Nagyon keresettek a magániskolák

Írta: Laura Raim
Találatok: 321

ec pr 2Nem az minden részvényes álma, hogy úgy adjon el szolgáltatást, hogy ne kelljen a „munka költségét” megfizetnie? Ez az álom valósággá vált bizonyos befektetési alapok esetében, amelyek a pénzüket olyan francia magániskolákba fektetik, amelyek oktatóit egyébként továbbra is az állam fizeti. És ez csak az egyik eleme a magániskolák növekvő vonzerejének.

A Providence Equity Partners befektetési alap azzal dicsekedhet, hogy igen rentábilis üzletet kaparintott meg: a párizsi nemzetközi két tannyelvű iskola (École internationale bilingue [EIB]) hallgatónként 6 495 euró tandíjat szed be, de egyetlen fillért sem költ a tanárok bérére. A trükk egyszerű: a Lycée EIB Étoile gimnáziumnak „társulási szerződése” van az állammal. Az 1959-es Debré-törvény a legtöbb magániskolát a közoktatáshoz csatolta. Annakidején két dologra hivatkoztak: egyfelől a „baby boom” nyomán több gyermeket kellett beiskolázni (ráadásul ugyanabban az évben a kötelező oktatás idejét 16 évre emelték), másfelől véget akartak vetni a közoktatás és a magánoktatás – akkoriban elsősorban egyházi oktatás – között dúló háborúnak.

Attól kezdve minden magániskola ötéves fennállás után kérheti az állami közoktatási rendszerrel való szerződéses kapcsolatot, ha földrajzi környezetében (tankerületében) „oktatási szükséglet” mutatkozik. Működési költségeihez ugyanúgy hozzájárul az állam és az önkormányzat, mint a közoktatás esetében, ugyanakkor dupla előnyt élvez azzal, hogy esetenként busás tandíjat szed, és megválogathatja a tanárokat, akiket eközben az állam fizet. Viszont maga viseli az ingatlannal kapcsolatos terheket, az állam ehhez a törvény értelmében csak évi 10%-os mértékben járulhat hozzá.

Ezek az iskolák a francia alapfokú és középfokú oktatás 17%-át látják el. Elvileg minden diákot be kell fogadniuk, függetlenül vallásuktól, illetve teljesítményüktől, valójában azonban az erős kereslet lehetővé teszi számukra, hogy válogassanak. Részben ez a magyarázata az eredményeiknek. Az a 195 általános és szakközépiskola, amelynek az utolsó éves diákjai 100%-ban sikeresen érettségiztek 2015-ben, 90%-ban magániskolák voltak[1]. Mindazonáltal az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) úgy látja, hogy azonos gazdasági-társadalmi hátterű merítésben, nemzetközi összehasonlítás alapján, eredményesebbek a közoktatásban végzett tanulók[2].

 

„A teljes CAC 40 jelen van”

A tandíj átlag 1 000 euró évente az általános gimnáziumokban[3], de meghaladhatja az évi 6 000 eurót az olyan nem egyházi elitgimnáziumban, mint az EIB vagy az ugyancsak Párizsban működő École alsacienne (Elzászi Iskola). A különbség részben a bérleti díjból fakad – az egyházi iskolák épületei gyakran az egyházközséghez kapcsolódó társaságok tulajdonát képezik. Azonban a magas bérleti díj ellenére is jövedelmező magániskolát működtetni. Vitry-sur-Seine-ben az Épin elnevezésű világi alap- és középiskola 2001 és 2013 között évente 250 000 euró osztalékot fizetett ki nagy csendben az akkori igazgatója, Jean-Yves Mariller J2M nevű pénzügyi holdingjának. A pénzt állítólag ugyanennek a holdingnak a tulajdonát képező három másik intézmény rendbehozatalára fordították, amelyeknek nem volt szerződésük az állammal, vagyis 100%-ig magánintézmények voltak[4]. Hároméves szakszervezeti küzdelem nyomán egy pénzügyi ellenőrzés mutatta ki és hozta nyilvánosságra az átutalt összegeket. Jean-Yves Mariller a sajtónak így méltatlankodott [5]: „Mióta kérdezik meg a cégektől, hogy mire fordítják a nyereségüket?

