A zöld-energia lesz az új ürügy a privatizálásokhoz?

Kategória: 2013. május
Írta: Aurélien Bernier
Találatok: 18477

Önállóan megtermelni, a szél vagy a napfény segítségével, azt az energiát, amit elfogyasztunk. Ezt az autonómiáról és fenntarthatóságról szóló álmot több generációnyi környezetvédő dédelgette szerte a világon. Végül is azonban csak az 1990-es évek végén megkezdődött nemzetközi klímatárgyalásoknak és persze a fosszilis energiahordozók a következő évtizedre várható jelentős árnövekedésének eredményeként kezdett el ténylegesen nőni a nap- és szélenergia felhasználása.

energiaAzóta az energiafüggetlenség elve már nem valamiféle harcos zöld „hóbort” csupán. Franciaországban például egyes önkormányzatok, mint a Côtes d’Armor megyei Mené településé, nyíltan meghirdetették a városka céljaként. A hat és félezer lelket számláló breton település, a terv egyik felelősének szavaival, szeretné „2020-ra elérni a felhasznált energia 75 százalékának helyben való megtermelését, míg a teljes energiafüggetlenséget 2030-ra kell megteremteni mind a magán-, mind a köz-, mind a vállalati fogyasztók számára”[1]. „Pozitív energiás települések” néven több helyi önkormányzat hálózatot hozott létre, ahol saját léptékükben meg kívánják valósítani az ún. Négawatt elveit: mértékletesség, hatékonyság az energiafelhasználásban és a megújuló energiaforrások fejlesztése. Európai szinten ebbe az irányba mutat a 2012 áprilisában három évre útnak indított, „100% RES Communities” nevű program, amely arra szolgál, hogy segítse a helyi önkormányzatokat új energiaforrások kipróbálásában.

Maga az Európai Unió és az állami szintű döntések a különböző tagállamokban azonban egy teljesen más utat követnek, amely semmissé teheti a napenergia és a szélerőművek pozitív hatásait, melyek egyébként nem az egyedül lehetséges megújuló energiaforrások (erről lásd keretes anyagunkat).

 

Nem lebecsülendő nehézségek

A szél- vagy napenergia-erőművek lényegesen különböznek a nukleáris-, olaj-, gáz- vagy szénalapú erőművektől. Mivel egy szélerőmű akkor üzemel, ha fúj a szél, a napelemek akkor termelik a legtöbb energiát, ha derült az ég, ezért ez a két energiaforrás magától értetődően időszakosan és előre nem kiszámítható módon termel: az energiatermelésük nem állandó, így valódi pontossággal nem is tervezhető. Az ún. „valós termelési mutató”, azaz az arány, amely éves szinten egy maximális üzemmódban működő generátor valós energiatermelése és a teoretikusan lehetséges energiatermelés között fennáll, eléri a 25 százalékot a francia szélerőművek esetén. A fotovillamos naperőműveket illetően azt mondhatjuk, hogy nagyjából 15 százalékát termelik ki a maximálisan lehetséges termelésüknek – noha ez a szám persze évről évre változik az időjárási viszonyoktól függően. Ezzel szemben a valós termelési mutató az égetett fosszilis energiahordozók által működtetett erőművekben 75 százalék körül mozog.

Ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy a szél- vagy a napenergiával működő erőművek a helyben elérhető energiaforrásokat használják, melyek értelemszerűen igen változatos képet mutatnak az adott terület adottságaitól függően. A lehető legjobb eredmény elérése érdekében egy adott típusú erőművet a neki legjobban megfelelő földrajzi zónába kell telepíteni. Az energiarendszer működtetőinek így olyan régiókban kell koncentrálniuk a megfelelő eszközöket, ahol elég szél vagy napfény áll rendelkezésre.

