hu | fr | en | +
Accéder au menu

Barack Obama és a politikai átrendeződés

Nem várhat se a Petraeus botrány, se az egyre feszültebb közel-keleti helyzet, se a költségvetési hiány: alighogy újraválasztották, Barack Obama több sürgető kérdésben is megoldást kell találjon. Milyen társadalmi támogatottságra számíthat Barack Obama elnök?

JPEG - 216.2 kio

Az amerikai polgárháború óta, már több mint 150 éve, csak négy demokrata elnöknek sikerült kétszer is megnyernie az amerikai elnökválasztást. Woodrow Wilsonnak, Franklin Delano Rooseveltnek, Bill Clintonnak és Barack Obamának. És négyük közül csak ketten győztek mindkét alkalommal 50 százalék feletti szavazati aránnyal. Az első Roosevelt volt, a második pedig 2012. november 6-án Barack Hussein Obama.

Obama újraválasztása történelmi jelentőségű, annak ellenére, hogy ez a győzelem nem volt olyan elsöprő, mint a korábbi évek duplázásai. A korábbi évek újraválasztásai általában gyökeres politikai átrendeződést jeleztek – olyat, amely nem csak új politikai erőviszonyokat testesít meg, hanem azt jelzi, hogy ,,egy új politikai világnézet (1) ” kerül hatalomra, amely majd jelentős intézményi változásokat is hoz magával. A huszadik század talán két legnyilvánvalóbb példája az ilyen elsöprő erejű győzelemre Roosevelt 1936-os (61-36 arányú) és Reagan 1984-es (58-40 arányú) győzelme. Velük éles ellentétben Obamát – akire a harmincas évek nagy gazdasági válsága óta a leggyengébb gazdaságot örökítették elődei és a Republikánus Párt képében kemény ellenzékkel kellett szembenéznie – mindössze 3 százalékos különbséggel választották most újra (51-48 aránnyal), miközben 2008-ban még több mint 7 százalékkal nyert (53-46 arány). Ha ez az az ,,új demokrata többség”, amelyet John Judis és Ruy Teixeira sikeres könyvükben (2) már 2002-ben beharangoztak, akkor ez még csak egy nagyon kezdeti siker és csak nagyon szűk többség.

A 2012. évi választás egyik legmeglepőbb eredménye, hogy Obama legjobb igyekezete ellenére sem tudott enyhíteni az Amerikát már a megalakulása óta jellemző faji megosztottságon. Fehér és afroamerikai gyökereivel, nyugodt, méltóságteljes természetével és egyesítő törekvésével különösen alkalmas jelöltnek tűnt 2008-ban, hogy csökkentse az amerikai politikára jellemző faji megkülönböztetést. Messze nem hasonlított Jesse Jacksonra, az 1984-es, majd 1988-as radikális fekete jelöltre, így 2008-ban a fehér szavazatok ugyanúgy 43 százalékát sikerült megkapnia, mint Clintonnak 1996-ban. A 2012-es választás ebből a szempontból erős visszalépést jelent, hiszen a fehér szavazatok 59 százalékát – majd’ 20 ponttal többet, mint Obama – Mitt Romney republikánus jelölt kapta. Szinte a reagani időkbe tértünk vissza, amikor Reagan újraválasztásakor a fehér szavazók 64 százalékát állította maga mögé. A fehér amerikaiak szavazatai alapján valójában minden elnökválasztás elsöprő republikánus győzelemmel végződik.

A Demokrata Párt már jó ideje nem a legnépszerűbb a WASP (White Anglo-Saxon Protestant „fehér protestáns anglo-saxon) választók körében. Ez akkor vált először egyértelművé, a fehérek akkor kezdtek elpártolni a demokratáktól, amikor 1964-ben Barry Goldwater, a republikánus párt jelöltje, azzal aratott elsöprő győzelmet Mississippiben, Alabamában, Georgiában, Dél-Karolinában és Louisianában, hogy következetesen ellenezte a polgárjogi törvényt. Azóta a republikánus stratégia mindig központi szerepet ad a faji megkülönböztetésnek. Ha lett volna bármi kétség erre vonatkozóan, akkor Ronald Reagan 1980-as elnöki kampánya egyértelműen üzent a naiv kétkedőknek. Kampánynyitó beszédében, a Mississippi állambeli Philadelphiában, kiállt a „tagállamok jogaiért” (a szövetségi állam szabályai ellenében) – éppen abban a városban, ahol tizenhat évvel korábban meggyilkoltak három polgárjogi aktivistát a fehér felsőbbség védelmezői. A ,,tagállamok jogai” kifejezés természetesen a feketék jogainak korlátozására használt jól bevált és jól értelmezett szinonima volt. Reagan állásfoglalása meg is hozta a várt eredményt, hiszen megerősítette az elnök népszerűségét a faji előítéleteket hagyományosan ápoló déli államokban.

