem érdekli a reálgazdaság, de – mondják a pénzügyi szereplők – ennek ellenére, végső soron mégiscsak a reálgazdaság érdeke, hogy a nagyvállalatok értékpapírokat tudjanak kibocsátani, vagyis likvid értékpapírpiac működjék. Tehát a reálgazdaságtól idegen spekulánsok, a likviditás elkötelezett hívei, mivel készséggel rendelkezésére állnak a piacra igyekvő, vagy onnan távozni szándékozó, illetve kényszerülő nagyvállalatoknak, biztosítják, hogy az értékpapírpiac gördülékenyen működjön, azaz hatékonyan finanszírozhassa… a reálgazdaság szereplőit. Quod erat demonstrandum („ezt kellett bizonyítani”, a ford.)

 Következésképpen spekulánst emlegetni sértésszámba megy, és teljesen felesleges is, kellemesebben hangzik a piaci árjegyző (market maker) kifejezés. Kétségtelen, hogy ez a kifejezés szoros rokonságot mutat a sült galamb receptjével, hiszen meglepő módon átlagosan tízszer annyi spekulatív, vagyis tisztán tőkepiaci, mint reálgazdasági műveletre kerül sor, ami azt mutatja, hogy jól működtetik a piacot. A legmegengedőbb értelmezés szerint is a „likviditási közszolgáltatás” szerencsétlenül kusza kifejezés, s csupán ürügyül szolgál a spekuláció elburjánzására. A likviditást kilencedannyi piaci művelet is képes lenne biztosítani a viharmentes időszakokban. Merthogy a piaci viharok idején a piac működtetői sem ostobák, így, mint mindenki más is, sebesen elmenekülnek, s akkor hagyják a likviditást összeomlani, amikor arra a legnagyobb szükség lenne.

 A banki tevékenységek szétválasztásáról szóló francia törvény tulajdonképpen legkevésbé a market making műveleteket kívánja leválasztani a hagyományos kereskedelmi banki tevékenységekről, és így szöges ellentétben áll az Európai Bizottság álláspontjával (lásd a Liikanen-jelentést), amely szemmel láthatóan engedett a populizmus csábításának. Bármelyik spekulatív műveletet gond nélkül, egyszerű kérésre át lehet minősíteni piacot működtető műveletté. Ez meglehetősen kényelmes megoldás. Tehát minden, ami a piacon zajlik, piacot működtető műveletnek minősül, minden kínálati művelet az, mert lehetővé teszi a vásárlónak a vételt, és minden keresleti tranzakció is, mivel lehetővé teszi az eladónak az eladást. Micsoda meglepetés! Ezt az érvelést persze nem volt könnyű kitalálni, de még nehezebb lenyomni a torkunkon. Tekintve, hogy bármilyen művelet hozzájárul a piac működtetéséhez, és a gazdaság finanszírozásához szükségünk van a tőkepiacra, ostobák vagy rosszindulatúak lennénk, ha bármit szét akarnánk választani, elvégre minden azonos célt szolgál. A francia parlament költségvetési bizottsága egyszerűen e józan észen alapuló érvelésnek engedett, mégpedig habozás nélkül – illetve másfél százaléknyi területet kíván szabályozni, ami persze Frédéric Oudéa-t, a Société Générale nagyfőnökét, nem is zavarja.

Ne bántsuk a szívünknek kedves fedezeti alapokat

Ugyanebbe az irányba mutat és azonos érvelést követ a bankok és a fedezeti alapok (hedge funds) kapcsolatainak szabályozásáról szóló törvénytervezet is. Valójában a fedezeti alapokat – amelyek lényegi eleme a kockázatvállalás és a tőkeáttételi hatás (12) , és amelyek hatása felér egy jelentősebb természeti katasztrófával – a pénzügyi eszközök szemétdombjára kellene vetni. De legalábbis be kellene tiltani a bankrendszerhez való kapcsolódásukat. Nyugodtan hagyhatnánk a piac hőseit, hogy a tőkepiacról finanszírozzák magukat! De nem! Moscovici miniszter azzal áll elő, hogy a fedezeti alapok annak az ún. árnyékbankrendszernek (shadow banking system) a részei, amelyek, mint tudjuk, a tőke mintegy húsz százalékát birtokolják. Ezt viszont – a szokásos félreértelmezés miatt – úgy tekintik, hogy húsz százalék erejéig a fedezeti alapok is hozzájárulnak a gazdaság finanszírozásához. Következésképpen a fedezeti alapok is védendők, mivel roppant hasznosak a gazdaság számára.