Az energiaelosztó rendszerek vezérlői számára, akiknek az a feladatuk, hogy a fogyasztónak akkor biztosítsák az energiához való hozzáférést, amikor arra szükségük van, ezek a jellegzetességek egyáltalán nem lebecsülendő nehézségeket jelentenek. Mi a teendő akkor, ha egy szélerőmű éjjel termel sok energiát, amikor az áramra való igény jóval kisebb? Vagy éppen hogyan reagáljunk a téli időszakban megugró energiafogyasztásra, amikor logikusan kisebb mértékben számíthatunk a megújuló energiaforrásokra, főleg a napsütésre?

Az európai kormányok által létrehozott legfontosabb támogatási rendszer ráadásul arra kényszeríti az áramszolgáltató hálózatok működtetőit, hogy az átlagos fosszilis vagy nukleáris energia áránál magasabb áron vásárolják fel, az elkövetkező 15-20 évben, a megújuló forrásokból termelt áramot. Ugyanakkor nekik kell megoldaniuk az igen változatos megújuló-energiatermelési fajtákhoz való alkalmazkodás problémáit.

Gyakorlatilag kötelesek segéd-kapacitásokat is rendszerbe állítani, ezek az ún. „back up” rendszerek: mivel lehetetlen megjósolni előre, hogy egy nap-, vagy egy szélerőmű éppen működni fog-e akkor, amikor szükség lesz rá, ezért velük párhuzamosan fel kell állítani egy másik rendszert, amely minden pillanatban képes az energiatermelésre. Ezek a back-up erőművek, melyeket ki- és bekapcsolnak attól függően, hogy a nap-, vagy a szélalapú termelés lehetséges-e, szénnel, olajjal, vagy gázzal működnek, azaz igen jelentős mennyiségű széndioxidot bocsátanak ki a levegőbe.

Másrészről, mivel azok a területek, amelyek a legalkalmasabbak a megújuló energiaforrásokkal való termelésre, nem feltétlenül azok a helyek, ahol a legtöbb megtermelt energiát el is fogyasztják, ezért ezt az energiát szállítani kell – néhol jelentős távolságokra is. Így például Németországban a legnagyobb szélerőművek az Északi-tenger partján koncentrálódnak, míg a legfontosabb energiafogyasztók a déli államok, elsősorban a gazdag Bajorország. Abban a kereskedelmi logikában, amely a legtöbb megújuló energiaforrást alkalmazó fejlesztőt mozgatja, szükség van tehát olyan új, az országot északról délre átszelő, elektromos vezetékekre, amelyek biztosíthatják, hogy egyetlen megtermelt kilowattóra se vesszen kárba[2].

A gyenge kereslet idején a megújuló forrásokból származó, abban a pillanatban felesleges energia egyenesen odáig vezethet, hogy az árampiacon a szolgáltatóknál negatív árak jelennek meg, vagyis azért fizetnek, hogy megvegyék tőlük azt az áramot, amit a megújuló erőművektől kötelesek felvásárolni. Egy-egy év több időszakában is előfordulhat, hogy az áramszolgáltatók azért fizetnek, hogy valaki megszabadítsa őket az akkor senkinek sem kellő áramtól. Mivel napjainkban egyelőre egyedül a vízerőművek vannak abban a helyzetben, hogy képesek raktározni az energiát – azzal, hogy visszaszivattyúzzák a vizet a magasabban fekvő víztározóba, és így ott megemelik a vízszintet, amit majd csúcsidőben használnak fel áramtermelésre –, így egyedül ők húznak hasznot abból, hogy felszívják az időszakos túltermelést.

Az igen ambiciózus, 2011 júliusában elfogadott, a megújuló energiaforrások fejlesztésére irányuló német nemzeti terv, az Energiekonzept sikere nagymértékben az új szállítási és elosztási infrastruktúra kiépítésétől függ. Jóllehet a rendszer megfelelő működéséhez szükséges 4500 kilométernyi magasfeszültségű vezeték építési költsége 20 milliárd euróra rúg, és a befektetők egyelőre nem tolonganak. Azon területek lakói – mint például Türingia polgárai –, ahol a vezetékek áthaladnak, erőteljesen tiltakoznak: ez blokkolja, vagy legalábbis lassítja az engedélyezési eljárást. Ebből fakad, hogy a központi, föderális állam legfontosabb célja a folyamat egyszerűsítése. A polgárok pedig, akik eddig abban a hitben éltek, hogy a megújuló energiaforrások az autonómia és a helyi önállóság erősödésének szinonimái, érthetően egyre kiábrándultabbak. És ennek a nagy csalódásnak aligha lesz egyhamar vége: a német eset csak előre jelzi azokat a nehézségeket, amelyek a szabadkereskedelem és a szabadverseny elvén alapuló európai stratégiából következnek.

