Kiürül a Balkán – a nagy exodus

balkAkár tagjai az Európai Uniónak, akár nem, a dél-európai államok mindegyike korábban soha nem látott demográfiai válságtól szenved: a természetes lakosságcsökkenéshez tömeges kivándorlás járul. A leginkább vállalkozó szellemű emberek távozása veszélybe sodorja az országok gazdasági és politikai jövőjét.

Olga, Petar, Marko, Goran, Szvetlana és mások 2017. október 17-én, a még mindig megosztott Bosznia-Hercegovina szerb részének legfontosabb városában, Banja Luka kellős közepén néhány óra alatt valóságos „siratófalat” emeltek az eltűnőben lévő közösség emlékére – nevek százait írták rá. Az Újrakezdés (Restart) szervezet felhívta az embereket, hogy írják fel ide, „a jobb élet reményében külföldre távozott” cím alá szeretteik nevét. Egyik aktivistája, a 27 éves Stefan Blagić elmondta, már nem is tudja számon tartani azokat a barátait, akik a kivándorlás útjára léptek. „A leginkább képzettek is készek bármilyen munkát elvállalni. Jobb havi 1000 euróért dolgozni egy nyugati szupermarketben, mint 400 euróért itthon.” A legkeresettebb célországok: Németország, Ausztria, de még Szlovénia is.

Ez az exodus egész Bosznia-Hercegovinát sújtja. A 25 éves Paša Baraković az ország másik részében, a horvát–bosnyák területen, Tuzlában lakik. A nagy, lerobbant munkásváros még mindig az antinacionalista baloldal bástyája. Itt még a konfliktus legsötétebb éveiben (1992–1995) is együtt éltek bosnyákok, horvátok és szerbek. A háborút követő években Paša Baraković egy olyan országban nőtt fel, amelyben a köztulajdont szisztematikusan rabolták ki a rendszerváltást, a folyamatos „átalakulást” kísérő privatizáció során. Emellett a demokrácia jelszavával különböző nacionalista képződmények sajátították ki a hatalmat: a muzulmán SD, a Demokratikus Akciópárt, a Független Szociáldemokraták Uniója (a szerb SNSD) és a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ).

 

A kivándorlás

Baraković többször járt már Franciaországban, építőipari feketemunkás volt Besançonban. Odahaza legtöbbször havi 300 euróért dolgozik benzinkúton, autószerelőnél. Fizetni kell a munkába járáshoz az üzemanyag árát, és azzal, amit ebédre és cigarettára költ, már több is elmegy, mint amennyit keres. Végül eldöntötte, hogy beiratkozik egy egészségügyi szakiskolába. Ezzel megnyílik a kapu ahhoz, hogy Németországban munkát kapjon, ahol tömegesen alkalmaznak a Balkánról érkezett embereket nyugdíjas-otthonokban. „A képzés 2600 boszniai márkába került (kb. 1300 euró), a német nyelvórákért 465 márkát fizettem, és jelentkeztem B2 nyelvvizsgára 265 márkáért”. Most vízumra és munkavállalási engedélyre vár, egy düsseldorfi klinikán szeretne dolgozni. Az első hat hónapra havi 1900 eurót ígértek neki, később pedig 2500-at kap majd – ezzel már kihozathatja a feleségét és a néhány hónapos kislányát. Bosznia-Hercegovinába vissza-visszajár, amíg a szülei dolgoznak – anyja tanítónő, apja rendőr –, de abban bízik, hogy nyugdíjas korukra kiviheti őket magához Németországba.

Egyre több magánnyelviskola működik Tuzlában. Jártunk az egyikben: a német mint idegen nyelv (Deutsch als Fremdsprache) kurzusokon vagy húsz tanuló görnyedt a nyelvtani gyakorlatok fölé. „A Banja Lukában működő Glossa nyelviskolának már tucatnyi oktatóhelye van országszerte, és három éve Tuzlában is nyitni akart egyet, arra gondoltam, én is belevágok. És egyre több diákunk van.” – mondja Alisa Kadić, az igazgatónő, aki egyébként középiskolai némettanár. A Német Nemzetközi Együttműködési Ügynökség (GIZ) és a bosnyák–horvát föderáció közötti megállapodás keretében egyes nyugati vállalatok intenzív nyelvi kurzust finanszíroznak négy és fél hónapon át későbbi munkavállalóik számára. „Mindenki jól jár, elsősorban a német vállalatok, akiknek sokkal többe kerülne ez a képzés Németországban” – mondja Kadić asszony. A Goethe Intézet és a szarajevói Osztrák Intézet tanfelügyelőket küld havonta, ők vizsgáztatnak. „A külföldi munkára készülőknek gyakran kell elképzeléseiknél alacsonyabb státuszú feladatot vállalniuk, amilyet a piac igényel. Gyógytornászokra sincs annyi szükség, ezért ők gyakran segédápolóként helyezkednek el.”

