A profán kísérlet – A kapitalizmusból a szocializmusba és vissza (I. rész)

Írta: Balázs Gábor
Találatok: 976

1917 gAz olasz szerző, Rita di Leo elemzésének ismertetése része lehetett volna a Magyardiplo 1917 című cikkgyűjteményének, hiszen ugyanazt az alapkérdést feszegeti: Mi a helye az európai szocializmus kísérletnek a társadalmi fejlődés történetében? Miért szakadt meg a folyamat és milyen társadalmi jövőkép van alakulóban?  

A könyvismertetés szerzőjét, Balázs Gábort nem kell bemutatnunk Olvasóinknak, hiszen cikkeit, amelyek eredetileg a REDNEWS-on jelennek meg http://rednews.hu/?screen_width=1920 rendszeresen publikáljuk.

 

"Még elgondolni is: itt, a "Szemjonov"-vendéglővel átellenben

 ("Utcán át kiszolgálás nincs"), az úttesten,

ahol vásott botosokat árulnak ünnepnapon, ahol máskor

pisilni guggoltatják a vén mámik a gyerekeket,

a kereszttel megpecsételt ásító sivárság kellős közepén

holmi Ivan Beszpalov (vagy éppen Fjodor Kubiskin)

vitába szállt az évszázadokkal"

(Ilja Ehrenburg: A Harácsoló, 1924, 43.o.)

 

Nem véletlen, hogy a “történelem vége” akkor lett divatos szlogen – ma nem divatos szlogen, noha majd mindenki hisz benne: a tőkés rendszeren túl nincs semmi, még elgondolni is képtelenség olyasfélét – amikor valami nagy, valami történelmi véget ért. 1917: a kevés évszámok egyike, amely az egész világon szimbólum, senkinek sem kell különösebben magyarázni miről van szó.

Egyébként tényleg: miről van szó?

"31YFH6hxtgL. BO1204203200 A könyv, melynek apropóján szólni szeretnénk ezen nagy politikai terv – lényegében a „létező szocializmus” – pár jellemzőjéről, Rita di Leo munkája. A szerző az olasz marxista teoretikus és mozgalmi irányzat, az ún. operaismo, „szovjet-szakértője”. Az ötvenes évek végén létrejött operaismo (az operaio „munkás” szóból a kifejezés) lényege az volt, hogy visszahozta a munkásosztályt a politikai-ideológiai küzdőtérre a Palmiro Togliatti (az Olasz Kommunista Párt vezetője) által megalkotott néppárti stratégia ellenében politikailag, és a reformizmus ellen ideológiailag: újra a munkásosztály lett a történelem motorja, az ún. tömegmunkás – a marxi, a tőkének alávetett munka bérmunkása – a szakképzetlen gyári munkás képében. 

Éppen az ebből a elméleti hagyományból fakadó eszmei háttér teszi igazán érdekessé a könyvet, és gazdagíthatja a magyar olvasót megfontolásaival.

Ez a megközelítés  azért érdemli meg különleges figyelmünket, mert alapvetően különbözik a két legismertebb elemzéstől. Egyrészről a győztesek, mondjuk így a liberális demokraták álláspontjától, akik valamiféle teleologikus elbeszélésben keresik a szovjet-tapasztalat leírásának módját: a kísérlet bukásával a „rend helyreállt”, a történelem igazságot szolgáltatott a tőkés rendszer/képviseleti rezsim párosnak, a piaci szisztéma egyszerűen magasabb rendűnek bizonyult. Míg a másik híres olvasat, a trockistáké – majd az általuk befolyásolt ilyen-olyan baloldali csoportoké – akik szerint Sztálinnal „thermidori ellenforradalom” történt, a munkásállam degenerálódott, egy új bürokrácia vette át az uralmat a Szovjetunióban.