1997-ben érvénybe lépett a 96/92/CE uniós direktíva, melynek értelmében bevezették „a villamosenergia-termelés, -szállítás és -elosztás közös szabályozását”. Ennek közvetlen következményeként megnyílt a lehetőség arra, hogy a volt közszolgáltatásokat és cégeket[3] részekre szedjék és feldarabolják, sőt ezzel nyílt meg az út a privatizáció előtt is. Később, 2004-ben a 2003/55/CE direktíva pedig a gázüzletág piacának teljes liberalizálását és megnyitását engedélyezte. Az Európai Unió ma már a közös energiapiac kialakításának második fázisában jár, liberalizálta a gáz- és a villamosenergia-piacot, és lehetővé teszi a szabad, értsd: szabályozástól mentes termelést és adás-vételt. Ugyanakkor az országok felügyelő hatóságait és az energia-hálózatok vezérlőit afelé tereli, hogy segítsék elő „a piacok egymáshoz való szorosabb kapcsolódását”[4]. Ebben a stratégiában a megújuló energiaforrások és az államok közti „szolidaritás” szolgálnak ürügyül a változásokhoz.

Az Európai Bizottság 2012. december 18-án elfogadta az Európán átívelő vezetékek és hálózatok szabályozási tervét, amelynek lényege, hogy meggyorsítsák a hálózatok egymáshoz való kapcsolódásának engedélyezési folyamatait. A terv koordinátorának, a portugál szocialista António Correia de Camposnak a szavai szerint támogatásokat hoznak létre új infrastruktúra kiépítésére – ez „közös érdeke” az uniós vállalatoknak és polgároknak is, hiszen „elősegíti a fenntartható környezetet, hasznos a polgároknak és vállalatoknak is, munkahelyet teremt és segíti a növekedést”[5]. A szabad energiakereskedelem eme csodálatos világában a spanyolországi naperőművek Franciaországba exportálják túltermelésüket, a német szélerőművek láthatják el energiával Belgiumot vagy Lengyelországot, a meteorológiai helyzet - na meg persze a piaci árak szerint.

Az egyre nagyobb kiterjedésű, különböző forrásokból táplálkozó energiahálózatok egymáshoz kapcsolása erősen központosított vezérlést igényel. Ezért már a 2000-es évtől létrejött a huszonhét uniós tagállam, valamint Norvégia és Izland hálózatvezérlő szervezetei részvételével az Európai Energiaszabályzók Tanácsa[6], azzal a céllal, hogy elősegítse „egy közös, versenyképes, hatékony és fenntartható energiapiac megszületését”. 2009-ben pedig felállt az ún. ACER is, azaz az energiahatóságok együttműködésének irodája, melynek feladata a technikai állásfoglalások kidolgozása, az áram- és a gázpiac felügyelete, illetve, legalábbis részben, a határokon átnyúló infrastruktúra ellenőrzése.

A hálózatok vezérlésének európai szintre emelése technológiai innovációkra támaszkodik. A villamosenergia területén az ún. smart gridsek jöttek divatba, azaz olyan informatizált hálózatok, melyeket egyesek egyenesen intelligensnek neveznek[7]. Ezek képesek lesznek a hagyományos, de a szél- vagy napenergiával működő erőművek vezérlésére is, az elektromos járművek akkumulátoraiban elraktározzák majd az áramfelesleget, sőt a családi háztartási gépek üzemelését is irányítani tudják majd. Az is felmerült már, hogy az áram ára rugalmasan, a kereslet-kínálat változásának megfelelően alakuljon[8]: például a Francia Villamosművek (Électricité de France) által használt eddigi elszámolási rendszer, amely a „csúcsidőszakok” (azaz a nappali órák) és az „üres órák” (azaz az éjszakai időszak) megkülönböztetésén alapult, átadhatja a helyét egy az áram árát a valós időben megállapító rendszernek, amely már az adott időben történő energiatermelés költségeitől fog függeni. Az a fogyasztó, aki csökkenteni akarja áramszámláját, kénytelen lesz közelebbről érdeklődni a tőzsdei árak mechanizmusai iránt is.