A kiutazókról nincs semmiféle nyilvántartás sem tartományi, sem állami szinten. A régió egészében nehezen számszerűsíthető a mozgás, mert a távozóknak nem kell hivatalos bejelentést tenniük. A tuzlai tartomány munkaerő-hivatalának vezetője, Admir Hrustanović szomorúan csóválja a fejét, ő csak a munkanélkülieket tartja számon, de ezek tömege igencsak jól mutatja a mozgás mértékét. 2017-ben a tartományban 98 600 munkavállalót számláltak, és 84 500 volt a munkanélküliek száma, de az utóbbi kevesebb, mint a 2016-os adat, amely elérte a 91 000-et. „Irodánk Ausztriában és Szlovéniában is kínál munkaalkalmat, mert szerződésünk van ezekkel az országokkal. De a múlt évben mindössze 1500 ember talált munkát irodánk közreműködésével. A többiek úgy tűntek el a nyilvántartásból, hogy bejelentés nélkül mentek el külföldre dolgozni. Így azután azt próbálják elhitetni a hatóságok, hogy a gazdasági helyzet javul”. Ez a kivándorlás kicsit sem zavarja az ország politikai vezetését. Éppen ellenkezőleg, a munkanélküliségi adatok javulása a társadalmi feszültség enyhülésével jár. Akik elmennek, a választásokon kifejezhetnék haragjukat, de külföldről aligha vesznek részt a voksoláson. 

A távozást tervezők nagy része fiatal diplomás, vagy olyan szakképzettséggel rendelkezik, amely anyaországának is hasznára lehetne. A konzervatív Progresszív Párt alelnöke, Aleksandar Čavić demográfus szerint „három csoportról beszélhetünk. Azokról, akiknek nincs munkájuk, vagy, akiknek ugyan van, de azt rosszul fizetik, végül azokról, akiknek jó, rendesen megfizetett munkájuk van, de a politikai instabilitás miatt attól tartanak, hogy lehetetlen korrekt módon felnevelniük a gyerekeiket egy olyan országban, mint Bosznia-Hercegovina.” A Friedrich Ebert Alapítvány Banja Luka-beli elemzője, Tanja Topić az iskoláztatás drámai helyzetét húzza alá – azt, hogy általánossá válnak a diplomát „árusító” magánegyetemek, valamint azt, hogy összeköttetésekre, politikai ajánlásra van szükség bármely munkahely megszerzéséhez.

 x factures m k

Belső okok

„Az emberek azért mennek el, mert elvesztették minden reményüket. Semmi változást sem várnak.” – állítja egy tuzlai polgárjogi alapítvány munkatársa, Jasna Jašarević asszony. 2014 februárjában a város a „plénumok mozgalmának”[1] epicentruma volt, heves tiltakozó mozgalmakkal a politikai osztály korrupciója és a privatizációs veszteségek ellen. A mozgalom azokban az üzemekben indult, amelyeket dobra vertek, majd a dolgozókat hónapokon át nem fizették, míg valaki meg nem szerezte az egész céget. Azt ugyan hamar elérte a mozgalom, hogy lemondatták a tartományi vezetőket, de rövidesen maga is belső vitákban morzsolódott fel. „2014-ben minden a feje tetejére állt” teszi hozzá Jasna Jašarević. „A plénumok bukásával minden reményünk odalett. Azután májusban pusztító árvíz martaléka lett a környék, a hatóságok pedig semmit sem tettek. Az emberek tudják, hogy ilyesmi bármikor megismétlődhet, és az intézmények nem képesek helytállni. Hogy képzelhetnénk el a jövőt egy ilyen országban?”

A plénum aktivistái és később, 2017 áprilisában Szerbiában is az Aleksandar Vučić elnökké választása ellen tüntető tömegek ezt skandálták: „Itt akarunk maradni, nem akarunk emigrálni!”. A felháborodott tiltakozási hullám akkor is több héten át tartott, és a liberális átalakulás minden olyan témájára kiterjedt, amellyel a mai Szerbia szembesül. Hasonló követeléseket fogalmaztak meg, mint amilyeneket Macedóniában a „színes forradalom” idején lehetett hallani. A felkelés bukása után mindegyik országból a lázadás fiatal szervezői távoztak először. Ilyenformán az emigrációval a változás reménye is elsorvadt.