Az EIB esetében az elnök szerint „a haszon az iskoláé marad”. Nem túl szívesen beszél a témáról a 70 éves Bernard Delesalle, de fogadott minket az intézmény székhelyén, ahol két korábbi oktatási minisztériumi funkcionáriussal közös irodából vezeti az intézményt. Egyikük, egy hölgy, azelőtt Luc Chatel[6] kabinetjének volt a tagja, másikuk Luc Ferry[7] korábbi tanácsosa. Bernard Delesalle maga inkább üzletember. Szóhasználatát a „termék”, az „ügyfelek” és a „márka” szavak tarkítják, amikor az EIB „stratégiájáról” beszél. E stratégia különböző szakaszai épületes példaként mutatják meg a francia félig magánoktatás nemzetközivé válását, illetve a pénzügy szerepének eluralkodását.

El nem képzeltük volna, hogy a Jeannine Manuel által 1954-ben a 7. kerületi Avenue de la Bourdonnais-n megnyitott kisiskola egy nap egy Rhode Islandon, az Egyesült Államokban bejegyzett alap portfóliójában fog fölbukkanni. 1959 óta működött az állammal kötött szerződés alapján, és gyors növekedésnek indult 1960-tól, egyre nagyobb lett, hogy azután az óvodától a középiskoláig Párizs egyre több épületében működjön. 1979-ben kettévált, Bernard Delesalle pedig már két évvel korábban megvette a tulajdonjogok egy részét, így a Szajna jobb partján lévő épületekkel megalakította a mai EIB-t (a bal parti létesítmények alapítójuk nevén maradtak).

A 2012-es év új távlatokat nyitott az EIB előtt. Az iskola átkerült a Nagy-Britanniában és Olaszországban egyaránt működő spanyol Nace Schools-csoporthoz. Amikor nagy komolyan azt írta, hogy „a Nace Schoolshoz tartozás az EIB számára tekintélyes esélyt jelent”, az iskola honlapja elfelejtette megemlíteni, hogy a Nace Schools-csoport már 2007-ben tőkebefektető alapok tulajdonába került. Ezek az angol néven private equityként ismert alapok a bankok, biztosítási cégek, nyugdíjalapok, gazdag magánszemélyek pénzét a tőzsdén nem jegyzett termékekben helyezik el. Ezeket azután átstrukturálják vagy felfejlesztik, hogy később, egy háromtól hétéves időszak után nyereséggel adják tovább egy másik befektetési alapnak. A Baring Private Equity Partners például így adta el a Nace-t 2014-ben mintegy 100 millió euróért a spanyol Magnumnak, amely 2017-ben 350 millió euróért adta tovább a Providence-nek.

Az amerikai befektetési alapnak már tucatnyi, oktatásra specializálódott óriáscége volt, köztük egy felsőoktatásra specializálódott globális hálózat, a Galileo Global Education. Az ezredforduló környékén valóságos világpiaca kezdett kialakulni a felsőoktatási szektornak. Ennek megjelenési formái voltak az oktatási vásárok – a World Education Market de Vancouver meg a Katar-beli felsőoktatási csúcs, a World Innovation Summit for Education (WISE), amelyet a mostani emír anyja, Moza bint Nasser Al-Missned védőszárnyai alatt szerveztek, és az ExxonMobil óriás kőolajcég szponzorált a legnagyobb spanyol bankkal, a Santanderrel együttműködve.

A Providence 2011 óta van jelen a francia oktatási „piacon”, leányvállalata, a Galileo révén. Ez az után történt, hogy rátette a kezét az Institut Marangoni divatiskolára, majd az alkalmazott művészetek főiskolájára (l’Institut supérieur des arts appliqués – LISAA) és az Atelier de Sèvres-re (amely a művészeti főiskolák előkészítő tagozata), és megszerezte a Studialis-t, a francia privát felsőoktatási szektor legjelentősebb intézményét a maga huszonhárom iskolájával, köztük a híres párizsi színházművészeti iskolát, a Cours Florent-t.

Az olyan tulajdonosok, mint a Providence, az utóbbi évtized óta találják meg a számításukat a francia magán felsőoktatásban: az öt éven keresztül és a tanév elején befizetett átlagosan évi 10 000 eurós tandíjra alapozva. Hasznot hozó szektor ez, és, főképpen, szép jövő előtt áll: az állami felsőoktatás alulfinanszírozott, így a magánegyetemek a francia hallgatói létszám növekedésének 80%-át tudhatják magukénak az elmúlt tíz év adatai szerint[8].

