Az USA sajtójának vezető szalagcímei a palagáz-forradalom által fémjelzett elkövetkező gazdasági fellendülésről azt a benyomást keltik, mintha a szó szoros értelmében úsznánk az olajban. A múlt évben cikkek egész áradata jelent meg, főleg az International Energy Agency’s (IEA) World Energy Outlook (WEO) című jelentésében 2012 novemberében, mely szerint az USA megelőzve Szaúd-Arábiát 2017-re a világ legnagyobb olajtermelője lesz, és amint a Reuters hozzátette, “nettó értelemben teljesen önellátó” az energiatermelésben. Az IEA szerint az olajtermelés tervezett növekedése a 2011-es 84 ezer hordó/nap értékről 97 ezer hordó/nap értékre 2035-ben teljesen cseppfolyós földgázból és nem a szokásos forrásokból fog származni – főleg palaolajból és palagázból –, miközben a hagyományos olaj- és gáztermelés 2013-tól vissza fog szorulni.
Ezekből a nem szokásos forrásokból csak jelentős környezetszennyezés árán lehet kitermelést folytatni: a kivonás hidraulikus tördeléssel történik (vizet, homokot és detergenseket injektálnak be nyomás alatt, így széttöredezik a kőzet, majd kivonják onnan a gázbuborékokat vagy olajcseppecskéket), ami a vízszintes fúrási technológiának köszönhető (ami feltárja a tározó sziklát a fúrólyukig a maximális kitermelés érdekében). Ennek a kihasználása azonban az USA-ban több százezer munkahelyet hoz létre, és az olcsó és bő energia előnyével jár. Az Exxon Mobil 2013-as Energy Outlook kiadványa szerint a palagáz-forradalom 2025-re az USA-t nettó exportőrré teszi.
Honnan lesz erre pénz?
De mi van, ha a palagáz-forradalom nem a világgazdaságot erősíti, hanem egy kipukkadás előtt álló spekulatív buborék? Legalábbis elgondolkodtató, mennyire törékenynek bizonyult – legalábbis mostanáig – a globális gazdaság. Például, Spanyolország egykor virágzó gazdasága – amely az eurozónában a negyedik legnagyobb volt 2008-ban – most igen szorult helyzetbe került, az ingatlanbuborék kipukkadása megállíthatatlan, és persze „váratlanul” következett be, és az ingatlanárak egyharmados esésével járt. A politika-csinálók nagyon keveset okultak a 2008-as válságból, és a legjobb úton vannak afelé, hogy az olajszektorban ugyanezeket a hibákat újra elkövessék.
A New York Times egyik vizsgálata felszínre hozta a “pala-boom” narratíva első töréseit 2011 júniusában, amikor megállapította, hogy állami geológusok, iparjogászok és piaci elemzők “négyszemközt” megkérdőjelezik, hogy “a vállalatok szándékosan, sőt, illegálisan túlértékelik a kutak termelékenységét és tartalékaik nagyságát” (1). A Times szerint "a gázt nem olyan könnyű és olcsó kitermelni mély földalatti forrásokból, ahogyan azt a vállalatok állítják, amint azt ipari e-mailek és belső dokumentumok százai és egy több ezer kút adatai alapján készült elemzés állítja.”
2012 elején két amerikai energetikai tanácsadó cikket írt a brit energiaipar kiemelt folyóiratába, a Petroleum Review-ba, megkongatván a vészharangot. Megjegyezték, hogy “erős kétségük van az USA palagáz-tartalékainak valóságos mennyiségét illetően”, amelyet az új, 2009-ben bevezetett Security and Exchange Commission (SEC) szabályok alapján határoztak meg. Az új szabályok lehetővé teszik a gázipari vállalatoknak, hogy tartalékaikat független szakértők bevonása nélkül adják meg (2).
A tartalékok túlbecsülését az olajipari óriások arra használják, hogy homályban hagyják a működésükkel kapcsolatos kockázatokat. Eltekintve a jelentős környezetkárosító hatásoktól, a probléma a kitermelési ráta, ami magas értéken indul, de gyorsan esik. A Nature-ben a korábbi brit kormányzati szakértő, Sir David King, az Oxford Smith School of Enterprise & The Environment tudósaival közösen írt cikkében megjegyezte, hogy a kutak hozama akár 60-90%-kal eshet már az első évben (3).