A Balkánon az emigrációnak nagy hagyománya van. A szocialista Jugoszlávia idején sok férfi ment dolgozni Németországba vagy Ausztriába, vendégmunkásként – Gastarbeiternek hívták őket. A szerbhorvát nyelvben a gastarbajter szó az emigráns szinonimája lett Jugoszlávia-szerte. Később az 1990-es háborúk is jelentős kivándorlást váltottak ki. A mai napig egész családok hagyják el Bosznia-Hercegovinát, ahogy a szomszédos Horvátországot is, pedig az utóbbi 2013 óta az EU tagja. A horvátoknál csak a főváros, Zágráb, a tengerparti városok és a turisztikai övezetek képesek megélni. Néhány kilométerrel a tengerparttól, továbbá az ország keleti és középső részében gyorsan elnéptelenedő területek vannak.

A Szerbia felé vezető autópálya oldalában meghúzódó szlavóniai kisváros, Nova Gradiška gimnáziumának létszámában jól látszik a tendencia. A 2017–18-as tanévben 343 diákja volt, szemben a 2012-es 465-höz képest, ami 27%-os csökkenést jelent. „Van a városban egy mozi, egy színház, egy kórház, két óvoda, de nincs munka” –így sóhajt az intézmény vezetője, Ljiljana Ptačnik. A város új ipari parkjában megtelepedett ugyan néhány vállalat, de a bérek alacsonyak maradtak. „Amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, azt gondoltuk, hogy javulni fog a helyzet, de a fiataloknak nincs türelmük egy esetleges jobb jövőre várni.” A gimnázium oktatói közül is többen távoztak. A múlt tanévben a művészettörténet-tanárnő követte a párját Ausztriába, „és nagy nehézségeink vannak a pótlásával” teszi hozzá az igazgatónő. Nova Gradiška lakóinak száma az 1991-es népszámlálás idején 17 071 fő volt, 2011-ben már csak 14 229 lakost írtak össze. Az emigráció az elmúlt öt évben még tovább csökkentette a város életerejét, hiszen a fiatalokat vitte el, azokat, akiktől a lakosság megújítását várhatták volna. „Az Unióba való belépéskor sokan attól féltek, hogy a nyugatiak minden földet felvásárolnak. Ezzel szemben a horvátok mentek el” panaszolja Ljiljana Ptačnik.

Szlavónia ipari hagyományait, jól képzett munkaerejét ismerik a beruházók. Kis osztrák, magyar és olasz vállalkozások telepednek meg a régióban, ahol a távmunka jelentősen fejlődik, elsősorban a nemzetközi telefonos ügyfélszolgálatok révén, mert ezeknek nagy szükségük van idegen nyelveket beszélő munkatársakra. Ugyanez a helyzet az országhatár másik oldalán, a boszniai Posavinában. A boszniai Szerb Köztársaságban Derventa helység évek óta rekordokat dönt az új vállalatok alapításával. Elsősorban osztrák, magyar és olasz vállalatok telepítenek ki, kis egységekbe, textilipari munkát vagy autógyártási alvállalkozást. A régió könnyen megközelíthető a Zágráb felé vezető autópálya mentén, gyakorlatilag nincs munkajogi szabályozás. A bérek alig haladják meg a 200 euró ellenértékét, és abszolút alapszabály a rugalmasság. Minden kormány vörös szőnyeget terít a külföldi beruházók lába alá, és nem haboznak pénzügyi és szociális dömpinget alkalmazni. Ez az iparkitelepítés semmiféle technológiai transzfert nem hoz, és gyakran rövid ideig tart. Azoknak a dolgozóknak a számára, akik nem hajlandók ilyen alacsony szintű munkavállalási formát elfogadni, nem marad más hátra, mint a kivándorlás.

 

Külső okok

Németországban kielégíthetetlen mértékű a munkaerőigény. Már vállalatok, tartományok és települések is közvetlenül toboroznak munkaerőt a Balkánon. Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban a média rendszeresen szervez munkaalkalommal és munkavállalói vízummal kecsegtető találkozókat. A bajorországi Bad Aiblingben működő, nyugdíjasházakat üzemeltető Sozialwerk Heuser cég a szerb sajtón keresztül adott információt arról, hogy ápolónőket és egészségügyi középkádereket keres. A cég fizeti a berendezkedés költségeit, és 1900–2500 eurós havi bért biztosít. Az egész Németországban jelen lévő Küchen Aktuell cég eljött Tuzlába, hogy harminc konyhaberendezésre szakosodott munkást toborozzon.