Ezzel szemben az alap- és középfokú oktatás még érintetlennek mondható, de szintén ígéretes szektor. Mi az adott iskolák érdeke? „Az EIB-nél a mi Achilles-sarkunk az ingatlan volt. Minthogy bérlők voltunk, a tulajdonosok bármikor emelhették a bérleti díjat vagy felmondhatták a szerződést. A Providence révén lehetőségünk nyílt arra, hogy megvásároljunk néhány épületet, például a Parc Monceau közelében lévő igényes ingatlant – magyarázza Bernard Delesalle. – A private equity elsősorban a fejlődési lehetőségeket bővítette ki. Providence működési elve nem a költségek körül forog, hanem a vagyon megőrzése és fejlesztése motiválja.” Valóban, az alapok célja a viszonteladáskor keletkező jelentős haszon megszerzése.

Az EIB az új finanszírozási forrásokból létrehozott egy új, két tannyelvű elemi iskolát Yvelines-ben, EIB La Jonchère néven, ennek épületeit 15 millió euróért vásárolta meg. Ezúttal nem szerződéses iskoláról van szó. Ennek oka az, hogy az állammal való szerződéses viszonynak megvannak az előnyei, ugyanakkor bizonyos szabályok betartatásával is jár. Például, hogy az állam nem engedélyezi a tantárgyaknak a franciától eltérő nyelven való oktatását. Ezért bizonyos ideje az EIB elsősorban az államilag nem támogatott, de nyereségesebb iskolatípusok felé mozdult el. A La Jonchère alapfokú intézmény mellett a 15. kerületi Cronstadt utcában megalapították az angol tannyelvű Victor Hugo iskolát, ahol évi 21 990 euró tandíjért nemzetközi érettségi vizsgára készítenek fel. Ezt a privát nemzetközi érettségit 146 országban ismerik el. A külföldön dolgozó szülők, valamint a nagyvállalatok vezetői járatják ide gyerekeiket, mert ezek a tanulók iskolai tanulmányaik nagy részét különböző országokban töltik le. „Az EIB Victor Hugo tanulói hetven különböző országból jönnek, családjaikban a teljes CAC 40[9] jelen van, legnagyobb partnerünk a Total” – dicsekszik Bernard Delesalle.

A szerződésen kívüli iskolák sikere két jelenségre épül: egyrészt a közvélekedés szerint a közoktatás lepusztulóban van, másrészt túljelentkezés van a szerződéses magániskolákban, amelyek arányát egy 1992-es hallgatólagos megállapodás rögzítette az akkori oktatási államtitkár, Jack Lang és a katolikus oktatás főtitkára, Max Cloupet között. Eszerint az új helyek 80%-a a közoktatásban, 20%-a pedig a magánoktatásban létesülhet. Így tehát a szerződésen kívüli magániskolák teljes sebességre kapcsoltak: 37 iskolát hoztak létre 2013-ban, 51-et 2014-ben, 67-et 2015-ben, 93-at 2016-ban és 122-t 2017-ben[10]. Az 1980-as évekre jellemző „érettségi-buli-sulik” és a következő évtized hagyományos katolikus iskolái után, erős hátszéllel, megjelentek az alternatív pedagógiát kínáló létesítmények is, mint a Montessori vagy a Steiner[11], vagy, mint az EIB, a nemzetközi kurzusok. Meg kell mondanunk, hogy mind az intézményi, mind az adózási környezet kedvezően alakult számukra. A szerződésen kívüli magániskolák támogatására 2004-ben létrejött Alapítvány az Iskoláért 2008-ban elnyerte a közhasznúsági státuszt, ami azzal jár, hogy a magánadományok után 66%-os, a cégesek után pedig 60%-os adókedvezmény jár a befizetőknek.

