hu | fr | en | +
Accéder au menu

Hogyan kerülik ki a gazdagok az adófizetést?

A leggazdagabbaknak nincs szükségük arra, hogy kivándoroljanak csak azért, hogy kevesebb adót kelljen fizetniük. Több éves vizsgálódás a francia NAV-nál (Trésor Public) azt mutatja, hogy az adóhivatal szakemberei gyakran megértőek, gyakran pedig egyszerűen nem megfelelőek a szabályok, arra, hogy a leggazdagabbaktól is keményen beszedjék az adókat.

JPEG - 71.1 kio

 Egy északi megye adóhivatalában vagyunk. Erős idegen akcentussal beszélő ötven év körüli algériai asszony jelentkezik a pultnál kezében lobogtatva a lakhatási adóívet. „Miközben 300 euró beilleszkedési minimumtámogatást kapok, 269 euró lakhatási illetéket követelnek tőlem”. Az adóhivatalnok rezzenetlen arccal replikázik: „Ez azért van így, mert Önnél lakik a lánya, és neki van jövedelme. Így Ön elveszti a lakhatási illeték kötelezettsége alóli mentességet, amely tavaly még járt Önnek.” A süketek párbeszéde folytatódik: „De hát ez az ő (egyébként a metrónál dolgozik) jövedelme, én hozzá sem nyúlok a fizetéséhez! A lányomnak én ezzel tudok segíteni, és képtelen vagyok fizetni. Így is tele vagyok adóssággal, már a végrehajtó is járt nálam.” Az adóhivatalnok eldönti a vitát: „Ön a szabályzat értelmében elvesztette az illetékmentességre való jogosultságát, de kérvényezheti a részletekben történő befizetést.” (1)

Gyakorlatilag biztos, hogy a büntetés alól mentesítést kapnak

Néhány hónappal később ugyanaz az adóhivatal, amelynek illetékességébe egy jómódú körzet is tartozik, az ingatlanadókkal foglakozó részlege egy házaspárt fogad az ingatlanokra kivetett szolidaritási adó (ISF) ügyében. A nyugdíjas házaspár önként jelentkezett. Kezükben van a tulajdonukban lévő ingatlanokról szóló, imént kitöltött nyilatkozat. E szerint egy jómódú északi városban állandó lakóhelyként szolgáló 250 négyzetméter alapterületű lakás tulajdonosai (az ingatlan értéke: 350 000 euró). Ezenkívül két további (egy kilencven és egy hatvan négyzetméter alapterületű) lakással rendelkeznek, amelyek forgalmi értékét 50 000 illetve 15 000 euróra értékelték. „Csodálkozni fognak e házak értékén. Ezeket azért értékeltük alá – mondja magyarázkodva az asszony az adóhivatalnok hölgynek –, mert a házak egy nagyon vén faluban fekszenek, a termeszek elfertőzték és fűtés hiányában télen lakhatatlanok.” Férje hozzáteszi: „Valamikor az állami erdészetnél dolgoztam, így lehet a tulajdonomban az általam 30 000 euróra becsült 180 hektárnyi erdőség, amihez hozzácsaptam 94 hektárnyi szőlőbirtokot Burgundiában. Félévszázados tőkékkel betelepített családi örökségről van szó, egy fabatkát sem ér. Képtelen lennék azt bármilyen nem hivatásos szőlőtermelőnek értékesíteni, ezért a telek értékét szimbolikusan 800 euróban állapítottam meg.”

Az adóellenőr hölgy, miután néhány műveletet elvégzett a számológépén, felnéz, és a következőket mondja: „Írásban megküldöm Önöknek az értesítést a teljes befizetendő összegről, amely tartalmazni fogja a késedelmi kamatot és a 10%-os pótadót is. Ezeknek a büntetési tételeknek az alkalmazását az Általános Adóügyi Szabályzat írja elő. Azonban, ha írásban reklamálnak, gyakorlatilag biztos, hogy a büntetés megfizetése alól mentesítést fognak kapni” – mondja békítőleg.