Milyen többségi koalícióra építhet az elnök?

A fehér szavazókra támaszkodva a republikánusoknak sikerült a hatalmat megtartaniuk egészen 1992-ig, amikor is Bill Clinton (ő maga déli államból származott) a jobbközép felé tolta el a Demokratikus Pártot és így nyerte meg a választásokat. Clinton érdeme mindkét győzelme során az volt, hogy úgy csökkentette a republikánusok támogatottságát a fehérek között, hogy közben megőrizte a fekete szavazók lojalitását. A fehér szavazók, főleg a déli államokban hevesen kiálltak a „kisebb állam” ideológiája mellett. Ennek jegyében a Clinton-kormányzás alatt csökkentették a leggazdagabbak adóját, megszüntették a még 1935-ben bevezetett legszegényebbek családi támogatását (3) és 100 ezer új rendőrt vettek fel. A fehér középrétegeket és a leggazdagabbakat támogató politikával sikerült felborítania a republikánus politikai egyensúlyt, de ennek ellenére sem sikerült egy stabil demokrata párti többséget kialakítania.

2008-ra – amikorra a nemzet Bush iraki háborúja és a gazdasági válság miatt egyre kiábrándultabb lett – lényegesen javult a demokraták támogatottsága. Obama az iraki háború korai ellenzésének, kivételes retorikai készségének, különleges származásának, figyelemre méltó kampányának és a szimpatizánsok szenvedélyes rajongásának – akiknek a vágyait ragyogóan megérintette a ,,reményről” és a ,,változásról” szóló homályos utalásaival – köszönhetően megszerezte a demokrata jelöltséget, így már csak egy lépésre volt attól, hogy a nemzet első fekete elnöke legyen. A fehér munkások – különösen az ipari Rozsdaövezet (Rust Belt) államaiban (például Pennsylvania és Ohio) – ellenállónak bizonyultak Obama karizmájával szemben, ők túlnyomórészt Hillary Clintont támogatták a demokrata elnökjelöltségért folyó előválasztásokon.

Obama győzelme McCain felett meglepő történelmi áttörés volt 2008-ban (ki gondolta volna, hogy egy Barack Hussein Obama nevű fekete férfi fogja megnyerni az Egyesült Államok elnökválasztását?). A nemzet első fekete elnökének megválasztása feletti örvendezés közepette illetlennek tűnt felvetni, hogy a kis arányú győzelemnek (53-46 százalék) vajon Obama származása és bőrszíne volt-e az oka. Az Iowai Egyetem politikai szakértője Michael S. Lewis–Beck és kollégái azonban fel merték tenni ezt a kérdést, és arra a következtetésre jutottak, hogy ,,Obama nagy valószínűséggel elsöprő győzelmet aratott volna egy rasszizmus-mentes társadalomban. (4) ”

A fehér amerikaiak egy kis csoportja – 100 ember közül talán 3-5 fő – politikai és ideológiai okokból, valamint demográfiai jellemzőik miatt, valószínűleg megszavaztak volna egy minden szempontból hasonló demokrata jelöltet, ha az fehér. Amerika kusza faji történetét, a faji megkülönböztetés történelmi beágyazottságát figyelembe véve meglepő – és persze optimizmusra ad okot –, hogy ez az arány ilyen alacsony. Azonban az elnökválasztásokat gyakran még ennél is kisebb különbségek döntik el, és lehet, hogy Obamát a származása akadályozta meg abban, hogy 1984 óta az elnökválasztáson aratott legnagyobb győzelemmel kerüljön a Fehér Házba.