Di Leo tulajdonképpen szakít ezekkel az elbeszélésekkel, melyekben a közös központi elem, hogy maga a munkásosztály nem a szovjet-történet főszereplője – ahogy mint jól tudjuk, a hivatalos szovjet ideológia állította róla – hanem csupán áldozata. A szerző maga mögött hagyván némiképpen a saját, és az operaismo eredeti elemzését is – amely alapvetően nem nagyon állított mást, mint a trockista iskola – egyértelművé teszi: a szovjet szocializmus központi eleme a munkásosztály volt. Számára a szovjet-kísérlet hátterében álló politikai terv alapvető jellemzője éppen a munkásosztály hatalomba emelése.

Jól tudjuk – nem teljesen ez történt. De Rita di Leo felhívja a figyelmünket, hogy nem is teljesen az ellenkezője.  

„Polgártársak, azért vagyunk itt, hogy újrakezdjük a világtörténelmet”

A megközelítés, és ez szintén az operaista tradícióból ered, inkább szociológiai, mint filozófiai, vagy a politikai gazdaságtan kritikáján alapuló, teoretikus jellegű. Ennek értelmében most félretesszük egy pillanatra a szovjet kísérlet értékelésében a szoros értelemben vett, „ezoterikus” marxi, „kommunista” megfontolásokat. Mi is jól tudjuk, hogy a szovjet-rendszerben nem történt meg az alapvető – a termelő és a termelőeszközök közötti – elválasztás felszámolása, az elidegenedett munka továbbra is létezett, azaz tisztán elméleti megközelítésben aligha állíthatunk mást, mint hogy a Szovjetunió egy hagsúlyosan nem-burzsoá, nem-piaci kapitalizmus volt, mindezen mit sem változtat, hogy ezt „államszocializmusnak”, vagy „államkapitalizmusnak” nevezzük el.    

Rita di Leo sem állít mást: „a gazdaság piaci koordináció nélkül, a termelés magántulajdon nélkül működött, de mindez nem változtatta meg az ember és a gazdaság közti alapvető viszonyt, ahol az előbbi (az ember) az utóbbi (a gazdaság) függvényeként létezett, ahogy minden ipari társadalomban. És egy idő után fel sem merült, hogy ez a viszony megváltozhat”.

Azaz a nagyszabású kísérlet alapvető célja, az „új ember” létrehozatatala tulajdonképpen sikerült, de nem a „szocialista ember” született meg, hanem a „szovjet ember”. És a szovjet nép, melynek az országa egy olyan komoly, filozófiai kísérlet terepe volt – ezért is olyan elképesztően véres ez a történet – amely egyedülálló a világtörténelemben. Hirtelen tényleg egyértelművé vált, hogy valóban „semmi sem szent”. De nem csak a szakralitás tűnt el, hanem lényegében minden tekintély is kihívásra került.      

Di Leo végigköveti a Szovjetunió történetét három nagy fejezeten keresztül: a „filozófus-királyok” uralmától a „népi igazgatás” rendszerén át a piac diadaláig. Itt most nincs helyünk, hogy tökéletes elmebetegekkel foglalkozzunk, akik szerint az Októberi Forradalom meg sem történt. Természetesen forradalom zajlott le, amelyben egy hivatásos forradalmárokból álló élcsapatnak sikerült a lázadásban levő nép élére állnia: előbbiek fejében nem csak a „béke és föld” volt, hanem a társadalmi rend teljes felforgatásának a gondolata, amelyet, mint jól tudjuk, az európai, a XIX. században kidolgozott kommunista-szocialista teória alapján képzeltek el. Ez az élcsapat, azaz a bolsevik párt vezérkara – a forradalom idején a párt már munkás tömegpárt – elsősorban értelmiségiekből állott, akik lényegében a német szociáldemokrácia ideológiáját vallották magukénak. A célul kitűzött politikai tervre úgy tekintettek, mint egy missziós célra egy „szűz területen”. Felszabadítani egy népet és egy országot a politikai osztályuralom és a tőkés termelési rendszer járma alól.