A két fenti jelenet alapján az adófizetési kötelezettség kapcsán új megvilágításban vetődik fel az egyenlő jogok kérdése: az uralkodó osztályok által élvezett előnyök nem csak adókulcsokkal mérhetők le, hiszen a végrehajtott elvonások mértéke mindennemű progresszív adópolitika alapvető célját képezi, hanem azokon a lehetőségeken is, amelyek révén a legtehetősebbek kikerülhetik a törvényi előírásokat.

A dolgozó osztályok számára az adószabályok alóli kibújásra mindössze két lehetőség kínálkozik: vagy megszegi a szabályokat, vagy méltányossági alapon kérvényezi azok felfüggesztését. A társadalmi ranglétra magasabb fokain viszont egyéb stratégiák alkalmazására is lehetőség van. Az első alternatíva lényege, hogy egy olyan ország állampolgárságát választják, amelynek az adózási szabályai kedvezőbbek, ott esetleg le is telepednek. A második és a legelterjedtebb alternatíva szerint a jogszabályokat eltorzítva, azokat a saját javukra értelmezik, miközben hitet tesznek az állam iránti lojalitásukról.

Szakítani kell azzal a hamis gyakorlattal, amely az úgynevezett optimalizálást – azaz az adózási szabályok lehető legkedvezőbb kihasználását – szembeállítja a törvénytelen eljárásokkal. Hasonlóan a „bennfentességet” szankcionáló tőkepiaci gyakorlathoz, folyamatosság van a megtűrt eltitkolás, a hamisítás, a főszabálytól való eltérésre vonatkozó rendelkezés adta lehetőség kihasználása és a kifejezett szabálysértés között. Az uralkodó osztályok magatartását pontosan a szabályok értelmezésének relativizálása jellemzi. Ez a magatartás kétarcú vélekedésről árulkodik. Egyfelől tudomásul veszi, hogy a társadalom zavartalan működése érdekében szükség van az adókra, másfelől lehetőséget biztosít a szabályozás megkerülésére.

Az érintettek jövedelmétől függetlenül kivetett lakhatási adó kiszámítása, illetve behajtása elvben kevés mozgásteret biztosít az adó optimalizálási stratégiák számára. Minden olyan egyén alanya ugyanis az adónak, aki az adott tárgyév január 1-jén lakásban lakik, függetlenül attól, hogy ez a lakhatás tulajdonosi, bérlői vagy egyszerű befogadott minőségben történik. A tavalyi 125 euróról idén 131 euróra emelkedett az audiovizuális illeték, s megfizetése alól kizárólag abban az esetben van felmentés, ha valaki kijelenti, hogy nincs tévékészüléke. Egészen 2005-ig a lakosság két jól körülhatárolt csoportja élt ezen utóbbi lehetőséggel. Egyfelől azok a háztartások, amelyek rendelkeztek tévével, de erről a hatóság nem szerzett tudomást (ez volt a csalások 11%-a), másfelől azok, akik tévékészülékkel ellátott második lakással is rendelkeztek, de ezt a tényt elmulasztották bejelenteni (66%). (2) Amikor az audiovizuális illeték behajtását a 2004. december 30-i törvény rendelkezése értelmében hozzácsapták a lakhatási adóéhoz, az „adóbehajtás egyszerűsítését” jelölték meg célként. Ám a parlamenti képviselők az ésszerűsítés örve alatt a prioritások átrendezése révén tulajdonképpen az adócsalás elleni küzdelem irányának a módosításáról határoztak, ugyanis egy tollvonással megszüntették a második lakásban üzemeltetett készülékek utáni illetékfizetési kötelezettséget, egyben megerősítették azon háztartások feletti ellenőrzést, amelyek úgy nyilatkoztak, hogy nem rendelkeznek tévékészülékkel.