Még ha a feketék elleni faji előítélet ma is jellemzi Amerika politikai életet, az 1960-as évek végéhez képest – amikor a déli államok az afroamerikaiak elleni rasszizmussal szereztek szavazatokat (ún. déli stratégia, a déli szavazókra építő stratégia) – napjainkban teljesen eltérőek a faji és etnikai adottságok. Abban az időben az amerikai szavazók több mint 90 százaléka volt fehér, 2012-ben ez az arány csak 72 százalék. Ezekben a számokban rejlik Obama győzelmének kulcsa: rendkívül sok voksot kapott nem csak az afroamerikaiaktól (93 százalék), de a hispano-amerikaiaktól (71 százalék) és az ázsiai gyökerű amerikaiaktól (73 százalék) is. Ugyanakkor tíz fehér szavazó közül kevesebb, mint négynek a támogatását szerezte meg – ez a legutóbbi időkig végzetes lett volna. De most az összes demokrata voks 44 százalékát kisebbségi szavazó adta le, a republikánusok esetében ez mindössze 11 százalék. A kisebbség szavazatainak egyre nagyobb szerepe lesz az amerikai politikai életben, a déli stratégia – amely a 1968 és 1992 közötti negyedszázados republikánus fölény alapja volt – ezzel a múlté.

Ennek ellenére még nem biztos, hogy ez az új demokrata képlet alapozza meg az ,,új demokrata többséget”. Nem is olyan régen, 2004-ben a hispano-amerikaiak 44 százaléka szavazott George W. Bushra, és a nők is sokkal megosztottabbak politikailag, mint ahogy a demokraták szeretnék elhitetni és elhinni, amikor a feminista témában a választási kampányuk fő retorikai fogása a ,,republikánusok a nők ellen harcolnak” jelszó. 2012-ben a nők 44 százaléka, és a fehér nők 56 százaléka Romneyra voksolt.

Obama elnöksége alatt azonban a társadalom más gyarapodó csoportjai között nőtt a demokraták népszerűsége. A fiatalok – akik a születésszabályozás és a melegek jogainak liberális megközelítése, az egyetemek megfizethetővé tételére tett erőfeszítései, továbbá menő stílusa miatt kedvelik Obamát – már kétszer cáfolták meg teljes mértékben azt az általános vélekedést, hogy nem járulnak akkora számban az urnákhoz, hogy befolyásuk legyen a választások kimenetelére. 2012-ben a 18 és 29 év közötti korosztály tagjai a szavazók nagyobb arányát tették ki (18 százalék), mint 2008-ban (17 százalék) és többségében – bár másodszor már kevésbé lelkesen – Obamára szavaztak (2012-ben 60 százalékuk és 2008-ban 66 százalékuk). A fiatalok így honorálják Obama erkölcsi kérdésekben kialakított liberális álláspontját – támogatja a homoszexuális házasságot – és a diákok érdekében hozott intézkedéseit: az adósoknak „joguk van az adósságot eltörölni” ha húsz éven át, a havi bér 10 százalékát törlesztésre fordították.

Az elmozdulás az ázsiai-amerikai szavazatok esetében is figyelemre méltó. 2008-ban 62 százalékuk támogatta Obamát, ez a szám 2012-ben 73 százalékra nőtt. (1992-ben az ázsiai-amerikaiak 55 százaléka még a republikánus jelöltet támogatta.) Az ázsiai eredetű amerikaiak egyre inkább úgy szavaznak, mint a latinók és egyre inkább a Demokrata Pártot támogatják, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük Mitt Romney felhívásait a „self deportationre” vagyis arra, hogy a nem legális bevándorlóktól elvárja, hogy saját jószántukból távozzanak az országból.

Így nagyon is lehetséges, hogy Judis és Teixeira tíz évvel ezelőtt megjelent, Az új demokrata többség című könyvében leírt szavazók – a kisebbségiek (feketék, hispano-amerikaiak, ázsiai eredetű amerikaiak) és a nők (különösen a dolgozó, egyedülálló és magasan képzett nők) – olyan csoportot alkotnak, amely meghatározhatja Amerika politikáját az elkövetkező évekre. Ironikus módon ennek a koalíciónak a gyökerei az 1960-as évek végéig, a déli stratégiáig nyúlnak vissza, amely lehetővé tette a Republikánus Párt számára, hogy ilyen hosszú ideig hatalmon maradjon. De a huszonegyedik század egészen más népösszetétele mellett a republikánus párt ,,színtelensége” (a 2012-es Republikánus Nemzeti Konvenció delegáltjainak 98 százaléka fehér volt) végzetes teherré válhat.

