A „tennünk kell a fenntartható fejlődésért” illetve „ökológiailag a vasút a legelőnyösebb” bejelentéseken túl a francia nagyfőnökök nem szeretik se a vonatokat, se a pályaudvarokat. Legalábbis úgy tűnik, hogy nem nagyon érdekli őket, hogy a vasút egyszerű, könnyen elérhető és praktikus a mindennapi életben. Az utóbbi húsz évben számukra az első számú közlekedési eszköz a repülő volt. Azzal együtt, hogy itt kötelező a helyfoglalás – a rendszert az American Airlinestól vették meg –, a jegyek ára kiszámíthatatlan, hiszen a kereslet-kínálathoz igazodik, a kabinok és az ülőhelyek egyre kisebbek, ráadásul kötelező felcímkézni a csomagokat – várhatóan azért, hogy fizetőssé tegyék a szállításukat.
A változás egyik legeklatánsabb példája, hogy az új pályaudvarokat a város szélére telepítik: a betontól és az óriási üvegfelületektől csak úgy dagadozik a helyi képviselők keble. A közlekedési hálózat szerves részeként a pályaudvarok eleddig a városok szívében helyezkedtek el; mostantól az agglomerációktól is messze, a légikikötők mintájára valahol a város határában találjuk azokat. Nagy részük, mint az aixi TGV-állomás (1) , nincs összekapcsolva a helyi vasúthálózattal (ami csekély mértékben foglalkoztatja az SNCF-et (2) ). Inkább hatalmas parkolókat alakítanak ki körülöttük. Induláskor vagy érkezéskor tehát számolni kell a közlekedési dugókkal és persze nő a környezetszennyezés is. A vonat a személyautó szolgálatába állt; sosem gondoltuk volna, hogy a döntéshozóknak sikerül így „megoldani” napjaink egyik fő közlekedési problémáját!
A belvárosi pályaudvarok legfőbb bűne – figyelembe véve a profitelvárások mai követelményeit –, hogy az általuk használt, felbecsülhetetlen árú területek nem jelennek meg az ingatlanpiacon. Az SNCF és a Francia Vasúthálózat (RFF) a probléma egy részét a birtokában lévő régi rendező pályaudvarok, szerelőműhelyek és járműtárolók értékesítésével oldotta meg. Ami a pályaudvarokat illeti: ha esetleg mégsem helyezik át a város szélére, kereskedelmi és üzletközpontokká alakítják őket. Az épületeket átalakítják, a hasznosítást magáncégekre bízzák, és azt remélik, hogy nagy bevételekre tesznek majd szert. Az utasbarát és esztétikus kialakítás ürügyén azt a liberális angol modellt vették át, melyre jó példa a londoni St Pancras pályaudvar. Megsokszorozták a különféle boltok, kereskedelmi egységek és irodák számát, miközben a régi építészeti szerkezetből már semmi sem látszik, helyette minden egyes átalakított pályaudvar a repülőterekhez hasonló csarnokká vált. A cél természetesen a fogyasztás ösztönzése. A jelenség tökéletesen látszik a 2012-ben újranyitott párizsi Saint-Lazare pályaudvaron, az ott található nyolcvan üzlettel és tízezer négyzetméternyi kereskedelmi térrel.
Az ideiglenesen felhúzott falak és ponyvák mögé rejtett építési munkálatok láttán már gyanakodhattunk volna. De az évekig tartó időleges javítások, majd később a fokozatos forgalomcsökkenés miatt az átalakítás nem tűnt feleslegesnek. Így mindenki kíváncsian várta, hogy lehulljon a lepel az új Saint-Lazare-ról. A szolgáltatásokat szüneteltették, a kávézók és a hírlapárusok időlegesen eltűntek – így rendszeresen elégedetlenkedett az utazóközönség, de megértettük, hogy az SNCF (MÁV), nem megelégedve egy szimpla felújítással, nagy terveket igyekszik megvalósítani. Milyen modern szentély készül átvenni az ipari forradalom idejéhez köthető öreg fém váróterem helyét? Milyen dekoráció volt hivatott felváltani a Claude Monet festményein megjelenő mozdonyokat, amelyek mára beleivódtak a memóriánkba? Milyen irányt vesz a „várakozás terme”, ahol generációról generációra ugrottak fel a külváros lakói a vonatra, ittak meg egy kávét a pultnál, olvasták a hangosbemondót hallgatva az újságot?
Végül 2012. március 21-én lehullt a lepel. A pályaudvart figyelő szemmel végigjárva észrevettük, amit mindenki látott: egy tökéletesen közhelyes kereskedelmi központot, ami manapság Franciaország- és világszerte trendinek számít – mozgólépcsők, üvegfalak és a közismert boltok. A Solaris, az Esprit, a Starbucks, a Swatch és a többiek foglalják el mostantól az épület egészét, a metrólejáratoktól egészen a peronokig. A mozgólépcsők szándékosan úgy vannak elhelyezve, hogy nem tudunk kijutni a pályaudvar előtti térre, a Place du Havre-ra, csak ha áthaladunk a kereskedelmi részeken. A régi gyorskijáratot egyszerűen megszüntették. A legmeglepőbb azonban még mindig, hogy a többség – „jobbról” is, „balról” is – lelkesen fogadja és üdvözli a nagy fejlődést, amelynek során a pályaudvart tulajdonképpen bevásárlóközponttá alakították át. Ezzel pedig rábírják az ingázókat, hogy várakozási idejüket vásárlási idővé alakítsák át. Ami engem illet – kétségkívül egy kissé túlzottan ragaszkodom a pályaudvar hagyományos kialakításához –, hiába kerestem a váróteremre nyíló kávézókat, ahol mindig meg szoktam állni; hiába kerestem a teraszt, ahol le lehetett ülni pár percre a csomaggal, várva a pincért; hiába kerestem a szerény újságosbódékat, ahol a napi sajtót szoktam beszerezni...