Mit tudnak az érintettek vagyonáról?

A fentiekkel ellentétben, a vagyonos háztartásokat sújtó adók esetében sokkal változatosabb lehetőségek kínálkoznak az adószabályok megkerülésére, vagy kijátszására. Ugyanis az ingatlanadózás jobbára önbevalláson alapul, aminek hitelességét az adóhivatalnokok képtelenek kétséget kizáróan megállapítani. Ez utóbbi tény arra készteti őket, hogy a vagyonbevallások (ISF) esetében elkövetett szabálytalanságok elleni eljárás során megértő magatartást tanúsítsanak. „Kíméljük őket” – fejtegeti egy ingatlanadózással kapcsolatos ügyekben illetékes adóellenőr hölgy. „Először figyelmeztetésként rájuk telefonálunk, majd barátságos hangvételű írásos felszólítást küldünk ki. Ezt követően, ha továbbra sem érkezik válasz, adóbevallásuk kijavítására szólítjuk fel őket. Amennyiben erre sem válaszolnak, akkor tértivevényes ajánlott levélben küldjük ki a második felszólítást… A legszívesebben azonban elkerüljük a pénzbüntetés kiszabását, mert akkor mindent jegyzőkönyveznünk kellene, s akkor az érintetteknek nyomban tudomására jut, hogy mit tudunk, illetve mit nem tudunk a vagyonukról.”

Ilyenformán az adózók egyenlőségének elvét szigorúan valló adóellenőr hölgy kiegyezésre irányuló szándékát nem valamiféle jóság, a lakhatási illeték alanyai iránti kíméletesség, hanem sokkal inkább a rendelkezésére álló eszközök szűkössége vezérli. Kollegáival egyetemben ezt a munkát gyakran egyfajta póker játszmához hasonlítja, ugyanis amikor vizsgálatot indítanak, gyakorlatilag kiterítik kártyáikat az adófizetők előtt, mivel kiderül minden, amit az adóhatóság tud és minden, amit nem. Annak érdekében, hogy egyfajta bizonytalanságban tartsák az adóalanyokat arról, hogy mit is tudnak az érintettek vagyonának méretéről, inkább a bevallásokra hagyatkoznak. Azt követően, hogy összeállt a vagyonlista, hozzá kell fogniuk a felértékeléshez, ám az ilyen célokra rendelkezésükre bocsátott eszközök korlátozottak. A bevallásokban alulértékelt vagyontárgyak esetében legalább háromféle összehasonlítást kell elvégezniük, ami meglehetősen hosszadalmas és fáradságos vizsgálatot igényel.

A vagyonbecslésre gyakran nem áll rendelkezésre megbízható összehasonlítási alap, ráadásul a magántulajdon szentsége miatt a helyszíni szemlére sincs lehetőség. Ettől a pillanattól kezdve az adóalany könnyen kétségbe vonhatja az adóellenőr értékbecslését az ingatlan leromlott, sőt romos állapotára való hivatkozással. Az audiovizuális illeték esetében a fentiekkel ellentétben az alanyra nagyobb nyomás nehezedik, ugyanis amennyiben megakadályozza, hogy az adóellenőr személyesen meggyőződhessen a tévékészülék hiányáról, az illetékmentesség azonnal elvész. Így aztán, miközben az audiovizuális illeték ügyében illetékes ellenőrök rendszeresen helyszíni szemlét végeznek annak érdekében, hogy megbizonyosodjanak: vajon megfelel-e a valóságnak az alanyok azon bejelentése, hogy nincs tévékészülékük, az ingatlanügyekben (ISF) illetékes ellenőrök leginkább lemondanak a helyszíni szemléről, mivel megítélésük szerint a korrekciókból származó pótlólagos bevételek nincsenek arányban a visszaélés felderítésére fordított idővel. Ugyanis a jómódú adófizetők esetében csak abban az esetben ellenőriznek, ha az érintettel szembeni pótlólagos követelés összege meghaladja az ellenőrzéssel kapcsolatban felmerülő költségeket. Az egyik esetben az ellenőrzés erkölcsi természetű („az embereket a helyes útra kell terelni”), a másikban viszont eltekintenek az ellenőrzéstől a rentabilitás nevében.

