Emberiség elleni bűntett a hidegháború idején

Kategória: 2013. május
Írta: Dr. Hrabák András
Találatok: 6455

1965 őszén egy máig homályos hátterű sikertelen puccskísérletet követően az indonéz hadsereg jobboldali tisztjei az indonéz kommunista pártot vádolták meg a puccs szervezésével, és ezzel az ürüggyel barbár irtóhadjáratot indítottak az indonéz kommunisták és baloldali szimpatizánsok ellen, amelyhez a fanatikus muzulmán tömegek bujtogatását is felhasználták. A genocídiumnak sok százezer, egyes becslések szerint egymillió halottja volt, rajtuk kívül százezreket zártak koncentrációs táborokba és börtönökbe. A tömeggyilkosságot a nyugati média többsége azóta is igyekszik elfeledtetni. Az ennek nyomán létrejött „New Order” megszilárdítása a Pinochet-rendszerhez hasonlóan neoliberális alapokon, nyugati tőkebefektetésekkel történt, az emberi jogok kérdése fel sem merült… Az USA-t különösen súlyos felelősség terheli a tömeggyilkosságokért, mert a CIA-től kerültek olyan listák a katonai vezetők kezébe, amelyek alapján név szerinti hajtóvadászatot tudtak folytatni a kommunista párt tagjai ellen. A több évtizedes embertelen diktatúra ráadásul bűnrészessé tette a társadalom jelentős részét, amely még ma sem hajlandó szembenézni a közel fél évszázada történt népirtással.

1965slaughter.1Az emlékezés azért fontos, hogy ne felejtsük el: baloldaliak százezrei váltak, a „demokratikus” Nyugat cinkosságával elkövetett szélsőjobboldali pogrom áldozatává. Másrészt vegyük észre, hogy amikor ideológusok összemossák a nácizmust és a kommunizmust, az rendszerint azt eredményezi, hogy elhallgatják a jobboldali tömegmészárlásokat, és azokat a napi rendszerességgel produkált áldozatokat, akik a tőkés rendszer „békés hétköznapjaihoz” tartoznak. 2012 nyarán egy indonéz emberi jogi bizottság emberiség elleni bűntettnek minősítette az 1965-ös vérengzéseket, amelyekért azóta sem vontak felelősségre senkit.  

Az elfelejtett népirtás még élő áldozatainak – akiknek az állampolgári jogait máig sem állították helyre teljesen – egy indonéz emberi jogi szervezet próbál segíteni. Ennek munkájáról és a túlélők problémáiról jelent meg cikk a l’Humanité egyik 2012. augusztusi[1] számában (magyarul megjelent a Transformban[2])

Az 1960-as évek indonéz történéseit a mainstream nyugati média nagyobbik része ma is igyekszik elfeledtetni, itthon pedig – a szovjet-kínai ellentétek miatt – ugyancsak kevéssé elemezték a történteket, érdemes tehát összefoglalni a történelem talán legnagyobb méretű antikommunista pogromjának hátterét és következményeit. Ehhez ma már alapos angol nyelvű, interneten is elérhető források állnak rendelkezésre.

Az 1949-ben függetlenné vált Indonézia az el nem kötelezett országok egyik vezetője volt, itt tartották 1955-ben a bandungi értekezletet, ahol megfogalmazták a békés egymás mellett élés alapelveit (pancsa sila). Az ország élén Sukarno elnök állt, aki 1956 után egyfajta „korporációs demokráciát” valósított meg: a gyarmatosító hollandok ellen vívott függetlenségi háborúban (1945-49) résztvett erők koalíciójának élén kormányzott. Ezt a „Nasakom” (nacionalista-vallásos-kommunista) koalíciót természetesen belső ellentétek osztották meg, az ország mérete és stratégiai helyzete miatt pedig mindkét világhatalom igyekezett a befolyása alá vonni.

A hatvanas évek elején – a gyarmati rendszer felbomlásakor – Indonézia határozottan antiimperialista politikát folytatott, konfliktusba keveredett Nagy-Britanniával Malajzia függetlensége miatt, Sukarno pedig a maoi elmélethez hasonló gondolatokat fogalmazott meg a parasztság „proletár” szerepéről az elmaradott országokban. Az országban jelentős számú kínai kisebbség is élt, ami az akkoriban a Szovjetunióval vitába keveredett Kínai Népköztársaság befolyását is erősítette az indonéz politikára. A gazdasági nehézségek ugyancsak feszültséget idéztek elő az országban. A hadseregen belül egy antikommunista-nacionalista és egy kommunistabarát irányzat állt egymással szemben. A nacionalista és vallásos erők féltek attól, hogy a 3 milliós kommunista párt, az ország legnagyobb politikai ereje egymagában meghatározóvá válik az ország politikájára. Ehhez hozzájárult az is, hogy a párt vezetőinek egy része – Sukarno támogatásával – munkásokból és parasztokból népi milíciát akart létrehozni, amelyet a hadsereg jobboldali vezetői nem akartak elfogadni. Mindezek a tények a hidegháború közepén a vietnami háborúba belemerült Egyesült Államokban paranoid reflexeket váltottak ki, mert valamiféle „kommunista hatalomátvétel” lehetőségét látták felrémleni Indonéziában, a térség legnépesebb államában, amely ráadásul földrajzilag is Indokína közelében volt.