Amikor Obama Hillary Clintonnal szemben a demokrata jelöltségért kampányolt 2008 elején, megjegyezte, hogy ,,Ronald Reagen oly módon változtatta meg az amerikai politika röppályáját ahogy azt Bill Clintonnak nem sikerült.” Ezzel jelezte azt az ambícióját, hogy jelentős változásokat hozó elnök kíván lenni. Annak ellenére, hogy Obama már négy éve hivatalában van, nyomokban sem észleljük, hogy korszakalkotó változásokat indított volna útjára. Még az olyannyira beharangozott egészségügyi reform (,,Obamacare”) megvalósulását – amely a Kongresszusi Költségvetési Hivatal (5) becslése szerint 30 millió amerikai számára továbbra sem oldja meg az egészségügyi ellátását – is sikeresen gátolják a republikánusok. Ebben persze Obama akaratlanul is a kezükre játszik, amikor a kezdetektől kész volt titkos egyezségeket kötni a gyógyszer- és az orvosi műszeriparral (6) – azért hogy nemtetszésüket tompítsa – ahelyett, hogy az amerikai nép érdekeit védené.

De lemondott arról a tervéről is, hogy visszavonja a leggazdagabbak speciális adókedvezményeit és nem perelt be egyetlen, a válságért felelőssé tehető Wall Street-i bankvezért sem. Vele ellentétben Theodore Roosevelt vagy Franklin Roosevelt annak idején készek voltak szembeszállni a legbefolyásosabb gazdasági érdekekkel. Obama túl óvatosan bánik a nagy cégekkel.

1920 és 2008 között csak öt elnök nyert kétszer és töltötte ki teljes hivatali idejét: Franklin Delano Roosevelt, Dwight Eisenhower, Ronald Reagan, Bill Clinton és George W. Bush. Ahogy a konzervatív újságíró Charles Krauthammer (7) nemrég megjegyezte, közülük csak ketten – Roosevelt és Reagan – tudták a politikai átrendeződést jelző ,,ideológiai inflexiós pontot” elérni. Eisenhower és Clinton - érintetlenül hagyták az alapvető intézményi és ideológiai helyzetet, amelyet megörököltek. Ha Obama meghatározó változásokat akar beindítani – mint azt többször kifejtette –, akkor fel kell készülnie a mai kort jellemző rendkívüli hatalomkoncentráció ellenes fellépésre.

Jerome Karabel, a szerző, a kaliforniai Berkeley Egyetem szociológus professzora. A The Chosen: The Hidden History Of Admission and Exclusion at Harvard, Yale, and Princeton. [A kiválasztottak: a felvétel és a kizárás titkos története a Harvard, Yale és Princeton egyetemeken.]

Jerome Karabel

Bozsér Anikó

(1A politikai átalakulás témájában lásd John Judis és Ruy Teixeira: The Emerging Democratic majority [Az új demokrata többség] című könyvét, New York City, Scribner, 2002.

(2Ibid.

#_ednref3 [3] Aid to Families with Dependent Children

#_ednref4 [4] Michael S. Lewis-Beck, Charles Tien és Richard Nadeau: Obama’s missed landslide : A racial cost? [A származás ára? - elmaradt Obama elsöprő győzelme] , PS - Political Science & Politics, vol. 43, n° 1, Washington, DC, 2010. január

(5) CBO-Congressional Budget Office: Estimates for the insurance coverage provisions of the affordable care act updated for the recent supreme court decision [Becslés a megfizethető egészségügyi ellátás biztosítási fedezetének költségeire – a Legfelsőbb Bíróság döntéséhez frissített –, amelyet a Kongresszusi Költségvetési Hivatal készített.) Washington, DC, 2012. július.

(6) Obama tárgyalásairól a jelentősebb egészségbiztosítókkal lásd Paul Starr, Remedy and Reaction, [Gyógyír és mellékhatások], New Haven: Yale University Press, 2011. 194-238. old.

(7) Charles Krauthammer: The Choice [A választás], The Washington Post, 2012. november 1.

Megosztás