Az uralkodó osztályok esetében az ellenőrök működésének további gátját képezi gazdagságuk forrásainak változatossága. Vagyonukat többnyire bérből és tőkéből származó jövedelmek, valamint különböző helységekben fekvő ingatlanok képezik. Márpedig az adóhatóságok számára nehézségekbe ütközik tevékenységük összehangolása, s a más hatóságokkal való információcsere. Miközben a szociális minimum alatt élő lakásbérlők ellenőrzése az érintett hatóságok között közeledést eredményezett (lásd keretes cikkünket), a magas jövedelmek és ingatlanvagyonok ellenőrzését változatlanul gátolja az ellenőrzéshez szükséges eszközök szűkössége és az információk szétszórtsága. Noha a legvagyonosabbak adatait elvben három évenként ellenőrizni kell, az esetek nagy részében olyan rutinjellegű eljárásokról van szó, amelyek a körülményekhez jól adaptálható eszközrendszer hiányában ritkán vezetnek jelentősebb korrekciókhoz. A szociológus Pierre Bourdieu jellemzésével élve, tipikus játékról van szó, amely „az intézmények rosszindulatú hozzáállásában” (3) , egyfajta „kettős játékában” fejeződik ki. Miközben az állam folyvást azt hangoztatja, hogy hivatásának tekinti a legvagyonosabbak által elkövetett visszaélések elleni szigorú és következetes fellépést, ezenközben tudomásul veszi, hogy az adóellenőröknek erre gyakorlatilag nincs lehetőségük.

A törvénysértések hallgatólagos tudomásulvétele

Az adóhatóság minden helyi szervezetein belül a vállalkozásokat terhelő adókkal, a magánjövedelmek megadóztatásával, valamint az ingatlanadók behajtásával foglalkozó egységek, továbbá a helyi szervezetek és a központi igazgatóságok közötti szervezeti elkülönülés az információk szétszóródását és elkallódását okozza. Ezt igazolják a tengerentúli megyékben (DOM-TOM) végrehajtott tőkebefektetések számára nyújtott kedvezmények. „A magam részéről – árulja el nekünk a magas kockázatú ügyek vizsgálatával megbízott ellenőrhölgy – egyáltalán nem foglakozom a DOM-TOM térségekben végrehajtott befektetésekkel. Az ellenőrzéshez a helyszínre kellene utazni és ehhez teljességgel hiányoznak a feltételek. A területileg illetékes kollégák nagyon túlterheltek és semmi kedvük a helyszíni szemlékhez. A rengeteg feladathoz túl kevesen vannak. Legutóbb is felfedeztünk egy olyan ingatlant, amiről biztosan tudjuk, hogy három különböző bevallásban is szerepelt, de tehetetlenek vagyunk. Hívjuk őket telefonon, vagy levelet küldünk, de nem is válaszolnak.”

A tengerentúli befektetések után járó adókedvezmények ügyét is a parlamentben vitatják meg. Minden esetben a gazdasági hatékonyság, vagy az intézkedés legitim mivolta, de sohasem a rendelkezés generálta törvényszegési lehetőségek szempontjainak a figyelembevételével. Okkal vetődik fel a kérdés: ha az ilyen helyzet megelőzése érdekében a legmagasabb államigazgatási szinten valóban nem születik semmiféle döntés, akkor vajon nem az ilyen fajta törvénysértések elkövetésének hallgatólagos tudomásulvételéről van-e szó? 