És hogy miért profán ez a kísérlet? Ahogy Giorgio Agamben idézi Trebatius latin jogtudóst: „Profánnak a szó eredeti értelmében azt nevezzük, ami szent vagy kultikus voltából visszahelyeztetik az emberek birtokába és használatába.” Ebben az értelemben a szovjet kísérlet profán volt: „az önmagát teremtő ember” etikája és racionalitása került hatalomra, amelynek a központi eleme a kommunista-szocialista gondolat. Az ebből fakadó politikai terv az eredeti elképzelések szerint helyettesítette volna az államhatalmat, a kapitalizmust, a vallásos elképzeléseket, a gazdasági érdeket, Istent, Pénzt, Császárt egyaránt.  

Aztán jól tudjuk mi történt: mindezen ideológiai alapvetés ellenére, az „önmaga sorsát a kezébe vevő ember” létrehozatalának kísérlete végül a reguláció egy különleges formájába, a tervgazdálkodásba torkollott. Mindebben komoly szerepet játszott a marxizmus szociáldemokrata olvasata és persze maga az orosz modernizációs elmaradottság ténye is – maga Lenin volt a leginkább tisztában azzal, hogy mindennek igen kevés köze lesz a szocializmushoz. Az állam legyőzte a forradalmat.

1917 fAz eredeti terv „regulációs mániája” nem volt egyszerűen őrültség: a teoretikusok elképzése szerint egy valódi racionális társadalom felépítése vette kezdetét – abban pedig aligha tévedtek, hogy a tőkés rendszer piaci „rendetlensége” valójában osztályuralmat jelent – ahol a végcél elérése érdekében történik minden. A húszas évek elejének elképesztő kulturális forradalma  azt jelentette, hogy egy új világban mindent újra kell gondolni. A polgártársak  úgy vélték – mint a francia Konventben egy másik nagy forradalom idején – hogy itt bizony „újra fogják kezdeni a világtörténelmet”. Hogyan legyünk szerelmesek a szocializmusban? Mi legyen a házasság intéményével? A joggal? Hogyan neveljük gyermekeinket? Szükségünk van-e még a művészetekre? – ilyen apróságok tartották lázban az embereket, amint a nagy Varlam Salamov meséli el a húszas évek Moszkvájáról – mint jól tudjuk, ő a rendszer legsötétebb foltjának, a Kolimának is az egyik fontos krónikása.   

Persze mindenki jól tudja, hogy ebből később mindennapi rutin vált, vagy még inkább ideológiai semmitmondás: az eredeti gondolat képviselői amúgy is vagy a margón, vagy a Ljubljankán/Gulágon végezték. A kommunizmusból marxizmus-leninizmus lett, a pártból, mint a kísérlet eszközéből és vezetőjéből hatalmi gépezet, az új ember új erkölcsisége pedig egy idő után börtönnek számított mindenki számára. A szabadságot az jelentette, hogy legalább a magánéletben ki tudtak törni mindebből. Aztán amikor az a menekülés lényegében általánossá vált (a hetvenes évektől), nem állt többé semmilyen más ideológia rendelkezésre a rendszer számára, hogy a fenntarthatóság legalábbis minimumát biztosítsa. A szovjet rendszer vége ezért ilyen kevéssé heroikus: egyszerűen a rezsim belefulladt a hivatalos ideológia és az egyre terjedő társadalmi anómia félelmetes ellentmondásába. Ezért van egyébiránt az is, hogy a poszt-szovjet rendszerek ilyen végtelenül amorálisak, kegyetlenek, a közönyre, a gondolattalanságra, minden közösségiség ellenzésére/lenézésre, a „szar is le van szarva” moráljára épültek: egy társadalmi anómia szülöttei.