 

A közszolgáltatásoknak még az elve is eltűnik

A megújuló energiaforrások és az árampiac liberalizálása kérdésében a legmesszebb talán egy francia multinacionális cég, a Bouygues Construction vezetői jutottak el. Arra készülnek, hogy az energia-, a víz- és csatornaszolgáltatás illetve a szemétszállítás területén megszűnik a közszolgáltatás. Tervüket Független Épületeknek[9] keresztelték el: olyan „lakóházakról van szó, melyeket úgy terveztek és építettek, hogy energiarendszerük független legyen”, ezek „maguk termelik meg a felhasznált energiát, takarékosabbak a vízfelhasználásban, és újrahasznosítják a háztartási hulladék legnagyobb részét”. A Bouygues Construction Innováció és Fenntartható Építőipar részlegének igazgatóhelyettese, Gaëtan Desruelles szem előtt tartja a „közös érdekeket”, hiszen várható, hogy „a közeljövőben az állami beruházások csökkenni fognak”, így a független épületek kialakításával „az energetikai önellátóság jelentős megtakarításokat tesz majd lehetővé”[10]. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan valósítja meg a világ egyik leghatalmasabb – és egyben legkörnyezetszennyezőbb – nagyvállalata a környezetvédők álmait… Persze azon az áron, hogy a közszolgáltatásoknak még az elve is eltűnik.

A megújuló energiaforrások ellenfelei nem is mulasztják el leleplezni az ezekből az igen liberális fejlesztésekből fakadó ellentmondásokat. Persze ezeket a fejlesztéseket lehetséges volna teljesen más módon is véghezvinni. Egy intelligens közösségi program elsősorban az energiával való takarékoskodást segítené, a termelés területén jobban megosztaná a szerepet a nem állandó (mint a szél- vagy a napenergia) és más megújuló (metán, fa, geotermikus források, az árapály változásait felhasználó) energiatípusok között. Az energia raktározásának helyi megoldásai (mint a hidraulika, a hőfejlesztés, a sűrített levegő) lehetőséget adnának olyan rendszereket kifejlesztésére, melyek jobban megfelelnének egy-egy terület adottságainak. Mindez aligha kerülne többe, mint a hálózatokat összekapcsolni kívánó nagy európai tervek, melyekhez 200 milliárd eurónyi befektetésre lesz szükség 2020-ig. Persze ehhez az is kellene, hogy mindez egy valódi energetikai közszolgáltatásra alapuljon. És éppen ez az, amit az Európai Unió le akar a rombolni, és amelynek a megvédéséről az államok már lemondtak.

 

A Comment la mondialisation a tué l’écologie [Ahogyan a globalizáció megölte az ökológiát] című könyv szerzője (Mille et une nuits, Párizs, 2012).

 

Fordította : Balázs Gábor    

 

Kétsebességes fejlődés

 

Franciaországban és Európában a hidraulikus vízenergia és a szélerőművek jelentik a két legelterjedtebb megújuló energiaforrást. De amíg a vízenergia felhasználása stagnál, és a fa felhasználása csak lassan növekszik, addig a szél- és a napenergia hatalmas méretekben fejlődik: 2000 és 2010 között az európai szélerőművek termelési kapacitása kevesebb mint 13.000 megawattról (MW) több mint 84.000 MW-ra nőtt, míg a fotovillamos napenergia 188 MW-ról 25.300 MW-ra.

 

De más megújuló energiaforrások kifejlesztésével és termelésbe állításával is kísérleteznek – nem minden nehézség nélkül.