 A folytatás, mint a karikacsapás: semmiképp sem szabad megakadályozni, hogy a bankok hitelezzék a fedezeti alapokat – amelyek meg a reálgazdaságot finanszírozzák! Gratulálunk, miniszter úr! Mindazonáltal röviden jelezhetnénk a miniszternek, hogy a bankok a fedezeti alapok közbeiktatása nélkül, közvetlenül is finanszírozhatnák a gazdaságot. Ezt az ellenvetést egyébként ki lehetne terjeszteni az árnyékbankrendszer egészére, mert olyan kvázi fekete lyukkal állunk szemben, amely a legkétesebb, a legkevésbé szabályozott pénzügyi vállalkozásokat tömöríti; s amely kizárólag úgy válhatott ennyire jelentőssé, hogy a banki hitelezés a modernitás jegyében hagyta magát kiszorítani. A reálgazdaságnak az lenne a legjobb, ha az univerzális bankok egyáltalán nem hiteleznék az árnyékbankrendszert. Ez lenne a leghatékonyabb eszköz a rendszer viszonylagos visszaszorítására, továbbá arra, hogy megszabaduljunk az árnyékbankrendszer által egyre csak terjesztett sorvasztó mételytől. Emlékeztetni kívánunk arra, hogy a Bear Stearns, amikor már egyértelmű volt, hogy bajban van, első lépésként gyorsan bezárta két legszofisztikáltabb fedezeti alapját, továbbá, hogy a BNP-Paribas is arra kényszerült 2007 nyarán, hogy váratlanul három fedezeti alapját is bezárja. Amikor azután a csődhelyzet igazán súlyossá vált, 2008 őszén, akkor rákényszerült a money market fund felszámolására is. Soha senki sem bizonyította még, hogy a vállalatok és a háztartások egészséges finanszírozását a bankrendszer ne tudná önállóan ellátni, és tényleg szükség van a fedezeti alapokra.

 De szó sincs arról, hogy komolyan megkérdőjelezzék a hedge funds-ok létét. Az univerzális bankok továbbra is nyújthatnak hiteleket a fedezeti alapoknak, és ezzel komoly kockázatoknak teszik ki a lakossági megtakarításokat. „Minden szükséges elővigyázatossági intézkedést megtettünk” – védekeznek a törvényjavaslat szerzői, hiszen elegendő egy pillantást vetni az első cikk 10. szakaszára. Eszerint a bankoknak csak arra van engedélyük, hogy fedezet mellett hitelezzék a fedezeti alapok tőkeáttételi ügyleteit. Miután kizárólag a fedezett, vagyis biztosított tranzakciókat fogják engedélyezni, az egész művelet ugyebár biztonságos lesz. De a valóságban mit is jelentenek ezek a fedezetek? A spekulációra szakosodott pénzügyi világban a különféle értékpapírok letétbe helyezése a fedezet, a folyósított hitel összegével legalábbis megegyező értékben. Mindenekelőtt, szögezzük le, hogy jelenleg sem nyújtanak fedezet nélkül hiteleket a fedezeti alapoknak. Egyértelmű, hogy a törvény ebben a tekintetben nem jelent semmiféle változást, következésképpen nem érvényesül semmiféle korlátozás.