Gyakran helyi ügynökségek közvetítését veszik igénybe. A Rijekában működő RIAdria Works kőműveseket toboroz Dánia számára. Ugyanebben az Adria északi partján, a turisztikailag kevéssé vonzó, lerobbant ipari városban működik a Riječki Uslužni Servis cég, amely Szerbiából toboroz takarítónőket a régió szállodái számára. A migráció kétszeresére nőtt az orvosi, építőipari, idegenforgalmai és szolgáltatási szektorban: bosnyákok, macedónok, szerbek mennek Horvátországba vagy Szlovéniába dolgozni, míg a horvátok és szlovénok Németországba indulnak. „A németek meg mehetnek Svájcba” humorizál Banja Lukában Blagić úr.

 

A következmények

A képzett munkaerő-állomány kivéreztetése olyan fokú, hogy komoly veszélybe sodorja a helyi vállalkozásokat. A Bosznia-hercegovinai Föderáció kereskedelmi kamarája meghúzta a vészharangot, annyira hiányzik a diplomás munkaerő. Mirsad Jašarspahić, a kamara elnöke a képzési rendszert hibáztatja, azt állítva, hogy a piaci igényeknek nem megfelelő szakmákra képeznek. Németországban nem ezen a véleményen vannak. 2018 márciusában a rijekai hajóépítési technikum frankfurti szakmai gyakorlaton lévő diákjainak rögtön munkát kínáltak villanyszerelő-, fűtésszerelő- és hajóácsszakmában. A hajdan dicsőséges rijekai Március 3. hajógyár ma felvásárlóra vár. A szektor privatizációja Horvátország uniós integrációjának egyik előfeltétele volt.

A régió egyetlen országát sem kímélte a sors. A távozás olykor valóságos pánikszerű formát öltött. 2014–15 telén néhány hét alatt több mint 100 000 koszovói hagyta el az országot, a lakosság mintegy 7%-a. Szerbia és Pristina akkor kötött meg egy szerződést, amely lehetővé tette, hogy a koszovói lakosok személyi igazolvánnyal utazhassanak be Szerbiába. Onnan egyenesen vitték őket buszokkal a Vajdaságba, és több tízezer személy lépett át illegálisan Magyarországra, hogy Németország felé vegye az irányt. Koszovó ugyanis az egyetlen olyan ország a Balkánon, amelynek lakosai vízumkötelesek a schengeni térségben. Munkavállalási engedély és tanulmányok folytatására jogosító papírok nélkül néhány hónap múlva kiutasították a politikai menedékjogot kérő koszovóiakat – akik pedig mindenüket pénzzé tették az utazás finanszírozásához.

2017. szeptember 7-én, egy újabb pánikrohamban, ismét Szerbia felé indult sok ezer koszovói, olyannyira, hogy a koszovói hatóságok kénytelenek voltak órákra bezárni a pristinai buszpályaudvart. A június 11-i választásokat követően, három nappal szeptember 7-e előtt alakult meg az UÇK gerillaszervezetből képződött pártokból a koalíciós kormány, s ezzel elhalt az önrendelkezés minden reménye, amelyben a baloldali Vetëvendosje választási formáció feltűnése nyomán bíztak az emberek.

Hasonló kivándorlási hullám volt észlelhető Montenegróban 2015 tavaszán. A lepusztult régió lakosai Alsó-Szászországba mentek szerencsét próbálni, Németország észak-nyugati tartományába, amely maga is demográfiai válság sújtotta terület. A helyi önkormányzati vezetők a német szövetségi kormányhoz fordultak, hogy küldjenek minél több menedékkérőt hozzájuk. Goslar polgármestere így fogalmazott: „Helyi közösségünk túlélése érdekében szükségünk van rájuk” – szavait meghallották Montenegróban is[2].

Bulgária keleti részén és Szerbia dél-keleti területein lassan egész régiók válnak néptelenné. A nemzeti statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-es és a 2011-es népszámlálás között 160 000 ember hagyta el Szerbiát. Az ország lakosainak 2030-ban várható száma kevesebb mint 6 millió, ma 7,7 millióan élnek itt. A lakosság átlagéletkora az 1995-ös 38,8 évről 2015-re 42,7 évre tolódott ki.