Egy ilyen gyors zuhanás határozottan nem kifizetődővé teheti a palagázt. Mivel a termelés esik, a piaci szereplők arra kényszerülnek, hogy növekvő számban fúrjanak új kutakat, hogy fenntartsák a termelést és visszafizethessék adósságukat. A termelés kezdeti kirobbanása a gazdasági lassulással kombinálva oda vezetett, hogy az USA-ban a földgáz ára a 2008-as $7-$8 per millió köblábról 2012-ben kevesebb, mint $3-ra csökkent millió köblábanként.
Pénzügyi szakembereket nem kérdeztek meg. “A kőzettörés gazdaságossága iszonyú” – írja Wolf Richter amerikai közgazdász a Business Insider-ben (4). "A fúrás elképesztő sebességgel tönkreteszi a tőkét, és a fúrókat egy adósságheggyel hagyják ott, amikor a termelés csökken, hogy folytassák a pusztítást. Hogy fenntartsák a kitermelési rátát az elfuserált bevételi tervek miatt, a vállalatoknak egyre többet kell fúrni, hogy új kutakkal váltsák ki a régi kutakat. Sajnos a rendszer beleütközik egy falba, amit valóságnak hívnak.”
Arthur Merman, egy olajkutató geológus, aki az Amoconál dolgozott (mielőtt az beleolvadt a BP-be) azt mondja, hogy “a tapasztalat szerint a palakészletek kimerülési sebessége… hihetetlenül nagy” (5). Az Eagle Ford texasi palakút esetét idézve (ami “minden olajpala anyja”) rámutat, hogy a kimerülési ráta magasabb, mint évi 42%”. Csak azért, hogy fenntartsák a termelést, “közel 1000 kutat kell fúrniuk az Eagle Ford palamezőn minden évben… Csak példaként, 10 vagy 12 billió dollár évente az addig kimerült kutak helyettesítése. Csak adjuk össze ezeket a dolgokat és az összeg kezd ahhoz közelíteni, ami a bankszektor kisegítéséhez kellett. Honnan lesz erre pénz?"
Ebben az évben a legnagyobb energetikai cégek némelyike már kezdi megszenvedni a palagáz boom gazdasági buborékját. Éppen négy hónapja, hogy az Exxon’s CEO-tól Rex Tillerson vezérigazgató panaszkodott az alacsony árakra, amelyet az USA földgázbősége okoz, amely bár csökkenti az energiaköltségeket a fogyasztók számára, lenyomja az árakat és így gyakran nem elegendő a termelési költségek fedezésére, ami a profitok drámai csökkenéséhez vezet. Bár a részvényesek éves találkozóin az Exxon hivatalosan kitart amellett, hogy nincs vesztesége a gázon, Tillerson őszintén elmondta a Külkapcsolati Tanács (Council on Foreign Relations) egyik ülésén: "Ma ingünk-gatyánk rámegy erre. Nem tudunk hasznot termelni. Minden a piros tartományban van" (6).
Körülbelül ugyanekkor a British BG Group arra kényszerült, hogy 1.3 billió dollárt írjon le az USA-ban levő gázipari eszközeinek értékéből „a bő gázkínálat miatt, ami a negyedéves és időközi nyereség meredek eséséhez vezetett" (7). Novemberben, miután a Royal Dutch Shell észlelte, hogy nyeresége három egymást követő negyedévben csökken, “az egész évre számítva 24%-kal”, a Dow Jones közölte, „a nyereséget negatív hatások érték”, és kiemelte, hogy “mennyire romboló hatású volt az elmúlt néhány év pala-boom-ja a szektor számára.”
A megszokott áron kitermelhető olaj mennyisége korlátozott
Még a Chesapeake Energy is – amelyet az ország palagáz-úttörőjeként tartanak számon – válságos helyzetben találta magát, és arra kényszerült, hogy eladja eszközeit, hogy teljesíthesse kötelezettségeit. “Megdöbbentően nagy adóssága miatt” – írta a Washington Post. A Chesapeake közölte, hogy ”eladna 6.9 billió dollár értékű gázlelőhelyet és -vezetéket – újabb lépés a vállalat visszaszorulása útján, melynek arrogáns vezérigazgatója az ország palagáz-forradalmának egyik vezetője volt” (8).