A fedezet gyakran csak illúzió

Válság idején a fedezetként elhelyezett értékpapírok szinte mindig veszítenek az értékükből, pedig állítólag „nagyon jó minőségű” papírokról van szó. A 2007–8-as eseményekkor derült ki, hogy az AAA minősítésű értékpapírok olykor fabatkát sem érnek. Ilyen esetekben az adóst – a fedezeti alapokat – felkérik, hogy tegyen le nagyobb értékű fedezetet, de persze válsághelyzetben a hedge fund-ok nyomás alá kerülnek, és a likviditásuk rohamosan romlik. Akkor kellene tehát plusz fedezetet, méghozzá likvid fedezetet – még értékét nem veszített, erős értékpapírokat vagy hitelígérvényt – letenniük, amikor nagy a valószínűsége, hogy a pénzügyi pánik következtében teljesen megszűnnek a finanszírozási lehetőségeik. Ismeretes, hogy épp a likvid fedezet hiánya – amely persze láncreakcióként terjedt egyik bankról a másikra –, a letéti felhívások (margin calls) révén keletkezett likviditási problémák rengetették meg 2007–8-ban a pénzügyi rendszert.

 A hitelezők, vagyis a mi esetünkben az univerzális bankok szintén egy sor kockázatos műveletbe kezdenek a fedezetül elhelyezett értékpapírokkal – pedig a fenti problémákat figyelembe véve a fedezetként letétbe helyezett értékpapírok csak akkor jelenthetnének valód biztosítékot, ha szigorúan elkülönített és hozzá nem férhető számlákon tartanák őket. De ki hiszi el, hogy a bank nem nyúlna hozzá a hitelek ellenértékeként, fedezetül kapott értékpapírokhoz? Ha a fedezet jó, vagy feltehetőleg jó minősítésű, akkor olyan pénzügyi erőforrás, amelyet egy bank sem hagyna parlagon heverni. Maga a bank is haladéktalanul meg fog szabadulni a normális körülmények között biztosítékként szolgáló fedezettől, eladja a pénzpiacon, és így készpénzhez jut, vagy letétbe helyezi fedezetként, amikor hitelt vesz fel. Létezik már a pénzpiacon egy széles, repo-nak (a repurchasing angol fogalomból származtatott szó) nevezett szegmens, amely arra szakosodott, hogy a fedezeti biztosítékok ellenében rövid határidőre likvid eszközöket biztosít. Amikor aztán beüt a krach, s mondjuk egy adós, például egy fedezeti alap, fizetésképtelenné válik, hol vannak ezek a fedezetek? Az az értékpapír, amelyet annak idején azért bocsátottak ki, hogy válság idején elővegyék és eladják, már sehol sincs, és persze nem fogja megvédeni a hitelező bankot a krach veszteségeitől. A fedezet, vagy a likviditás szabályozása – bár nagyon szakszerűnek tűnik – azon biztosítékok közé tartozik, amelyek akkor működnek kifogástalanul, amikor nincs semmi gond, és főleg nincs pénzpiaci pánik, és senkit sem kell semmilyen veszélytől megóvni.

 A pénzügyi szektorban, szokás szerint, az ördög a részletekben, pontosabban az obskúrus és rejtett technikai részletekben lakozik. Ilyen például a származtatott tranzakcióknál támasztott marzs-igény kérdése. Hogy itt a pénzpiacok számára nagyon is fontos kérdésről van szó, az abból látszik, hogy az amerikai bankok gondosan kilobbizták maguknak a jó szándékú Dodd–Frank Act idevágó passzusainak alapos átírását. A hitelek fedezeteként elhelyezett értékpapírok kezelése is része ennek a kérdésnek, ugyanis ilyen utakon terjednek tovább a rendszer válságjelenségei. A szocialista törvényalkotó, ha valóban a szabályozás volna a szándéka, akkor ahelyett, hogy „a hitelt csak fedezet ellenében” típusú biztonság illúziójába ringatná magát, gyökeresen átalakítaná a fedezetekre vonatkozó rendelkezéseket. Pontosabban szólva létre kellene hoznia ilyen rendelkezéseket, hiszen a pénzügyi szereplők ezen a téren azt csinálnak, amit akarnak. Azon is lemérhető, hogy mennyire tehetetlen a szocialista kormány, hogy javaslatainak ereje még a pénzügyi szereplők „önmérsékleti” szabályainál is csekélyebb. A bankok ugyanis, mivel nagyon jól tudják, hogy mitől mentek tönkre kis híján, komolyan foglalkozni kezdtek a fedezetmenedzsment (13) gyakorlatának módosításával. Úgy tűnik, készek olyan határozott lépésekre is, amelyek ténylegesen biztosítanák, hogy a fedezetek betöltsék valódi szerepüket, vagyis pánik és válság esetén a hitelezőt megvédjék a veszteségektől.