1965. október 1-jén egy katonai csoport szervezetlen puccsot hajtott végre – valójában nem is igazi puccs történt, hanem a lázadás során elrabolták és megölték a hadsereg néhány nyugatbarát tábornokát, mert attól tartottak, hogy azok puccsot terveznek a baloldali, antiimperialista politikát folytató Sukarno elnök ellen. A meglehetősen zavaros körülmények között lezajlott akciót azonban a hadsereg nagy része nem támogatta, a lázadókat elfogták. A puccskísérlet részletei máig sem világosak, különböző elméletek vannak arra vonatkozóan, hogy kik milyen mértékben vettek részt az eseményekben. Ezt követően a hadsereg jobboldali tisztjei – arra hivatkozva, hogy a puccsot vezető egyik tábornok az Indonéz Kommunista Párt vezetőjével, Aidittal találkozott a puccskísérlet idején – a kommunista pártot vádolták meg a puccs szervezésével, és az antikommunista muzulmán tömegeket a párt tagjai és szimpatizánsai ellen uszították.

A pártnak akkor kb. 3 milliós tagsága volt, szimpatizánsai pedig ennek többszörösét tették ki. A megvadított vallásos tömeg félmilliós-milliós nagyságrendű gyilkosságsorozatot követett el (a pontos számok ma sem ismertek), amelyet a hadsereg vezetői bujtogattak, sőt, maguk is résztvettek a genocídiumban. A gyilkosságokon kívül százezreket vetettek börtönbe és deportáltak koncentrációs táborokba, tartottak évekig fogva tárgyalás vagy ítélet nélkül, gyakorlatilag évtizedekre megfosztva őket elemi polgári jogaiktól. A puccs és az IKP vezetői ellen pereket folytattak, tömeges halálos ítéletekkel, sőt Sukarno külügyminiszterét, a Nyugat elleni külpolitikai akciókat szervező Subandriót is halálra ítélték, ezt később életfogytiglanra módosították, de 1995-ig börtönben tartották.

Az indonéz kommunisták mellett tömeges pogromot folytattak a kínai kisebbség ellen is, akiket a kínai kommunisták ügynökeinek kiáltottak ki. 1966-ban Suharto tábornok, a jobboldali tiszti klikk vezetője elmozdította Sukarnot, és 1967-től formálisan is ő lett az ország elnöke – ezt tekintik az „Új Rend – New Order” kezdetének. Az ezt követő több mint három évtized a legsötétebb diktatúra időszaka volt, számos vonatkozásban emlékeztetett Pinochet chilei uralmára, még annyiban is, hogy Indonézia is – még Chilét megelőzően – a neoliberális gazdaságpolitika egyik próbaterepe lett. (Jellemző, hogy a Pinochet-puccsot megelőzően a chilei fasiszta provokátorok „Dzsakarta”-val fenyegették Allende híveit.)

A példátlan gyilkosságsorozat ellenére a hidegháborús Nyugat még csak fékezni sem próbálta az elszabadult vallásos fasizmust. A szovjet vezetés pedig – amely Peking kezét vélte felfedezni a puccskísérletben – megelégedett a kivégzett kommunista vezetőkkel és a meggyilkolt tömegekkel való szolidaritás kinyilvánításával, valamint a fegyverszállítások leállításával – főleg az indonéz kommunistákat hibáztatta a Kínával való együttműködés miatt. A jobboldali hatalomátvétel azonban a szovjet külpolitika súlyos veresége is volt, hiszen az el nem kötelezett mozgalom egyik fő oszlopa került át az amerikai imperializmus kelet-ázsiai támogatói közé.

Suharto három évtizedes reakciós diktatúrája alatt nyugati befektetésekkel és az olcsó munkaerővel megindult a kelet-ázsiai régióra a hetvenes évektől általában is jellemző gyors gazdasági fejlődés, amelyet azonban végig kísért a reakciós katonai elit féktelen korruptsága. Helyreállították a Sukarno idején megszakadt kapcsolatokat Malajziával, Indonézia az ASEAN egyik alapítója lett, majd a portugál fasizmus bukását követően megszállta Kelet-Timort és kíméletlenül elnyomta az ottani baloldali függetlenségi mozgalmat is.