Hogy engedhették, hogy mindez megtörténjen? John Dizard elemző a Financial Times 2012. május 6-i számában kimutatta, hogy a palagáz-termelők „két-, három-, négy- vagy ötszörösét költötték el készpénzüknek arra, hogy megalapozzák a lelőhelyeket, a fúrásokat és kiegészítő programokat.” Ahhoz, hogy fenntartsák a “deficit-finanszírozást”, túl sok kölcsönt vettek fel komplex és igényes feltételekkel. A Wall Streetnek reális ellenőrzést kellett volna biztosítani a palagázzal foglalkozók felett; ehelyett biankó csekkeket adtak számukra, a végén sok nullával.” Dizard szerint azonban a buborék még tovább fog nőni az USA-nak a gázalapú energiától való függősége miatt. „Tekintettel a palagáz-kutak termelésének meredek csökkenésére a hagyományos kutakkal összehasonlítva, a fúrásoknak folytatódniuk kell. Az árakat felfelé kell igazítani, méghozzá jelentősen, hogy ne csak a korábbi adósságokat, hanem a termelés reális költségeit is fedezzék.”
Mindamellett nem lehet kizárni, hogy több nagy olajtársaság egyszerre fogja magát szemben találni pénzügyi nehézségekkel. Ha ez bekövetkezik, Berman szerint „több nagy bankcsőddel vagy felvásárlással kell számolni és mindenki visszahúzódik, az összes pénz elpárolog, minden tőke elmenekül. Ez a pesszimista forgatókönyv.”
Más szóval, az „olajcsúcs” feltevése – vagyis az a pont, ahol a geológiai korlátok és a gazdasági tényezők úgy kombinálódnak, hogy a fekete nyersanyagot sokkal nehezebb és drágább lesz kitermelni – messze nem oldódik meg a palagáz-boom révén. Számos független tudományos elemzés látott napvilágot az elmúlt évben, amely erre a következtetésre jutott – és amelyeket a média nem vett tudomásul.
Az Energy Policy egyik tanulmányában Sir David King és oxfordi csoportja arra a következtetésre jutott, hogy az olajipar a világ tartalékait egyharmadával túlbecsülte. Az 1150-1350 billió hordóról szóló becsléseket 850-900 billió hordóra kell visszavenni – állítják. Ennek következtében a szerzők így érvelnek: „Bár biztosan nagy mennyiségű fosszilis energiaforrás maradt a földben, kereskedelmileg, a globális gazdaság által megszokott és elfogadott áron hasznosítható olaj mennyisége korlátozott és hamarosan csökkenni fog" (9).
King és társai a Nature-ben megjelent cikkükben azt közlik, hogy a kőzettöréssel történő nem hagyományos olaj- és gázforrások növekedéséről szóló közlések ellenére a világ létező forrásainak kimerítése évenként 4.5%-6.7%-kal folytatódik. Kategorikusan elutasítják azokat a véleményeket, hogy a palagáz-boom lehetővé tenné egy energiaválság elkerülését. Az USA pénzügyi kockázatait elemző Gail Tverberg azt találta, hogy 2005 óta „a világ [konvencionális] olajtartalékai nem nőttek”, és hogy „ez volt a 2008-2009-es recesszió elsődleges oka”, és hogy a „[hagyományos] olajforrások csökkenésének feltételezett fontossága azt jelenti”, hogy a “pénzügyi válság akár még rosszabbodhat is” (10). Ez még nem minden: a New Economics Foundation egy újabb jelentése arra figyelmeztet, hogy a “gazdasági olajcsúcs” elérkezése – amikor az ellátás költségei „meghaladják azt az árat, amelyet a gazdaságok meg tudnak fizetni a gazdasági tevékenység szignifikáns romlása nélkül” – 2014/15 körül bekövetkezhet (11).
Egy elsöprően sikeres ipari PR offenzíva következtében ezeket a tanulmányokat az újságírók és a politikusok egyaránt figyelmen kívül hagyták. A végeredmény azonban egyszerű: ahelyett, hogy a fellendülés újabb hullámába lépnénk, a gázbőség esetleges következménye valószínűleg egy fenntarthatatlan palabuborék lesz, amely egy ideiglenes fellendülést fog előidézni, ami elfedi a mélyebb szerkezeti instabilitást. Amikor aztán a buborék kipukkad a saját adósságok kötelezettségeinek súlya alatt, az ellátás összeomlását és árcsúcsot fog előidézni annak súlyos gazdasági következményeivel.
*Nafeez Mosaddeq Ahmed, az Institute for Policy Research & Development igazgatója, valamint vezető kutató az Unitas Communications Ltd-nél, Londonban; legutóbbi könyvének címe: A User’s Guide to the Crisis of Civilization: And How to Save It**, Pluto Press, 2010, amely a díjnyertes dokumentumfilmet, The Crisis of Civilization-t ihlette 2011-ben.
