hu | fr | en | +
Accéder au menu

Gazdagok lázadása

Az adószabályokról nem könnyű értelmes és érdekes összegzést írni, ugyanakkor a különböző botrányok kapcsán az adózás rendszeresen a közfigyelem középpontjába kerül. Gérard Depardieu önkéntes fiskális számkivetettségének kusza epizódja és Jérome Cahuzac pénzügyminiszter megvallott adócsalása reflektorfénybe helyezte a gazdagok adóelkerülési gyakorlatát. A Depardieu-ügy ráirányította a figyelmet azokra a nagyon gazdag adófizetőkre, akik az üzleti titok és a magánélet szentsége nevében szeretik az adóbefizetéseiket diszkréten az árnyékban tartani, mint például Bernard Arnault, Franciaország legvagyonosabb férfiúja, aki belga állampolgárságért folyamodott. Jérôme Cahuzac a költségvetésért és így a megszorításokért felelős miniszter ügye pedig még „zaftosabbá” tette az Offshore Leaks leleplezéseit az adóparadicsomokba menekített pénzek néhány tulajdonosáról.

Az önkéntes fiskális számkivetettség és az adócsalás, az „adóelkerülési” igyekezet két oldala nem francia specialitás, hanem a gazdagok kozmopolita közösségének jellegzetes magatartása. Az adófizetés elleni kivándorlás a mindenkori legdiszkrétebb és a legnagyobb adókedvezményt nyújtó menedék felé tart. Ma azonban sok helyen szigorodnak a szabályok, így még Svájcban is, amely pedig hosszú időn át az adóparadicsomok mintaországa volt. Erről tanúskodik a multinacionális Novartis gyógyszercég (1) elnökének a személye körül támadt zajos botrány (az érintett végül „lemondott” az óriási végkielégítésről, majd pedig felvetette, hogy kivándorol Svájcból).

A gazdagok fiskális számkivetettsége illetve az adócsalás ugyanakkor nagyon különbözőképpen jelent meg a médiában. Miközben a magas adók ellen illetve az esetleges kivándorlás mellett a gazdagok hangosan és kórusban szólaltak fel, és ezt persze a készséges sajtó az általános közvélemény megnyilvánulásaként közvetítette, addig az adócsalás egyöntetű megbélyegzésben részesült, főleg amikor azt az adórendszerért illetve a pénzügyi visszaélések elleni küzdelemért felelős miniszter követte el. Végül azután a megbélyegzés átterjedt az adóparadicsomok általános elítélésre is.

Az adócsalók számára az adóelkerülés tökéletesen legitim

Valójában azonban felesleges ennyire elkülöníteni a kétféle eljárást, hiszen alapvetően azonos cél eléréséről van szó. Nem vitás, hogy az önkéntes száműzetés törvényes, annyiban azonban illojális, hogy csak papíron létezik. Gerard Depardieu nem fog egy unalmas belga faluba leköltözni, s még kevésbé fog egy „veszélyes” volt szovjet köztársaságba áttelepülni. Az adócsalás viszont egyértelműen törvénytelen, és elvben még a legnagylelkűbb államokban is üldözött cselekmény.

Egyszerre csak a törvényesség ilyen fontossá vált volna egyesek számára? Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy az adócsalók számára az adóelkerülés tökéletesen legitim. Sőt, sokan azok közül, akik nem eléggé gazdagok ahhoz, hogy „adóoptimalizálják” a jövedelmüket, valamiféle fura okoskodás alapján úgy vélik: ha gazdagok lennének, ők sem cselekednének másként. Ez egyfajta módja annak, hogy ébren tartsák soha meg nem valósuló meggazdagodási álmaikat. Ez a képmutató „szerenád”, mind az önkéntes száműzetés, mind az adócsalás a vagyonosok meggazdagodásával összefüggésben napjaink fontos fejleményére, nevezetesen a gazdagok lázadására hívja fel a figyelmet.