A diktatúra stabilitását végül az őt kreáló hidegháború lezárulása ingatta meg: a Pinochet-rendszerre emlékeztető diktatúra egyre kínosabb lett még nyugati támogatói számára is. Amikor az indonéz hadsereg 1991-ben vérengzést hajtott végre a megszállt Kelet-Timor fővárosában, ezt már a Nyugat sem hagyta szó nélkül és a reakciós diktatúra súlyos konfliktusba került egykori támogatóival. A végső összeomlás azonban csak az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság nyomán következett be, amikor a kelet-ázsiai neoliberális gazdasági, de diktatórikus politikai modellt követő államok gazdaságai sorban dőltek be; a válság következtében Suharto hatalma is megingott.

Bár megpróbálta ismét a kínai kisebbséget bűnbakká tenni, sorozatos tüntetések és helyi lázadások után 1998 tavaszán dicstelen körülmények között kellett távoznia. Viselt dolgaival kapcsolatban később sorozatos vizsgálatok folytak, amelyek fényt derítettek arra, hogy ő maga és családja is részese volt a több évtizedes korrupt gyakorlatnak. Ennek ellenére nem ítélték el, sőt, 2008-as halála után ünnepélyes állami temetésben részesítették. Ennek az a magyarázata, hogy a több évtizedes reakciós diktatúra állandó antikommunista agymosása mélyen átszőtte az egész társadalmat, amely olyan, iskolásoknak vetített propagandafilmeken nevelkedett, amelyek a kommunista párt ifjúsági és nőmozgalmát szexorgiák szervezőiként mutatta be, az európai középkori boszorkányüldözéshez hasonlóan istentelenséggel vádolta őket, valamint azt a hamis vádat sulykolta, hogy résztvettek a kivégzett tábornokok barbár megkínzásában.

Amint azt a l’Humanité cikke is említi, ennek az évtizedeken át agymosott és a barbár diktatúra sunyi cinkosává tett társadalomnak jelentős része az elmúlt másfél évtizedben sem volt képes szembenézni sem a „New Order” iszlám-nacionalista, diktatórikus, korrupt hagyatékával, sem az 1965-66-os vérfürdőért viselt felelősségével. A baloldali erők szinte teljes kiirtása következtében még az a mégoly korlátozott tisztulási folyamat sem ment végbe, amely Chilében Pinochet távozását követően megtörtént.

Ma már számos angol nyelvű összefoglaló található az interneten, köztük a CIA egyik dokumentuma is, amely – évtizedekkel később – elismeri, hogy a tábornoki klikk, majd a véreskezű diktátort hatalmon tartó és felfegyverző USA is tisztában volt azzal, hogy nem puccs történt, hanem egy belső konfliktus zajlott le a hadsereg különböző szárnyai között. Nincs olyan komolynak tekinthető elemzés, amely a kommunista pártnak, mint szervezetnek az amatőr „puccsban” játszott szerepét elfogadná (legfeljebb egyes pártvezetők állhattak kapcsolatban a lázadókkal), de olyan sem, amely a katonai lázadás mögött szovjet vagy kínai akciót látna. A Nyugat hidegháborús érdekeinek azonban megfelelt a harmadik világ legnagyobb kommunista pártjának a hatalomból való kiszorítása, akár milliók barbár meggyilkolásának és egy tömeggyilkos rezsimnek a több évtizedes támogatása árán is. Sőt, az USA-t felelősség terheli a népirtásért annyiban is, hogy IKP-aktivistákról listákat adtak át a tömeggyilkos katonai rezsimnek, amely ezeket is felhasználta a letartóztatásokhoz.  

 

Néhány internetes angol nyelvű forrás[3]:



[1] http://www.humanite.fr/monde/le-massacre-oublie-des-communistes-indonesiens-502192    

            [2] http://www.transform.hu/index.php/elemzesek/elemzesek-kulfold/223-indonezia-1965-egy-antikommunista-tomegmeszarlas-mai-kovetkezmenyei

[3] http://en.wikipedia.org/wiki/Indonesian_killings_of_1965%E2%80%931966

Suhartoról és a New Order diktatúrájáról:

http://en.wikipedia.org/wiki/Suharto

http://www.livinginindonesiaforum.org/showthread.php/27452-Indonesian-history-The-truth-behind-the-30th-September-Movement

http://www.britannica.com/EBchecked/topic/1439203/September-30th-Movement

http://www.workers.org/indonesia/chap1.html

http://www.namebase.org/scott.html és http://www.namebase.org/kadane.html

A CIA dokumentuma:

https://www.cia.gov/library/center-for-the-study-of-intelligence/kent-csi/vol14no2/html/v14i2a02p_0001.htm7