„Sztálin mögött egyszerre volt ott Henry Ford és August Bebel”

Di Leo talán legeredetibb gondolata Sztálin ouvrierizmusának (a francia ouvrier, munkás, szóból származó kifejezés jelentése: munkáselvűség, a munkások vezető szerepének ideológiája és gyakorlata) tételezése. A tézis nyilván nem független a szerző teoretikus gyökereitől, noha az operaismo nem volt ouvrierista: számukra a lényeg éppen a munkásosztály harca volt a munkás lét (a bérmunka) ellen. Sztálin szakítva a lenini elvekkel és gyakorlattal a harmincas évek elejétől hangsúlyosan egy új, a munkásosztályból érkező elit létrehozására törekedett (a „régi bolsevik gárdával” való leszámolás ennek a része volt, nem egyszerűen csak hatalmi küzdelem). A munkásosztály „választásának” természetes ideológiai, politikai és társadalmi okai voltak: a bolsevikok eredendően szociáldemokrata pártként osztoztak a „munkásmozgalmi marxizmus” elvi alapvetéseiben, a proletariátus értelemszerűen állt a nagy modernizációs-indusztrializációs terv szívében, és a munkásosztály felemelkedése a lehető legjobban szimbolizálta a társadalmi hierarchiák felforgatását. Mindez, mint említettük, a lehető legélesebb ellentétben állt a lenini, a párt élcsapat jellegén, vagy a bevitt osztálytudaton alapuló elvekkel: Lenin leszámolása a szovjetekkel vagy a munkásellenzékkel egyébként ezekben a keretekben is értelmezhető, egyszerűen nem bízott a munkásokban, hogy értelmiségi vezetők nélkül, a szocialista utat választanák.

Ezzel természetesen az eredeti terv gyökeresen változott meg: a „szocializmus egy országban” tulajdonképpen semmi mást nem jelentett mint egy utolérő modernizációt, amelynek az élén az ipari munkásosztály állt (illetve a párt élén, egészen a legfelsőbb vezetőkig, a proletariátusból kikerült káderek). Ez az elképesztő ütemű modernizáció-iparosítás-urbanizáció nem volt megvalósítható csak a munkásosztálynak kedvező szociális politikák és a rémisztő brutalitás különös egyvelege által. Noha az alapvető cél ugyanaz volt mint más ipari társadalmakban – rávenni a munkásokat, hogy dolgozzanak – az ehhez szükséges eszközök azonban a szovjet világban mások voltak: bizonyos szempontból az ouvrierizmus és a munkatáborok – a hatalmas Gulág-irodalom igen nagyrészt értelmiségiekről szól értelmiségieknek, az ottani munkás-elítéltek jóval kevesebb figyelmet kapnak – egymást feltételezte. Kenyér és korbács: a legklasszikusabb recept.

Ráadásul az eredeti tervek szerint a szovjet-kísérlet egyik legfontosabb jellemzője az állam lassú elhalásának feltételezése volt. Ez távolról sem történt meg, de egészen Sztálinig a rezsimnek mégis volt egyfajta állam-ellenes, jog-ellenes karaktere. Di Leo álláspontja szerint a Sztálin idejében kialakuló vissza-államosítás alapvető magyarázatát is a pártvezető ouvrierizmusában kereshetjük: egyszerűen a munkásosztályból jövő új elit nem volt elég erős és tapasztalt ahhoz, hogy csupán a Párt intézményrendszere révén irányítsa az országot. A jogi-adminisztratív rendszer újjászervezése egészen hasonlatossá tette a Szovjetuniót más ipari-modern országokhoz: az államkapitalizmus/államszocializmus rendszere intézményileg is készen állt.  