 Sajnálatos módon a bankrendszer önszabályozása siralmasan következetlen. A félelemtől kocsonyaként remegő bankárok esküdöznek, hogy megtanulták a leckét, és többé nem kerülhetnek bajba. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a jó szándék az idő múlásával, ahogy egyre távolodunk a traumától, elillan, majd az újabb pénzügyi buborék eufóriájában feledésbe merül. A szocialista törvényalkotó szemmel láthatólag nem értette meg, hogy egyedül a törvény tarthatja kordában az önszabályozókat. A bankok és más pénzintézetek következetességét ugyanis teljes mértékben pillanatnyi érdekeik határozzák meg. A szóban forgó törvény leghasznosabb eleme tehát az lehetett volna, hogy szigorúan előírja a fedezetként kapott aktívák zárolását. Akkor biztosan erős és panaszos jajgatást hallottunk volna Frédéric Ouade-tól. Teljesen általános és mindenre kiterjedő törvényt kellett volna elfogadni, esetleg olyat, amelyik kerek perec megtiltja, hogy a bankok hitelezzék a befektetési alapokat, illetve az úgynevezett árnyékbankrendszert. Nos, akkor kiderült volna, hogyan boldogulnak az urak a bankhitel nélkül, és megtalálják-e a számításukat, ha nem a lakosság megtakarításainak terhére spekulálnak.

 Miféle szétválasztás?

Nem csupán arról van szó, hogy a törvényjavaslat szerinti szétválasztás, amely bizonyos banki tevékenységeket érintetlenül hagyna, másokat pedig leválasztana, lényegében jelentéktelen, hiszen a banki tevékenységek másfél százalékát érinti csupán, hanem arról is, hogy a szétválasztás formája leginkább a tartós vadházasságra emlékeztet. Ebből a szempontból a Volcker Rule, a Vickers- és Liikanen-jelentések és a Moscovici-terv is téves elemzésen alapul, amikor konokul fenntartja azt az illúziót, hogy nagyobb tőkével nyugodtan folytatni lehet a kockázatos üzleteket. Konkrétan azt javasolják, hogy a problémás tevékenységeket magasabb tőkemegfelelési mutatójú leányvállalatokba helyezzék ki (Tier-1), s azt remélik, hogy ezzel elejét veszik minden további gondnak.

 Ezek szerint továbbra sem értik, hogy a pénzügyi válságfolyamatokban a fizetőképességnek (szolvencia) másodlagos jelentősége van. A válságot ugyanis az robbantja ki, hogy bizonyos aktívák értékét hirtelen és brutálisan leértékeli a piac, ezért előbb ebben a piaci szegmensben, majd fokozatosan a többiben is ellehetetlenül a likviditás, és így a piac hirtelen összezsugorodik (14) . Ezért indul roham a készpénzért. Sokadszor emlékeztetünk arra, hogy a Bear Stearns és a Lehman Brothers annak ellenére omlott össze, hogy a legmagasabb tőkekövetelményeket is teljesítették, jóval az előirt minimum feletti Tier-1 minősítésű tőkével rendelkeztek. 2008 után immár öt évet szántak a pénzügyi mechanizmusok és a válság következményeinek alapos átgondolására, így most megrökönyödhetünk, hogy a szabályozó rendszerek tanoncai továbbra sem fogják fel: még a leglátványosabb feltőkésítés és a holdingon belüli elkülönítés sem mentheti meg a befektetési bankokat a katasztrófától.

