Sáros cipőjükről és nadrágjukról könnyen felismerhetőek. Télen az Évrosz veszélyes, a legtöbb emigráns szárazföldi úton próbálkozik. De néhányan, mint például Musztafa is, dacol a hullámokkal. Alexandrúpoli pályaudvarán, a görög oldalon ül a marokkói fiú, és bal karját a dzsekije alatt rejtegeti. Először kibújik a válaszok elől, amikor rákérdezünk, aztán elnagyolt bilincset rajzol a poros talajra, majd gesztusokkal magyarázza el, a török katonák ellátták a baját, és kificamodott karral jutott át a folyón. Azon az éjszakán két, egyenként hat emigránst szállító hajó süllyedt el. Két afgán és egy marokkói a vízbe fulladt, ott, Musztafa szeme láttára. Ő sem tud úszni, de volt rajta mentőmellény, és hagyta, hogy az ár a nyugati partra sodorja. Mindene odaveszett: takaró, kesztyű, sapka, minden ruhája, az imaszőnyeg, és az útlevél.
Görögország és Törökország között az Évrosz képezi a határt északon Bulgáriától egészen a folyó torkolatáig, az Égei-tengerig. A két parton, a 170 km-es határszakasz mentén végig török és görög katonai őrhelyek néznek egymással farkasszemet. A török oldalon a vörös nemzeti zászló és az őrtornyok messziről láthatóan rajzolódnak az égre. A görög parton aláaknázott mezők váltakoznak katonai gyakorlóterekkel és mezőgazdasági területekkel. 2011 óta az Európai határvédő biztonsági szervezet, a Frontex egységei támogatják a görög határőrséget, hogy elvegyék az emigránsok kedvét a próbálkozástól. Az európai határőregységek főleg az északi területeken járőröznek, Oresztiada megyében. De Alexandrúpoli térségében az Évrosz török területen folyik, és a politikai határ 10,7 km-es hosszon gyalog megközelíthető, mezőgazdasági földeken keresztül húzódik.
A pályaudvar peronján, Musztafától pár méterre néhány bengáli telepedett le. Három, urdut beszélő afgán érkezik és próbál szóba elegyedni velük. Már besötétedett, de a trió napszemüveget visel. Pénzt és szállást ajánlanak: így kipihenhetnék maguk, és telefonálhatnának a családjuknak. Senki sem válaszol. Amikor a hívatlan látogatók eltávolodnak, az egyik bengáli halkan magyarázza: „A maffiához tartoznak. Ha bedőlsz nekik, elrabolnak, aztán zsarolják a családod. Vigyázni kell.” A három napszemüveges afgán minden este visszajön...
Leszállt az éj. A pályaudvar egyre jobban elsötétedik. Az eső is eleredt. Délről jött, a tenger felől, erős szél kíséretében, és ferdén záporozik: az ideiglenes búvóhelyek hamar átáznak. A pályaudvar várótermében is emigránsok üldögélnek, összebújva. Néhányan a kapucnijuk alatt keresnek védelmet, mások nejlontáskával próbálnak védekezni az eső ellen. Egy magas, vékony, világos szemű szíriai fel s alá jár a peronon. Negyedszer próbál átjutni Európába.
Egy közeli presszóban dúlnak a kártyapartik. Valaki bekapcsolja a tévét. A képernyőn focisták futnak a labda után. Thanazisz a görög szőlőből párolt alkoholt, a Malamatinát hörpölve nézi őket, de a feje máshol jár. Kisvártatva a falra tereli szót, amelyet a görög kormány épít a 10,7 km-es határszakaszon. Az emigránsok elleni bástya mintegy 4-5 millió euróba kerül majd. De Thanazisz szerint nem lesz valami hatékony. „A falat majd mi fizetjük, de ugyan minek? Csak sajtóreklám. Az emigránsok találnak majd másik átjárót.”
A fiatalember papája figyeli a beszélgetést. Az arca ugyanolyan vékony, beesett, mint a presszó falát borító portréké. A szélsőjobboldali Hriszi Avgi (Arany Hajnal) mozgalom híve: „A legnagyobb probléma a vallás. Az emigránsok mohamedánok, mi meg ortodox keresztények vagyunk. Aztán ott a bűnözés. Az emigránsok ott ragadnak Athénban, ahol amúgy is nagy a munkanélküliség. Munka nélkül csak bűnözésből lehet megélni. Hriszi Avgi az egyetlen párt, aki szerint ki kell toloncolni őket, vissza a hazájukba.”
Lassanként kiürül a presszó, a kártyások hazamennek. Csak Thanazisz marad. „Az apám is fél, mint egy csomó görög. Két éve támogat egy helyi katonai szervezetet, akik azzal az ürüggyel, hogy a helyi lakosokat védik, jól eltángálják az emigránsokat.”
A presszóval szemben ott a pályaudvar peronja. Thanazisz bevallja, hogy még soha nem ment oda beszélgetni azokhoz, akik ott tanyáznak: „Nem szabad segíteni nekik, különben egyre többen jönnek majd. De mit lehet velük csinálni? Hátborzongató, amit ezek az emberek átélnek. Hullafáradtan érkeznek, kiéhezve. Orvosságra és ennivalóra lenne szükségük... Dehát milyen pénzből fedezze ezt Görögország?”