A Franciaországban letelepedett, de külföldi ingatlanvagyonnal, vagy külföldről származó jövedelemmel rendelkező alanyok adóbevallásainak ellenőrzése kapcsán számos további nehézség merül fel. Miközben a kettős adóztatás elkerülésére számos kétoldalú hatályos egyezmény van érvényben, az államok között lényegesen kevesebb olyan együttműködési mechanizmus létezik, amelynek feladata lenne a világ különböző országaiban élő adóalanyok felügyeletével kapcsolatos tevékenység összehangolása. A francia adóigazgatásnak – lett légyen szó akár bérekről, akár tőkejövedelmekről, vagy ingatlanokról – nagyon kevés hozzáférési lehetősége van a Franciaországban élő külföldi adóalanyokra vonatkozó információkhoz. (4) Ez a helyzet az uralkodó osztályok számára számos adóelkerülési stratégia alkalmazására kínál lehetőséget.

Belgium esetében például a két ország között létrejött pénzügyi egyezmény nem teszi lehetővé a párizsi adóhivatalnokok számára, hogy vizsgálják bizonyos bankszámlák létezését. Mivel Belgiumban az átengedett ingatlanok értéknövekedése után nem kell adózni, ezért számos Észak-Franciaországban élő vagyonos ember annak érdekében, hogy a franciaországi adófizetést elkerülje, úgy nyilatkozik, hogy a határ túloldalán él. Noha a határokon kívüli letelepedésről szóló közlés gyakran fiktív, az adóellenőrök tehetetlenek. „Felhagytunk azzal, hogy megállapítsuk azoknak a tényleges lakhelyét, akik hamisan külföldi letelepedésről nyilatkoztak. Nem vezetett semmire, egyfajta ködszurkálás volt. Bizonyos esetekben lehetséges volna a franciaországi lakóhely megállapítása, ha bebizonyítjuk, hogy az érintettek franciaországi iskolákba járatják gyermekeiket, de megfelelő eszközök híján ezekbe a vállalkozásokba beletörik a bicskánk” – magyarázza a „magas kockázatú” ügyekkel foglalkozó adóellenőr hölgy.

Az uralkodó osztályok számára az ellenőrzés csak az első szakasza egy olyan folyamatnak, amely számos tárgyalási lehetőséget kínál, mielőtt még ténylegesen szankció alkalmazására kerülne sor. A helyszíni szemlét követően az adóalany ellenvetéssel élhet és a közvetlen adózással, valamint az üzleti forgalomra kivetett adókkal foglalkozó megyei bizottsághoz fordulhat. Pierre C., a neves építész felszólalással élt e bizottságnál egy vegyes, azaz vállalati és egyúttal egyéni számlára történt átutalások ügyében kiszabott büntetés miatt. Az adóhatóság úgy ítéli meg, hogy ezek az 1 millió euró összértékben végrehajtott átutalások az üzleti forgalmat gyarapítják. Az érintett ezt vitatja. A szürke öltönyt viselő, hatvan körüli férfiú, hajdanvolt adóellenőr ügyvédjének a kíséretében jelenik meg a hivatalban. Az utóbbi kifejti: „Ügyfelemnek nagyon komoly üzleti nehézségei támadtak, s ezért kölcsönöket vett fel. Tulajdonképpen a könyvelési tételek ellenőrzéséről, s nem adózási kötelezettségről van szó. Ez esetben viszont az adóhatóságnak kell bizonyítékkal szolgálnia. Márpedig az adóhatóság egyetlen vitatott tétel esetében sem bizonyítja, hogy üzleti forgalmat képező összegről van szó.” Ezt követően az adóellenőr kételyeinek ad hangot az állítólagos „nehézségek” kapcsán: „Ön 2005-ben, emlékezetem szerint 2 millió euró értékű épületet értékesített. Furcsállom, hogy ilyen bevételek esetében valaki kölcsönökhöz folyamodjék.” Az ügyvéd fenyegető hangon félbeszakítja: „Nincs joga az ügyhöz nem tartozó tényeket idehozni. Ha bizonyítani szerette volna, hogy üzleti forgalomból származó bevételekről van szó, akkor hivatalból a hitelezőkhöz fordulhatott volna felvilágosításért. Arra az egyszerű kérdésre válaszoljon: be tudja-e bizonyítani vagy sem, hogy üzleti forgalomból származó bevételekről van szó?”