 Az egyetlen intézkedés, amelynek e téren értelme lenne, a Goodhart– Persaud-javaslat volt. Eszerint a fizetőképességi mutatót a végérvényes rögzítés helyett anticiklikussá kellene tenni (15) , s a szavatoló tőke mennyiségének követelményei a buborék-kialakulás kockázata, amit az aktívák gyors áremelkedése jelez, magával vonná a fizetőképességi mutató automatikus emelését. Persze nem szabad túlbecsülni az intézkedés horderejét. A hozadéka – az unalomig ismételt szöveggel ellentétben – elsősorban nem az, hogy „a tőke csillapítja a veszteségek okozta megrázkódtatások erejét”, hanem az, hogy a kérdéses piaci szegmensben szűkíti a bankok hitelezési képességét, s ezzel visszafogja a buborékot. Más szóval, az anticiklikus tőke-koefficiens a gyakran sulykolt tévhittel szemben nem a prudenciális politika eszköze, hanem a – más eszközökkel folytatott – monetáris politika része, hiszen nem a bankok feltőkésítése, hanem a hitelkínálat szabályozása a cél.

 Kiszervezés leánybankokba: halottnak a csók

Az elvi eltévelyedés egyáltalán nem zárja ki a téves megvalósítást. Hogy a tényleges és teljes szétválasztás, bank split helyett leánybankok létesítése mellett döntöttek, az szomorú bizonyítéka az erőtlenségnek. Karine Berger a pénzügyi bizottság ülésén azt állította, hogy ha bajba kerül egy adott leánybank, a lakosság megtakarításait összegyűjtő anyabankot ez nem fogja megrázni. A törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy a holdingnak a tőkepiaci műveletekre szakosodott leánybankot külső (azaz tőle független) egységként kell kezelnie. Ebből következően a leánybankra a nagykockázat-vállalási korlátokra vonatkozó irányelvet kell alkalmazni. Utóbbi megtiltja, hogy egy bank saját szavatoló tőkéjének több mint tíz százalékát kockázatos ügyletre használja fel. A banki holding tehát nem siethet e korlátot meghaladó mértékben leánybankjának segítségére. Ebből Karin Berger arra a következtetésre jut, hogy a leánybank csődje esetén „az anyabank garantáltan hermetikusan elszigetelt” marad. (16) Elképzelhető azonban, mégpedig számos okból, hogy nem célszerű feltétlenül Karine Berger megítélésére hagyatkoznunk.

 Először is, e tökéletes és teljes elszigetelés mellett is az anyabank alaptőkéjének tíz százalékát tökéletesen és teljesen kockáztatják. Másodszor a Banque de France-nak a nagykockázatok ellenőrzésére vonatkozó 93-05 sz. rendelete (17) megállapítja, hogy az egy egységre megállapított kockázat súlyozott nettó kockázatként értendő. Más szóval: a holding által a leányvállalatnak biztosított mentőhitel bruttó összege igencsak meghaladhatja az alaptőke tíz százalékát. Márpedig válsághelyzetben a bruttó likviditási képességnek van jelentősége, hiszen az számít, hogy egy komoly fizetőképességi válság idején milyen nagyságrendű tartalékokat lehet mozgósítani. Biztosak lehetünk benne, hogy az anyabank minden rendelkezésére álló forrást biztosít majd a leánybank megmentésére. Egészen addig, amíg bruttó kötelezettségvállalásai lényegesen meghaladják szavatoló tőkéje tíz százalékát. Ráadásul például a BNP-Paribas-nál a tíz százalék is 7,5 milliárd eurót jelent. Ez csak szalmaszál persze, amikor a leánybank bedől. Mint minden hasonló esetben, a tényleges veszélyt nem annyira a szavatoló tőke felélése jelenti, inkább az, hogy az anyabanknál is sürgős és teljesíthetetlen likviditási igény jelentkezik. Márpedig válsághelyzetben a likviditás jelenti az igazi problémát. Amikor egy holding bonyolult körülmények között arra kényszerül, hogy leánybankja segítségére siessen, ki hiheti, hogy ez a fejlemény közömbösen hagyja a piaci szereplőket? Akkor viszont hogyan tudná a holding biztosítani a tényleges finanszírozási igényeket?