Mindazonáltal a harmincas évek elejétől hatalomra került orvrierizmus egy tekintetben mégis mindvégig jellemző maradt és ez talán a szovjet-történelem legpartikulárisabb vonása más ipari országokhoz képest: a rezsim mindvégig azt hirdette, és  a gyakorlatban is azt képviselte, hogy egyedül a termelő munka teremt értéket, így a munkásosztály a társadalom uralkodó osztálya. Ennek a gazdasági árát igen drágán fizette meg a munkásállam: míg más ipari országokban a technológiai haladás/innováció alapvető befolyással bírt a munkaritmusra, a munkavégzés konkrét körülményeire, addig a Szovjetunióban a távolról sem csupán illuzórikus munkáshatalom igen eredményesen tudta fékezni, de akár megakadályozni is a kapitalizmus alapvető tendenciáját, azaz az élő munka felváltását gépekkel. Bizonyos szempontól ennek köszönhetjük a tényt, amelyet a létező szocializmusban élt minden ember jól ismer: a szocialista ipar termékeinek igen alacsony színvonalát. Nem csak technológiailag, hanem minőségileg is: az ipari munkások is olyanok voltak mint mindenki más: ki ne dolgozna keveset, figyelmetlenül, rossz színvonalon, ha megteheti? A korabeli viccek a szocializmusról, miszerint itt hányan végezték egy ember munkáját, valljuk be: teljesen igazak voltak. Ez következett az igencsak relatív, de mégis létező munkás-autonómiából, és bizony a szocialista munkás gyenge teljesítménye nem volt éppen független magas szociális státuszától, sőt. Az elképzelések szerint a munkások, ha kezükbe jut a hatalom a gyárakban, hatékonyabbak lesznek, mint Ford, vagy Taylor: persze nem ez történt, a szocializmus számukra a kevesebb munkát is jelentette. A munkásosztályból származó káderek által irányított országról azt tételezték, hogy jobban fog működni, mint Roosevelt Amerikája: ők ellenben a kizsákmányolás fokozása, a technológia fejlődése helyett végül is azt tekintették elsődlegesnek, hogy a dolgozó nép érdekei ne sérüljenek túlzottan.

Márpedig a rendszer alapvető konstruáló tényezője volt, hogy az ipari munkások megtehetik: a tervgazdaság számai igen távol álltak a valóságtól, a valós termelési adatokat mindig az egyes gyárakon belüli „beszámításos-rendszer” döntötte el, amelyben a munkások nem voltak teljesen fegyvertelenek. Ennek a „beszámításnak” két fontos követkeménye volt: növelte a „terven kívül eső” béreket és akadályozta a technológiai-tudományos modernizációt (a rezsimben például nem a meglevő gyárakat modernizálták, hanem újakat építettek, általában legfeljebb az ötvenes évek technológiai színvonalán, leszámítva természetesen a hadiipart). És mint tudjuk: ez okozta a Szovjetunió vesztét. Az utolsó ipari forradalom, a mikroelektronika forradalma, amely újra teljesen átrendezte ember-és gép viszonyát, akkor érkezett meg a „fejlett országokba”, amikor a Szovjetunióban tulajdonképpen még a klasszikus indusztrializáció sem fejeződött be egészen. 

De magát a bukást nem ez okozta, hanem éppen a Szovjetunió „munkásállam” karaktere. A két világ közti versenyt ott vesztették el a munkások, hogy nem voltak képesek eléggé kizsákmányolni: tulajdonképpen: önmagukat. Végül is a viszonylagos munkás-autonómia körülményei között a gyári munkások hatékonyan védelmezték érdekeiket, azonban mindez azzal az eredménnyel járt, hogy maga a munkásosztály – legalábbis abban az értelemben, ahogy a burzsoáziát felváltó uralkodó osztállyá vált – kudarcot vallott a „két világrendszer közti versenyben”.

Ez a viszonylagos munkahelyi szabadság – ahol tulajdonképpen mindenki azt csinál és úgy, amit és ahogy akar, feltéve, hogy a végén betartásra kerülnek a terv számai – komoly következményekkel járt a társadalom egészére is: ez a mérsékelt és informális munkás-szabadság inspirálólag hatott a társadalom más rétegeire is. Főleg abban, hogy létezett egy formális megfelelés az uralkodó ideológiának és mellette virágzott az informális „második” élet, más normákkal és más szabályokkal.