Összefolyik az ellenőrzés és a tanácsadás

Ilyen esetekben az alkalmazott stratégia azt célozza, hogy kihasználja a szakmai és a privát szféra között húzódó „szürke zónát”, s összemossa az önzetlen hitelnyújtást és a palástolt haszonszerzést célzó hitelezést. A gazdag építész érdekeinek megvédelmezésére a könyvelési titkaiba beavatott és hasonló ügyekben többször eljáró volt adóellenőr szolgálatait vette igénybe. Érvrendszere mindössze arra épül, hogy a jogszabályokat egymással szembeállítsa, s a bizonyítás, egyben a tévedés terhét az adóhatóságra hárítsa. Az „ügyes könyvelők” és a „kiváló jogászok” (5) igénybevétele döntő jelentőségűvé válhat ahhoz, hogy valaki a lehető legjobb eséllyel álljon ki a jog által biztosított tárgyalási küzdőtérre.

Az adófizetőkkel történő bánásmód mindenhol más és más, annak függvényében, hogy az adott lakókörzetben milyen anyagi és emberi erőforrások állnak rendelkezésre. A Közpénzügyi Főigazgatóságon végrehajtott rendkívül jelentős létszámcsökkentést követően lényegesen növekedtek a különbségek az ellátottság tekintetében. 2003 és 2011 között több mint 20 ezer munkahely szűnt meg ezen a területen. Ez a csökkenés többnyire az alacsonyabb beosztású adóhivatalnokokat érintette. Miközben a létszámcsökkentés a vállalatok ellenőrzésével foglalkozó teameket ez ideig jobbára érintetlenül hagyta, annál inkább érintette a szabadfoglalkozásúakra szakosodott tervező, ellenőrző és monitoring apparátust. A munkahelyek megszüntetése még ennél sokkal közvetlenebbül is kihatott az ügyfélfogadással foglalkozó részlegekre. Tekintve, hogy a dolgozó osztályok vonatkozásában nem csökkentek az ügyfélfogadási igények, tovább nőttek a földrajzi térségek szerinti egyenlőtlenségek.

Tény, hogy az egyszerűsítést célzó próbálkozások ellenére az adóhatóság kérdőíveinek, leveleinek a nyelvezete a többség számára nehezen érthető. Az alacsonyabb képzettségűek gyakran arra kényszerülnek, hogy személyesen felkeressék a hatóságot, ha levélben kérnek tőlük egyszerű felvilágosítást, vagy adó kivetéséről szóló értesítést kapnak. A „szegényebb városrészekben” a hivatalnokok igencsak ügyelnek arra, hogy korlátozzák a reklamációs ügyekben eljárókra, vagy felvilágosítást kérőkre fordított időt. Egy-egy ügyfél átlagosan 10 percet tölt a pultnál. Ezzel szemben, a jómódú negyedekben az adófizetők sokkal inkább levelezés útján intézik vitás ügyeiket, s csak végső esetben keresik fel személyesen az adóhivatalt. A hivatalnokokat ezért sokkal kevésbé foglalja le az ügyfelekkel történő személyes foglalkozás, s az „adó-nyelvezet” magyarázatának kényszere. Amikor egy-egy adózó felkeresi őket, hogy ügyében személyesen eljárjon, álláspontjának kifejtésére kellő idő áll rendelkezésére.