 

A geotermikus energiaforrás a föld alatt található hő felhasználásán alapul. Az Észak-Elzászban található Soultz-Les-Bains települése a mélyben található geotermikus energia kitermelésének programjában vesz részt: akár 5000 méter mélyre is lefúrnak és a kőzetek repedéseiben levő víz áramoltatásával nyernek ki energiát. De egy ilyen módszerhez igen különleges geológiai adottságokra van szükség, melyet Francaiországban csak Elzászban, Auvergne-ben és a Rhône völgyének déli részén találunk. Ráadásul a víz áramoltatása kisebb földmozgásokat eredményezhet, mint például a svájci Bázelben, ahol fel is kellett hagyni az ilyen irányú tervekkel. Jóllehet ennek az energiaforrásnak megvan az az előnye, hogy állandó és jól tervezhető energiatermelést tesz lehetővé. Más geotermikus megoldások a föld alatt található víz felszínre hozásával kísérleteznek, melynek a hőmérséklete néhány tíz fok és 150 fok között ingadozhat.  

 

Hasonló kutatások folynak a tengerben található energiaforrások felhasználására is. A víz alatti turbinák olyan nagyméretű légcsavarok, melyek a tengeri áramlásokat használják fel. Ezek valós termelési mutatója 50 százalék körül mozog, de ha három ilyen turbinát telepítünk közvetlenül a part mellé, egymástól három órányi árapály-távolságra, akkor állandó termelést is elérhetünk velük. Egyedül a breton partokban rejlő ilyen irányú potenciált úgy becsülik, hogy elegendő lenne a francia áramfogyasztás 8 százalékának biztosítására.

 

A szeméttelepekből, szennyvíztisztító üzemekből, az élelmiszeripari és mezőgazdasági termelésből kinyerhető biogáz a szerves hulladékot használja fel. A kinyert metán elégetésével hőt vagy villamos energiát termelhetünk, de vannak elképzelések arra is, hogy közvetlenül rácsatlakoztassák a hagyományos gázvezetékekre. Németország játssza a vezető szerepet ezen a területen, az európai biogáz több mint felét termeli meg.

 

De minden ilyen kísérletnél kiderül, hogy a megtermelt kilowattórák igen költségesek, ami a megújuló energiaforrások legkülönfélébb jellegzetességeiből fakad. Egy olyan gazdasági rendszerben, amely csak a versenyre esküszik, ezt a hátrányt nehéz lesz kiküszöbölni.  

 


[1] Idézi a Les Echos, Párizs, 2011. szeptember 28.

[2] La transition énergétique allemande est-elle soutenable? [Megvalósítható-e Németország energetikai stratégiaváltása?], Centre d’analyse stratégique, 2012. szeptember.

[3] Reymond, Mathias: L’Europe énergétique entre concurrence et dépendance [Az energetikai Európa a verseny és az egymástól való függés között], Le Monde diplomatique, 2008. december.

[4] Az Európai Tanács 2011. február 4-i állásfoglalása.

[5] Approuver rapidement les projets de réseaux transeuropéens d’énergie [Gyorsan el kell fogadni a transzeurópai energiahálózat terveit], 2012. december 18., www.europarl.europa.eu

[6] A CEER – Council of European Energy Regulator

[7] Klopfert, Frédéric - Wallenborn, Grégoire: A quoi servent les compteurs électriques “intelligents”? [Mire szolgálnak az „intelligens” villanyórák?], Puces savantes, Les blogs du Diplo, 2011. április 27.

[8] Lévêque, François - Poubeau, Bastien, Tarification progressive de l’énergie : marche arrière toute [Az energia ármegállapításának progresszív rendszere: mindenki vegyen vissza], Le Cercle Les Echos, 2012. december 20.], http://lecercle.lesechos.fr

[9] Autonomous Building Concept - ABC

[10] Nous travaillons sur un nouveau concept d’immeubles autonomes [Az önellátó épületek új koncepcióján dolgozunk], Les Echos, Párizs, 2011. október 5.