Az iszlamistáknak színt kell vallaniuk

Tunéziát illetően mindenki, vagy majdnem mindenki megállapítja: a forradalom vívmányai veszélybe kerültek. Arról azonban már távolról sincs egyetértés, hogy ki vagy kik veszélyeztetik az elért vívmányokat. A „szekuláris” ellenzék, amely nem képes elfogadni, hogy a 2011. októberi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a konzervatív iszlamista Ennahda aratott nagyarányú győzelmet? Vagy éppen ők azok, akik arra használják a győzelmüket, hogy beépüljenek az államapparátusba, miközben a szélsőséges szalafista milíciák által keltett rémületet is saját megerősítésükre használják fel? Vagy egészen egyszerűen arról van szó, hogy a francia IV. Köztársaság kormányzati komédiáira emlékeztető politikai mesterkedéseknek vagyunk tanúi, ahol azonnal szétesnek a parlamenti frakciók, ha egy képviselő nem jut miniszteri tárcához, ahol mindennaposak a teátrális gesztusok, melyekre már másnap nem is emlékszik senki, ahol megszámlálhatatlan kis csoport alakul és szűnik meg egyik pillanatról a másikra? Mindeközben a bányászat összeomlik, a turizmus megrendült, a közbiztonság egyre romlik, és már több száz tunéziai hagyta el az országot, hogy a dzsihadisták oldalán harcoljon Szíriában, Algériában vagy Maliban.

A gazdasági függés szerkezete

 Andréas Papandréou 1974-ben, az őrnagyok diktatúrájának megdöntésekor megalapította a PASOK-ot, a Panhellén Szocialista Mozgalmat. A radikális – de nem kommunista – nemzeti baloldal legjelentősebb képviselője, Görögország miniszterelnöke 1981-1989, majd 1993-1996 között, egészen haláláig. 1977-es cikkében a mi lapunkban, a Le Monde diplomatique-ban foglalt állást Görögország csatlakozása ellen az Európai Gazdasági Közösséghez (a csatlakozás 1981-ben következett be). Az alábbi részletek ebből az írásából valók.

Görög adósság, európai megoldás

1953. február 27-e. A Német Szövetségi Köztársaság majdnem összeroppan az adósság súlya alatt és félő, hogy a többi európai országot is magával rántja. A saját érdekeikkel elfoglalt hitelezők, köztük Görögország, egy furcsa – főleg a liberális közgazdászok számára – gazdasági választ tapasztalnak: a „belső elértéktelenedést” – amikor a bérek és jövedelmek olyan gyorsan csökkennek, hogy a tartozások törlesztése lehetetlenné válik, így az adósság megállíthatatlanul nő.

Szerződések egyenlőtlen erőviszonyok között: Pireusz

Az 1840-es évek elején az Egyesült Királyság ágyútűzzel nyittatta meg a kínai kikötőket, holott a Középső birodalom „örökre lezárta őket”, hogy gátat szabjon a britek által szervezett ópiumkereskedelemnek. De az angol ágyúk arra kényszerítik Daoguang császárt, hogy 1842. augusztus 29-én aláírja a nankingi szerződést: Kína öt kikötőt nyit meg, Hong Kong-ot pedig teljesen átadja az angoloknak. A konfliktus második szakaszában (1856-1860 után) Kína függetlensége még inkább megtépázódik, hiszen kénytelenek legalizálni az ópiumkereskedelmet. A történelemkönyvek a két háború után született ópium-egyezményeket csak „egyenlőtlen szerződésekként[i]” emlegetik.

A Nagy Olajsvindli – avagy mi történik, amikor a pala-boom… kipukkad?

Az USA sajtójának vezető szalagcímei a palagáz-forradalom által fémjelzett elkövetkező gazdasági fellendülésről azt a benyomást keltik, mintha a szó szoros értelmében úsznánk az olajban. A múlt évben cikkek egész áradata jelent meg, főleg az International Energy Agency's (IEA) World Energy Outlook (WEO) című jelentésében 2012 novemberében, mely szerint az USA megelőzve Szaúd-Arábiát 2017-re a világ legnagyobb olajtermelője lesz, és amint a Reuters hozzátette, “nettó értelemben teljesen önellátó” az energiatermelésben. Az IEA szerint az olajtermelés tervezett növekedése a 2011-es 84 ezer hordó/nap értékről 97 ezer hordó/nap értékre 2035-ben teljesen cseppfolyós földgázból és nem a szokásos forrásokból fog származni – főleg palaolajból és palagázból –, miközben a hagyományos olaj- és gáztermelés 2013-tól vissza fog szorulni.

Emigránsok, csöbörből vödörbe

Sáros cipőjükről és nadrágjukról könnyen felismerhetőek. Télen az Évrosz veszélyes, a legtöbb emigráns szárazföldi úton próbálkozik. De néhányan, mint például Musztafa is, dacol a hullámokkal. Alexandrúpoli pályaudvarán, a görög oldalon ül a marokkói fiú, és bal karját a dzsekije alatt rejtegeti. Először kibújik a válaszok elől, amikor rákérdezünk, aztán elnagyolt bilincset rajzol a poros talajra, majd gesztusokkal magyarázza el, a török katonák ellátták a baját, és kificamodott karral jutott át a folyón. Azon az éjszakán két, egyenként hat emigránst szállító hajó süllyedt el. Két afgán és egy marokkói a vízbe fulladt, ott, Musztafa szeme láttára. Ő sem tud úszni, de volt rajta mentőmellény, és hagyta, hogy az ár a nyugati partra sodorja. Mindene odaveszett: takaró, kesztyű, sapka, minden ruhája, az imaszőnyeg, és az útlevél.

Az idő pénz

A „tennünk kell a fenntartható fejlődésért” illetve „ökológiailag a vasút a legelőnyösebb” bejelentéseken túl a francia nagyfőnökök nem szeretik se a vonatokat, se a pályaudvarokat. Legalábbis úgy tűnik, hogy nem nagyon érdekli őket, hogy a vasút egyszerű, könnyen elérhető és praktikus a mindennapi életben. Az utóbbi húsz évben számukra az első számú közlekedési eszköz a repülő volt. Azzal együtt, hogy itt kötelező a helyfoglalás – a rendszert az American Airlinestól vették meg –, a jegyek ára kiszámíthatatlan, hiszen a kereslet-kínálathoz igazodik, a kabinok és az ülőhelyek egyre kisebbek, ráadásul kötelező felcímkézni a csomagokat – várhatóan azért, hogy fizetőssé tegyék a szállításukat.