A zágrábi egyetem földrajz karának demográfusa, Stjepan Šterc statisztikai táblázatok fölött tördeli a kezét kis irodájában. „Az egyetlen igazi probléma, amellyel a politikai vezetésnek szembe kellene néznie, az a horvát lakosság számának csökkenése, hiszen ez határozza meg a közpolitika összes többi célját.” És sorolja a számokat. 2017-ben 18 000 emberrel több halt meg, mint ahány született, a termékenységi ráta egy nőre számítva továbbra is 1,4. Valószínűleg mintegy 70-80 000 ember távozott külföldre. Tehát a 4,1 milliós lakosságból 90 000-nyi, vagyis mintegy 2,2% veszett el. Az emigráció a születésszámot is befolyásolja, mert a gyerekvállaló korban lévők mentek el elsősorban. Továbbá még mindig érzi az ország a háború okozta veszteségeket: mintegy 200 000 szerb lakos kényszerült elköltözni 1995-ben.”Ha így megy tovább, a horvát lakosság egynegyedét veszítjük el egy évtized alatt” teszi hozzá Stjepan Šterc, aki konzervatív körökhöz közeliként a születésszámot növelni szándékozó politika harcos híve. „Elsőrendű feladat a dolgozó, gyermekvállaló nők védelmét szolgáló intézkedések meghozatala. Meg kell tiltani, hogy a nőt terhessége miatt elbocsáthassák, rugalmas munkaszervezésre van szükség, a nagycsaládosoknak rendszeres támogatást kell nyújtani, és a demográfiai katasztrófa által sújtott területeken csökkenteni kell az adókat. Németország minden bizonnyal tovább szívja majd ki Kelet-Európa életerejét, ezt pótolni kell.”

 

Megoldási kísérletek?

A demográfiai probléma és a formálódó szociális katasztrófa megoldására a Balkán kormányai mindössze annyit tesznek, hogy megnehezítik az abortuszt, ezzel elégítve ki a konzervatívok igényeit. Március 19-án Vučić elnök nem habozott a „nőkhöz és az anyákhoz könyörögni, hogy értsék meg Szerbia szükségleteit”. Ugyanakkor arra kérte az orvosokat, hogy mutassák meg az abortuszt kérő nőknek ultrahangon a magzatot, és tegyék hallhatóvá szívhangját. A hadügyminiszter megígérte, hogy „a maga részéről mindent megtesz Szerbia elnéptelenedése ellen”, a kulturális minisztérium pedig pályázatot írt ki jól hangzó jelmondatokra a születésszám növelése érdekében…

A szomszédos Horvátországban, ahol igen erős a konzervatív mozgalmak nyomása, új törvényt hoznak az 1978-as helyett. Az abortuszt kérő nőknek szervezett tanácsadáson kell részt venniük, és a beavatkozás előtt gondolkodási időt írnak elő számukra. Széles médiatámogatás övezi a születések számát növelni szándékozó mozgalmat, miközben a politikai osztály csődje, a korrupció, a gazdaságra rákényszerített neoliberális megoldások minden régióbeli országot kivéreztetnek.

Nagyon kevéssé valószínű, hogy ez a kapkodás meg tudná állítani a demográfiai zuhanást, hiszen még az ipari termelés betelepítése a nyugati országokból (delokalizáció) sem lassítja a távozás ütemét. „Öt évig éltem Németországban, és tudom, hogy az ott nem a paradicsom” – mondja Kadić, asszony, a tuzlai nyelviskola vezetője. „De nem lehet megállítani a folyamatot, mindenki el akar menni. Minthogy valószínűleg én leszek az utolsó, aki elhagyja a Balkánt, valószínűleg nekem kell majd eloltanom a villanyt.”

 

A szerzők Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin a Courrier des Balkans folyóirat újságírói. Szerzői a Là où se mêlent les eaux. Des Balkans au Causase, dans l’Europe des confins (Ahol összefolynak a vizek. Európa szegélyén a Balkántól a Kaukázusig), La Découverte, Párizs, 2018.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér    

 

 

[1] Lásd a szerzők 2014 márciusi cikkét: La Bosnie enfin unie… contre les privatisations [Bosznia végre egységes… a privatizálás ellen], a Magyar diplóban itt olvasható:http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1501

[2] Grand exode du nord de Montenegro: la Basse-Saxe, la nouvelle terre promise [A nagy kivándorlás Montenegro északi részéből: Alsó-Szászország az új ígéretföldje], Le Courrier des Balkans, 2015. május 6.