 Általában ilyenkor kerül ismét előtérbe a bank fizetőképessége, a szolvencia egyébként másodrendű kérdése, ám ezúttal a pénzpiaci pánikot felerősítő tényezőként. Fogyatékosságai ellenére a fizetőképességi rátát szoros figyelemmel kísérik a hitelezéssel foglalkozó nagybefektetők, a pénzpiacok működtetői (18) , akik ezt a mutatót még rövid lejáratú hitelnyújtásnál is a hitelfelvevő minőségének értékelésére használják. (19) Mindez rávilágít a pénzpiac sajátos bájára, ahol a hiedelem – a hit, hogy az adós képes lesz törleszteni, vagy a jövőbeli pénzügyi megbízhatóság mutatója – szüli a törvényt. Más szóval elégséges, ha a piaci szereplők leteszik a garast valamely tetszőleges indikátor mellett, hogy az érdemtelen jelentőségre tegyen szert, s következményekkel járó hatást érjen el. Ha a piaci működtetők úgy látják jónak – s ezt teszik válsághelyzetben –, hogy a hitelfelvevőket a Tier-1 ráta alapján ítéljék meg, továbbá hogy kizárólag a legjobbakat finanszírozzák, akkor jaj annak, aki e tekintetben nem bizonyul stabilnak. Ez esetben finanszírozási forrásai sorra eldugulnak, mindaddig, amíg tönkre nem megy. Mindez pedig látszatra igazolja, hogy az indikátort jól választották ki, az helyesen mutatja a piaci folyamatokat és így kvázi igazolja az elméletet. Persze e jelenség okai igazából máshol keresendők. Mindenesetre egy ilyen körülmény sarokba szorítja majd a problémás leánybank terhét cipelő anyabankot. A holding kénytelen lesz a leány veszteségeit kompenzálni, aminek következtében saját fizetőképessége rendül majd meg. Mindez végső fokon az anyabank saját finanszírozási képességének folyamatosságát fenyegeti, pontosan akkor, amikor a leánybank megsegítése érdekében éppenséggel a legstabilabbnak kellene lennie.

 A banki tevékenységek szigorú szétválasztását szavatoló, úgynevezett banki apartheid törvény

Karine Berger szerint a spekulációs üzletág leányvállalatokba szervezése képes lenne hermetikusan leválasztani az anyabanktól a kockázatos pénzpiaci tevékenységeket. Ez azonban az ő felfogása. Ugyanakkor mindenki más láthatja, már aki veszi a fáradságot, hogy megértse a válság mechanizmusát: a törvényjavaslat szövege erősen elfogult. A társadalmat porig romboló pénzhatalom minden túlzás nélkül nevezhető romboló erejűnek, mivel azonban díszes csomagolásban – általában luxusöltönyben – jelenik meg, pusztító hatását gyakorlatilag nem akarják észrevenni. Ha azonban bárki közelebbről szemügyre veszi az utóbbi évek gazdasági történéseit, meggyőződhet róla: szinte az összes kontinens hemzseg az olyan eseményektől, amelyek bizonyítják a tőkepiacok liberalizálásának súlyosan káros következményeit.

 Ha ténylegesen válaszolni akarunk a jelenlegi, a kapitalizmus történetének bizonyára legsúlyosabb válságára, akkor a legkevesebb, amit tehetünk, hogy a piaci műveleteket teljesen szétválasztjuk. Ezekről a tőkepiaci műveletekről kézzelfogható bizonyítékok birtokában minden további nélkül kijelenthetjük, hogy érdemlegesen szinte semmivel sem, vagy alig nyújtanak többet, mint a közönséges bankhitelek. „Mi a helyzet akkor a részvénytőzsdével?” – kiáltanak fel kétségbeesetten a tőkepiac barátai, hiszen az már Ford korában is létezett. Igen, de akkoriban a tőzsdepiac nem burjánzott vészesen el, s azért nem vették észre, hogy tulajdonképpen nagyszerűen meglennének nélküle is. (20)