A gazdagok magatartása immáron több évtizede arról tanúskodik, hogy ez a réteg a társadalmi elkülönülés útjára lépett. Ez a fejlemény Christopher Lasch az Elit Lázadása (2) című művének 20 évvel ezelőtt megfogalmazott megállapítását idézi fel. Az amerikai történész az elit magatartásában bekövetkezett változást elemzi. Eszerint megszűnt az elit társadalommal szembeni kötelezettségvállalása és helyette ez a réteg a saját elszakadását szervezi meg. „Elegáns lakónegyedeikben boldogan fizetnek a magániskolákért, a magánrendőrségért és a szemétgyűjtésért, miközben sikerült meglepően alacsonyra levinniük az Államkincstárhoz történő hozzájárulási kötelezettségüket”. E leírás alapján a jelenség inkább amerikainak, mint európainak tűnik. A vén kontinensen a luxus-gettók annak ellenére kevésbé láthatóak, hogy azok Londonban vagy Párizsban már jóval korábban, a 19. század első felétől kezdve létrejöttek. A szegregáció, a társadalmi elkülönülés kevésbé látványos a régi európai városok elegáns negyedeiben, mint a harmadik világ nagy metropoliszaiban, vagy az arizonai, vagy akár a nevadai sivatagban magas kőfallal körülvett luxusgettókban. A meggazdagodás felgyorsulása révén, Christopher Lasch húsz évvel ezelőtti helyzetfelismerése azóta sokszorosan beigazolódott. A figyelemre méltó kivételek ellenére, például az Egyesült Államokban, ahol egyes multimilliomosok vagyonokat költenek emberbaráti célokra, nem ez az általános, hiszen képtelenek hasonló cselekedetekre rábírni hasonszőrű külföldi társaikat, miként erről Bill Gates és Warren Buffet közelmúltbeli kínai látogatása is tanúskodott. Különösképpen az elmúlt évtizedek fejleményei erősítettek rá Lasch diagnózisára. A fent említett zendülés ugyanis nem a teljes és különféle összetételű– tudományos, kulturális stb. – elitet jellemzi, hanem kifejezetten a „gazdagok lázadása”. 

Egy diszkrét elszakadás formáját öltő zendülésről van tehát szó, amely a Depardieu-féle epizódhoz hasonlóan alkalmanként nyilvános botrányba torkollik. Ilyenkor aztán megoldódnak a nyelvek, a frusztráció egyértelműen felszínre tör. Egyesek, mint például az 1789-es francia forradalmat ostorozó fantáziadús londoni polgármester (3) , a forradalom rémét festették a falra. Franciaországban a párhuzamok még egyértelműbbek voltak. Laurence Parisot a Medef – a francia VOSZ – elnökasszonya, avagy Alain Afflelou a már önkéntes száműzetésbe vonult dúsgazdag optikus már egyenesen a forradalmi Terror időszakát emlegették (4) . Egy napilap vezércikke szintén az „1789-es terrort” idézi meg, megfeledkezve arról, hogy 1793-94-ben a terror az állami politika rangjára emelkedett. Túl a tények és a kronológiák félreismerésén az újgazdagok és a gazdagpolgári dinasztiák hirtelen együtt éreznek az általuk annakidején elkergetett nemesekkel. Elfelejtették, hogy nevüket az Ancien Régime, a Régi Rend lakájai és jobbágyai viselték. Mai leszármazottaik a Koblenzbe menekült arisztokraták lidérces lázálmait hajtogatják.

A nagyszabású fehérgalléros bűnözés specialistái

A konkrét, fizikai és a szimbolikus elszakadásnak egyéb megnyilvánulásai is vannak, amelyek ugyan kevésbé szembeszökőek, de sokkal súlyosabban nyomnak a latba. Az adómenekültek és számkivetettek komoly emigráns kolóniákat hoztak létre. Számukra a francia kivándorlókat befogadó csendes svájci Gstaadt városkához hasonló települések biztos menedéket nyújtanak. A hajóépítő ipar pedig kétséget kizáróan hasznot húz például a Földközi Tenger nyugati vidékének kikötőit ellepő gazdagok nyilvánvaló versengéséből. Ideális menedéket kínálnak a szigetek is, amelyek egyfajta búvóhelyként szolgálnak, hacsak nem jutnak a leggazdagabb francia asszony – Lillian Bettencourt, a L’Oreal csoport tulajdonosa – által birtokolt, és az adóhatóság elöl elrejtett Seychelles-szigetcsoporthoz tartozó Arros szigethez hasonlóan a privatizáció sorsára. Hasonló helyzetben van, de kisebb mértékben, a Bretagne partjaihoz közeli kis sziget, ahol akár magányosan is meg lehet halni. Abban legalább biztosak lehetnek az odaköltözők, hogy szegények nem akadnak útjukba, s nem zavarja meg őket a megélhetési bűnözés sem. Ez a rejtőzködési igyekezet különösen érthető azok részéről, akik a nagyszabású fehérgalléros bűnözés specialistái. 

Talán nincs elég ok arra, hogy ne fizessenek túl sok adót? Ráadásul sikerült meggyőzniük a kevésbé vagyonosokat, sőt a szegényeket is. Józan megfontolás kérdése az egész. Abszurd dolog a jövedelmem mintegy 80 százalékát befizetni adóként. Igaz, amikor egy véleményfelmérés során azt a kérdést tették fel, hogy „Túl sok adót fizetnek-e a gazdagok?” (5) – a kérdésre magától értetődő válasz érkezett: igen!