Ez az eljárás megfelelő időt hagy a hivatalnok számára, hogy tanácsokat adjon. Ily módón nem számít ritkaságnak, hogy a szabadfoglalkozású adóalanyokkal foglalkozó ellenőrtől az érintettek tanácsot kérnek adóbevallásuk kitöltéséhez. „Vannak, akik ismernek és nem restek rendszeresen felkeresni. Amint módosítják adó-portfóliójukat, vagy a házukban valamilyen munkálatokat végeztetnek, nyomban felkeresnek engem” – meséli egy a felügyelettel, ellenőrzéssel és szakértéssel foglalkozó részlegen dolgozó adóhivatalnok. Itt az adóalanyokkal ápolt személyes kapcsolattal van dolgunk, amit tovább erősít a feltételezett kölcsönös bizalom.

Az adóbevallás kapcsán tanácsot kérni jött idős hölgynek azt javasolja, hogy változtasson a tőkejavaival való gazdálkodás módszerén, amelynek eredményeként az általa eredetileg kérvényezett 40 százalékos adókedvezmény helyett 71 százalékot érhet el. Ráadásul arra biztatja, hogy kérjen felülvizsgálatot a megelőző két esztendőre vonatkozóan, s ezáltal még jelentősebb mértékű mentességet kaphat. Egy másik adófizető polgárnak, akit azért köteleztek bevallásának korrekciójára, mert lakásszigetelési munkálatok elvégzésének jogcímén benyújtott adókedvezmény iránti kérelméhez elmulasztotta a megfelelő igazolásokat becsatolni, azt javasolja, hogy kérvényezze a büntetés mérséklését, továbbá elmagyarázza, hogy milyen úton-módon lesz lehetősége a következő esztendőben adókedvezményt kieszközölni. Sok, a gazdagabb ügyfelekkel dolgozó adóhivatalnok számára az ellenőrzés és a tanácsadás egy és ugyanazon tevékenység két oldala.

Ilyeténképpen a pénzügyi törvény végrehajtását egy sor egyenlőtlenség jellemzi. Márpedig a végrehajtásért felelős adóhivatalnokok szilárdan elkötelezettek az egyenlő elbánás elve mellett. E látszólagos ellentmondást részben az adóhivatali adminisztráció szervezeti felépítése magyarázza. A szervezet egyfelől erősen központosított, miközben egyidejűleg a tevékenységi területek szerint meglehetős széttagoltság jellemzi. Az adóbehajtás és ellenőrzés módozatai adónemek szerint eltérőek, s az ezekből fakadó gyakorlatokat a helyi kontextus alakítja. A vagyonosabb polgárok ellenőrzésével foglalkozó adóhivatalnokok nincsenek abban a helyzetben, hogy gyakorlatukat összehasonlítsák a szegény környezetben dolgozó kollégáikéval. Ezáltal mindkét területen dolgozók okkal élhetnek abban a hitben, hogy hatáskörük keretein belül a közérdek szellemében alkalmazzák a törvényeket.

 Alexis Spire tényfeltáró riportja. A szerző szociológus, a Faibles et puissants face à l’impôt (Gyengék és erősek az adózás szempontjából), Raisons d’agir, Paris, 2012, könyv írója.

Alexis Spire

Forgács András

(1A cikk egy északi megyében illetve a párizsi régióban működő két adóhivatalnál 2005-2010 végzett kutatás tapasztalatait ismerteti.

(2Patrice-Martin Lalande: Réformer la redevance pour assurer le financement de l’audiovisuel public [Meg kell reformálni az audiovizuális illetékrendszert, hogy biztosítani lehessen a közmédiumok finanszírozását], a Nemzetgyűlés elé 2003. július 9-én terjesztett beszámoló, 19-20. old.

(3Pierre Bourdieu (szerkesztésében), La Misère du monde [A világ nyomora], Seuil, Párizs, 1993. 247. old.

(4Christian Chavagneux és Ronen P. Palant: Les Paradis fiscaux [Az adóparadicsomok], La Découverte, Párizs, 2012.

(5Charles Wright Mills: L’Elite au pouvoir [A hatalmon lévő elit], Agone, Marseille, 2011. (első kiadás. : 1956),. 225 oldaltól.

Megosztás