 Vétkes felelőtlenség lenne, de akár hagyjunk meg bizonyos pénzpiaci tevékenységeket. Ez azonban csakis abban az esetben képzelhető el, ha a betéteket befogadó bankoknak szigorúan megtiltanák, hogy bármiféle kapcsolatban álljanak a pénzpiaci műveleteket folytató pénzintézetekkel. Ahogy várható volt, a francia bankárok első – egyébként felesleges – rémült tiltakozása arra utalt, hogy a probléma nem a banki modellben rejlik. Ugyanis láttuk, hogy a szőnyegre kerültek olyan tisztán befektetési bankok, mint a Bear és a Lehman, miközben a „francia típusú” univerzális bankok viszonylag becsülettel megállták a helyüket. Ha elvonatkoztatunk, és nem nyitunk vitát a bankárszakma és a tisztesség kapcsolatáról, valamint a francia bankoknak a válság idején tanúsított tényleges viselkedéséről, akkor leginkább a vakmerőségüket kell értékelnünk. Ők ugyanis naivitástól áthatva kioktatnak bennünket, hogy igenis, ha hatalmas betétállományon trónolunk, akkor jól meg tudjuk rakni a tányérunkat. Ezzel olyan ponthoz értünk, amikor emlékeztetnünk kell őket: a lakosság megtakarítása nem arra való, hogy tompítsa a bankok spekulációs veszteségeit. Hogy még világosabban lássuk a pénzvilág ártatlan arroganciáját: védekezésként szem elől téveszti azt a feladatát, hogy őrködjék a bankbetétek biztonsága felett, és nyíltan bevallja: jól tudja, hogy a spekulációk kockáztatják a bankbetéteket. Sőt, igencsak elégedett, hogy a betétek ellenőrzését kézben tartja.

 A problémára az sem kínálna kielégítő választ, ha a Karine Berger egyébként meglehetősen katasztrofális koncepciója szerinti „hermetikus elszigetelés” és a leánybankokba kiszervezés helyett ténylegesen szétválasztanák a banki és tőkepiaci tevékenységeket (banking split) (21) . Teljesen el kell vágni minden kapcsolatot a betéteket kezelő kereskedelmi bankok és a befektetési bankok között, nemcsak a tulajdonosi, vagyis leánybanki kapcsolatokat, hanem a hitelezést és a fedezetnyújtást is le kell állítani, hiszen ezekkel a lakossági betéteket kockáztatják. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy kereskedelmi bank semmilyen körülmények között nem létesíthet hitelkapcsolatot egy befektetési bankkal, legalábbis hitelezőként semmiképpen sem. Egy ilyen rendelkezés azt feltételezi, hogy „két, egymástól elhatárolt bankközi piacot hozunk létre. Amennyiben komolyan akarjuk venni a banki szétválasztás gondolatát, abból egyenesen következik, hogy ezt a szétválasztást minden területre ki kell terjeszteni! Szét kell választani a banki intézményeket magukat, szét kell választani a működésükre vonatkozó szabályozórendszert (tőkemegfelelési mutató, tőkefedezet, stb.), a bankközi piacokat, továbbá, miként azt nemrégen javasoltuk (22) , a jegybanknak eltérő kamatlábat kell megállapítania a kereskedelmi bankok, valamint a befektetési bankok refinanszírozására.” (23)

 Ha a pénzvilág belülről nem gyarmatosította volna teljesen a szocialista kormányt, ha annak maradt volna még szemernyi bátorsága, s ha képes lett volna felmérni a tőkepiacok által a társadalom egészének okozott súlyos károkat, akkor nem ezt a korcs szétválasztási törvényt, hanem a teljes szétválasztást szavatoló apartheid törvényt kellett volna elfogadnia.

(1) A pénzügyi bizottság 60. sz. beszámolója a 2013. január 30-i ülésről, 7. o.

(2) Az Európai Bizottság számára 2012. októberben készített szakértői javaslatok a bankrendszer strukturális reformjáról.

(3) A Veig nevű internetező joggal jegyzi meg: ha Karine Berger jelenleg nem is kap fizetést a bankoktól, korábban igenis kapott, ráadásul nem is keveset, hiszen az Euler-Hermès hitelbiztosítónál dolgozott közgazdászként.

