Közös piac, közös pénz, végül közös nyelv? Az európai bankjegyeket díszítő kapuk és hidak a múltjuktól, valódi történetüktől és kötődéseiktől megfosztott kereskedők közötti élénk csereforgalomra utalnak. Jó lenne-e, ha mint a turisták, akiknek ma már nem kell utazási csekkeket vinniük, a diákoknak se kellene szótárakkal felszerelkezniük, amikor külföldre mennek tanulni? A szótár helyett a nyelvi útlevél az egyszerűsített „repülőtéri” angol lehetne. Ezt használhatnánk mindenütt, a francia egyetemeken is.
Mert úgy tűnik, hogy egyelőre a francia egyetemek kicsit lemaradtak – mint egyébként az egész ország, hiszen képzeljék csak el, Franciaországban még mindig... franciául beszélünk! Geneviève Fioraso felsőoktatási és kutatási miniszter meg akarja szüntetni a „nyelvi akadályt”, amely elbizonytalanítja a feltörekvő országok – például Korea, India, Brazília – diákjait, hogy hozzánk jöjjenek tanulni.
Pedig a világon huszonkilenc országban a hivatalos nyelv Molière nyelve (Shakespeare nyelve ötvenhat országé), s a franciául beszélők száma folyamatosan növekszik, különösen Afrikában (1) . De ha észrevesszük, milyen akadályokat gördít az afrikai diákjelöltek elé, akkor egyértelműen kiderül, hogy a miniszter nem onnan akar hallgatókat toborozni. Nem elég gazdagok, nem biztos, hogy ki tudják fizetni a kereskedelmi vagy mérnöki egyetemek és főiskolák igen magas beiratkozási díját. Az amerikai egyetemeken, amelyeken pedig arányaiban nagyon kevés külföldi hallgató tanul (3,7 százalék, míg Franciaországban 13 százalék), senkinek sem jutott eszébe, hogy kínaiul vagy portugálul tartson előadásokat, mondván, fel kell zárkózni. A miniszter szerint ha nem indítunk angol előadásokat, akkor végül „öten maradunk csak egy asztal körül, hogy Proustról beszélgessünk.” Már Sarkozy is nyíltan kimutatta, mennyire lenézi a bölcsészetet, amikor azzal riogatta a diákokat, hogy jogi vagy business tanulmányok helyett La Princesse de Clèves-et kell olvasniuk (2) .
Az 1994-ben elfogadott Toubon-törvény rendelkezése szerint a „francia magán és állami oktatási intézményekben a tanítás, a felvételik, a vizsgák és a szakdolgozatok nyelve a francia”. Kritikusan áll az – egyesek szerint középkori – szabályhoz néhány ismert egyetemi szakember, akik szerint a többnyelvűség védelme – annak ellenére, hogy századunkban is általánosan elfogadott a legtöbb nemzetközi szervezetben – elbizonytalanítja az angol nyelvű országokból érkező hallgatókat, hogy Párizsba (3) jöjjenek tanulni.
Pedig egy nyelv vonzereje nem merül ki a feltörekvő országoknak számára nyújtott oktatási „kínálatban”. A kapcsolatok minősége, a világ folyásáról alkotott gondolatok, ide értve az eljövendő világot is, tehetnek vonzóvá egy nyelvet. Franciaország, amely harcolt saját filmalkotásaiért és sanzonjaiért, elfogadhatja-e hogy a tudomány és a kutatás egyszer majd kizárólag egy nagyhatalom – gyakran elszegényített – nyelvén fejezze ki magát?
Ma, mint azt Claude Hagège nyelvész mondja, az a paradox helyzet állt elő, hogy az amerikai életstílust és az angol nyelvet nem is annyira az amerikaiak erőltetik. Szerencsére többen, bár nem a franciák, hanem mások – elsősorban québeciek és afrikaiak – sikeresen védik a többnyelvű kultúra eszméjét. Kitartásuk szép példa lehetne a mi politikusainknak is ahelyett, hogy vakon követnék egy maroknyi önelégült egyetemi ember fatalizmusát.