Egyébként miért ne lehetne a kérdést fordítva is feltenni? „Fizenek-e elég adót a gazdagok”? Talán azért, hogy ne nyugtalanítsuk a megkérdezetteket? Egyébként igencsak egyszerű dolog egy álkérdés feltevése révén kedvező véleményt kiszedni a gazdagoknak a közjóhoz történő hozzájárulásáról: a franciák 89 százaléka úgy véli, hogy „a gazdagok hasznos szerepet töltenek be”. (6)

Mindeközben elfeledkezünk arról, hogy miközben a gazdagok adót fizetnek, ők ennek a haszonélvezői is, sőt ők az államtól is többet kapnak, mint a többiek. Ilyen a fizikai biztonság, ami nélkül nem létezik „a békebeli kereskedelem”, és sok minden egyéb sem, ami az állam nélkül nem működhetne, és egyáltalán nem „adott” egyszer és mindenkorra. Nem kell túlságosan messzire menni: nem szabad elfelejteni, hogy 2008 őszén az államok, következésképpen az adófizetők dobtak mentőövet a vagyonoknak. Az adófizetőket ugyan „foglyul ejtették”, amikor arra kényszerültek, hogy a szakadék szélére került pénzügyi rendszer megsegítéségre siessenek. Nem lenne szabad megfeledkezni arról sem, hogy a magas adók sokszor a magas jövedelmek igazolására szolgáltak. A vállalatvezetők ugyanis a jövedelmeiket az adólevonások figyelembe vételével alkudták ki. Miután jelentős emeléseket vívtak ki maguknak, újra felszólaltak az adók ellen, miszerint „mindent, vagy csaknem mindent” elvonnak tőlük. Egy véget nem érő ördögi körrel állunk szemben.

A ráció már alig nyom a latba, amikor átlépünk arra a térfélre, ahol a mértéktelenség, avagy miként a régi görögök mondták, a hübrisz válik úrrá. A gazdagság iránti szomjnak ugyanis nincs határa. Ez a Szent Ágoston által is említett libido dominandi – hatalomvágy –, amelyet a „szemérmetlen bevételek” (7) és a hatalmas vagyonok felhalmozása táplálnak. Ehhez kapcsolódik az az igény, hogy mind kevesebb adót fizessenek. Azok, akik túl sokat keresnek, mindenkor sokallni fogják adófizetési kötelezettségeiket. A pátosszal teli ellenforradalmi rettegés csak kifejezése ennek a makacs ellenállásnak. Ez arra a konokságra emlékeztet, amellyel a francia nemesség egészen az 1789. augusztus 4-iki éjszakáig ellenállt mindennemű adózási kötelezettségnek, mígnem arra kényszerült, hogy lemondjon privilégiumairól. A fentiekből következik, hogy értelmetlen minden olyan politika, amely az elmenekült vagyonok hazatérését vagy egy „adóplafon” bevezetésével a gazdagok megnyugtatását célozza.

A legutóbb felszínre került ügyek kétséget kizáróan mutatják, hogy mennyire eluralkodott az irracionalitás, az esztelenség. Egyértelmű, hogy ugyanazok emigrálnak külföldre, akik adóparadicsomokba menekítik ki a vagyonukat. Egyre többen vannak, ha hihetünk a vagyonosok listáját publikáló felméréseknek. Lévén, hogy egyre több pénzük van, egyre több okuk van arra, hogy ne fizessék be a rájuk eső adókat, és elrejtőzzenek az adóhatóság elől. A legvégén nem marad más hátra, mint meghajolni a szemtelenség magas foka előtt: az adócsalók és az adókat nem fizetők tiltakoznak a leghangosabban!

Alain Garrigou

Forgács András

(1Daniel Vasella, a Novartis óriásgyógyszergyár volt elnöke kénytelen volt visszalépni 60 millió eurós végkielégítésétől. A kibontakozott polémia nyomán 100 ezren írták alá a kezdeményező üzletember és UDC párti (Union Démocratique de Centre – Demokratikus Közép Szövetsége) szenátor után „Minder-nek” elnevezett népszavazási kezdeményezést, amely megtiltja a nagyon magas jövedelmek és végkielégítések kifizetését a nagyvállalati vezetőknek. A népszavazás azóta sikeresen lezajlott.

(2Christopher Lasch: La révolte des élites (Az elit lázadása), Climats, Párizs, 1996., 58-59. old.

(3On est en train de recréer un climat de guerre civile, qui s’apparente à 1789 [1789-re emlékeztető polgárháborús légkör kezd kialakulni], Europe 1, 2012. december 22.

(4On est en train de faire une guerre de tranchées, de revenir en 1789 : il faut arrêter de dire que les chefs d’entreprise sont des voleurs, des voyous, des gens malhonnêtes [Olyan mintha kiástuk volna a lövészárkokat, amikor 1789-es légkört honosítjuk meg. Nem szabad a vállalatvezetőket állandóan tolvajoknak, gazembereknek és becsteleneknek nevezni”, RTL, 2012. december 22.

(5Ifop-Le Figaro, 2012. december 20.

(6Ifop-Enjeux-Les Echos, 2013. február 7.

(7Philippe Steiner: Les rémunérations obscènes [Szeméremsértő jövedelmek], Párizs, La Découverte, 2011.

Megosztás