(4) Benjamin Masse-Stamberger: Réforme bancaire: des lobbys très investis [A bankreform: a nagyhatalmú lobbik], L’Expansion, 2012. december 5.

(5) A BNP-Paribas elnök-vezérigazgatója hosszú éveken keresztül, 2011-ig.

(6) Az SFEF (Société de financement de l’économie française, a francia gazdaság finanszírozására létrehozott társaság) a sürgősségi hitelezésre, az SPPE (Société de prise de participation de l’Etat, az állam tulajdonrész -átvállalására létrehozott társaság) a kvázi tényleges tőkeapport végrehajtására.

#_ednref7 

(8) A Dexia francia-belga óriásbank, amelyet többször is meg kellett menteni az utóbbi években.

(9) http://www.magyardiplo.hu/archivum/2013-m%C3%A1rcius/1090-goeroeg-adossag-europai-megoldas#comments

(10) http://www.magyardiplo.hu/kezdolap/1135-hogyan-keruelik-ki-a-gazdagok-az-adofizetest

(11) Az árnyékbankrendszer kifejezés azokat a pénzintézeteket és bankműveleteket jelenti, amelyek nem jelennek meg a bankok mérlegében, és így a szabályozást megkerülve működnek. Általában a bankok maguk a tulajdonosai az árnyékban működő pénzintézeteknek.

(12) Tőkeáttételnek nevezik, amikor a saját tőke többszörösével szállnak be egy spekulációs üzletbe. Ennek következtében sokszoros nyereségre vagy veszteségre lehet szert tenni. Általában a nyereség a sokszoros – értelemszerűen.

(13) Lásd Anuj Gangahar: Default protection: collateral management grows in strength [Csődvédelem: gyors ütemben erősödik a fedezetbiztosítási menedzsment], Financial Times, 2011. szeptember 11.

(14) Lásd: L’effarante passivité de la “ régulation financière” [A pénzügyi szabályozás elképesztő passzivitása], in Les Economistes Atterrés, Changer d’économie, Les Liens qui Libèrent, 2012 (Az elkeseredett közgazdászok kiadványa a Váltsunk gazdaságot sorozatban, A felszabadító kötelékek c. kiadónál, 2012)

(15) Charles Goodhart és Avinash Persaud: How to avoid the next crash [Hogyan kerülhetjük el a következő összeomlást?], Financial Times, 2008. január 30.

(16) A Pénzügyi Bizottság 63. sz. jegyzőkönyve, beszámoló a 2013. január 30-i ülésről, 10. o.

(17) Időnként felülvizsgálat tárgya. Erre utoljára 2011. november 23-án került sor.

(18) A félreértések elkerülése érdekében célszerű leszögezni, hogy a nagybani hitelpiacok elnevezés ellenére az itteni intézmények nem nyújtanak hitelt, ami pénzteremtési művelet, hanem kötvényfinanszírozási lehetőségeket kínálnak.

(19) A fizetőképesség, a szolvabilitás a pénzügyi szilárdság jellegzetes hosszú távú indikátora, a rövid távú fizetőképesség a likviditás.

(20) A javaslat részletes kifejtését lásd: Et si on fermait la Bourse [Zárjuk be a tőzsdéket!], Le Monde diplomatique, 2010. április

(21) A valódi szétválasztás azt jelentené, hogy a tőkepiaci tevékenységeket finanszírozó pénzintézet és a bankbetéteket befogadó kereskedelmi bank között nincs semmilyen tulajdonosi kapcsolat. 

(22) http://blog.mondediplo.net/2008-04-...http://blog.mondediplo.net/2008-04-23-Quatre-principes-et-neuf-propositions-pour-en

(23) Az volt terv, hogy a buborékot már keletkezésének pillanatában ki lehessen szúrni azáltal, hogy a fedezeti alapok refinanszírozási hiteleinek kamatait gyilkos szintre emelik anélkül, hogy ezzel ártanának a reálgazdaságnak kínált hitel árán.

Frédéric Lordon

7 Ebből 77 milliárdot az SFEF-nek juttattak, húszmilliárdot tulajdonrész vásárlásra fordítottak.

Megosztás