Ebből a jól megszokott életből gyakorlatilag semmi sem élte túl a rikító új pályaudvar megszületését. Hogy nyilvánvalóvá tegyék a leszámolást a múlttal, még a nagy függőórákat is leszerelték, nehogy megzavarják az önfeledt shoppingolást. Sőt, mivel immár nem csak az utazásról van szó, hanem egy közösségi térben való áthaladásról, gondoskodtak róla, hogy itt-ott láthassunk néhány kortárs műalkotást. Ilyen például az a színes nejlonszatyrokból álló szobor, ami emlékeztet bennünket, hogy a kultúra mindenütt jelen van. Még a bevásárlóközpontban is. A váróteremre nyíló bárpult étteremmé változott, ahova egy kósza utazó sem merné betenni a lábát. A pályaudvar büféje, melyet a Starbucks Coffee vett át, már nem foglalkoztat a teraszon felszolgáló pincéreket. Az éhes utas kénytelen bemenni és beállni a végtelennek tűnő sorba. Poggyásszal a kezében maga szedi össze a kívánt enni- és innivalót, mielőtt rendezné a számlát az egyetlen látható alkalmazottnál: a kasszásnál.
Azok, akik szeretnek állva enni, a talponállókhoz hasonlóan körbeállhatják a peronhoz közel elhelyezett asztalokat. A kiszolgáláshoz ott is sorba kell állni, viszont egyáltalán nem lehet leülni. Néhány gyorsétteremlánc, mint a Pains à la ligne, a sonkás szendvics árusításával ápolja a francia hagyományokat. De arra már nem gondoltak, hogy a helyi szokások szerint vörösbort is lehessen kapni a bisztrókban. Sört, kólát, Red Bullt annál inkább. Desszertnek meg cookie-kat és muffinokat – ami természetesnek tűnhet egy olyan helyen, ahol minden részlet az amerikai normákat hivatott közelebb hozni hozzánk. A jegyárusítás egyre kevesebb emberi munkaerőt igényel: a jegypénztárak száma eltörpül az automaták erdejében. Itt is sorba kell persze állni, de ez nem gond, hiszen a kígyózó embertömeget mobil kordonokkal szabályozzák. Az újságosbódék is megfogyatkoztak, és ami megmaradt, csatlakozott a Relay lánchoz... De még mindig kószálhatunk a bőséges kínálattal rendelkező „könyvesboltokban”, ahol magazinokat, édességet és még sok egyebet vehetünk, feltéve, hogy türelmesen várunk, hiszen ahogy másutt, itt is a „just in time” elmélet szerint szervezték a munkafolyamatot. Betérhetünk a késő estig nyitva tartó földszinti Daily Monopba#_edn3[3] is, ha hazatérés előtt még be kell vásárolnunk. Nem minden rossz tehát az új Saint-Lazare-ban, de az ingatlankereskedelem piaci törvénye szerint minden egyes négyzetmétert hasznosítani kell. A régi Párizs egyetlen hírnökei: a nyugat- franciaországi városokat ábrázoló üvegablakok, amelyeket az építészek gondosan felújítottak. Olyanok, mint a felbecsülhetetlen értékű antik bútorok egy modern lakásban.
A Gare de l’Est és a Saint-Lazare pályaudvar után a Gare du Nordban és a Gare Montparnasse-ban is hamarosan nagytakarítás várható. Az utóbbinál a grandiózus terv „teljes újjászületéssel” és tizennyolcezer négyzetméter beépítésével számol. A munkálatok 2015. és 2019. között fogják akadályozni a mindennapi közlekedés menetét. Az utasok azonban fogyasztókként fognak visszatérni, és akkorra Párizs talán már nem is fog emlékezni, hogyan is fest egy pályaudvar. Az új Saint-Lazare a maga módján illeszkedik a felújított városnegyedek sorába, követi az ingatlanpiaci boom-ot. Az épületek és az utcák tiszták, a kisiparosok helyét átveszik a bankfiókok és a ruhaboltok. Minden komfort- és halálszagot áraszt. Mintha a város nem lenne más, csak egy város díszlete, és a pályaudvar egy pályaudvar díszlete, kevés helyet hagyva a városi élet pezsgésének, véletlen találkozásainak, a tökéletlenségeinek és a változatosságának. A jövő pályaudvarában már nem az újságot olvasva várjuk a vonatot. Inkább időt spórolva profitot termelünk magunknak és a vállalatoknak, így többé nincs „haszontalanul eltöltött idő”...