Annak ellenére azonban, hogy a szerződés nélkül működő intézmények részesedése marginális – az összesen mintegy 12 millió elemi és középiskolai tanuló közül csak 61 500-at érint –, nem ez az egyetlen jele az iskolák üzletivé válásának. Még a legelkötelezettebb liberálisok is – köztük például Milton Friedman – úgy tartják, hogy az alap- és középfokú oktatás a „pozitív externáliák” közé tartozik, azaz a társadalom egészének javát szolgálja, szemben a felsőoktatással, amelyet egyéni befektetésként lehet értelmezni, és emiatt fizetős volta legitimnek mondható. A liberálisok tehát, miközben elfogadják a központi finanszírozás elvét, küzdenek az intézmények autonómiájának növeléséért, az oktatási ajánlat sokféleségéért meg a családok választási szabadságáért.

Ezek a versenyt támogató neoliberális politikák különféle mértékben jutottak érvényre az elmúlt harminc év során. Franciaországban a felelős politikai vezetők nem vállalták fel soha teljesen a szabályozás lazítására törekvő intézkedéseket. Pierre Mauroy szocialista kormányában Alain Savary oktatási miniszter 1984-ben vezette be az iskolarendszer országos hálózatának (tankerületi körzetek) első lazítását, amelyet azután a jobboldal bevégzett. Ez után következett az, hogy a középfokú intézmények a decentralizáció révén 1985-től jogi személyiségi státuszt és vele nagyobb pénzügyi, adminisztratív és pedagógiai függetlenséget kaptak.

Az iskola nem vállalat[12] című munkájában Christian Laval szociológiaprofesszor, liberalizmusszakértő aláhúzza, micsoda „hipokrita-magatartás” volt a közhatalom részéről, hogy az 1990-es évek elején közreadta a gimnáziumok rangsorát. Elvileg az volt a cél, hogy a szakma mozduljon meg a jobb eredmények érdekében, de a sajtónak és a tanulók családjának ez a rangsor azt üzente, hogy milyen intézményeket kell elkerülniük, például úgy, hogy megkerülik a tankerületi körzet szabályait, vagy hogy a magánszektorhoz forduljanak – ami elsősorban az egyébként is kedvezményezett társadalmi rétegek számára volt lehetséges megoldás.

Az 1950-es években katolikus kezdeményezésre létrejött magániskolai rendszer így végül tökéletesen megfelelt a piaci mechanizmusoknak. A „jó” oktatás a társadalmi felemelkedéshez szükséges befektetéssé vált, így számos család küzd azért, hogy utódai a „legjobb iskolákba” járjanak, vagy legalábbis elkerüljék a „nehéz” helyzetű létesítményeket. „Nem kell feltétlenül fanatikusan neoliberálisnak lenni és az oktatási piac fejlődését minden áron kívánni ahhoz, hogy ez a piac szépen kifejlődjön. Nem kell mást tenni, mint hagyni, hogy a családok és az egyének közötti versengés szabad utat kapjon” – írja Christian Laval.

A magánbefektetők szempontjából mindegy, hogy a magániskola szerződéses alapon vagy szerződés nélkül működik. Az ő szempontjukból potenciális hasznot jelent az, hogy a családok minden elkövetnek, hogy elkerüljék a „rossz tanulói közönséggel” dolgozó közoktatási intézményeket.

Amikor állami együttműködési szerződéssel működő olyan magániskolákról kérdeztük az Oktatási Minisztérium Kommunikációs Osztályát, amelyek amerikai nyugdíjalapok tulajdonában vannak, a válaszadó könnyedén ennyit mondott: „amíg tiszteletben tartják a részvényesek és a szubvenciók közötti határokat, amíg ezek átjárhatatlanok maradnak, addig ez semmi problémát nem jelent.” Az elfogadó hozzáállás nem meglepő egy olyan miniszter részéről, aki maga is magániskolában végzett, Sarkozy idején volt tanácsadó és a Jövő iskolája című programállító nyilatkozatában egyértelműen állást foglalt: „A magánoktatás még fontosabb partnerévé válhat a közszolgáltatásnak, hiszen képes korunk fontos társadalmi kihívásait megválaszolni”.

 

Fordította: Völgyes Gyöngyvér    

 

[1]Mattea Battaglia, Classement des lycées 2016 : les raisons du succès du privé [A gimnáziumok 2016-as rangsora: a magániskolák sikerének okai], Le Monde, 30 mars 2016.

[2] Isabelle Dautresme: Enseignement supérieur privé : quand les fonds font leur  marché PISA à la loupe [Magán felsőoktatás: amikor az alapok bevásárolnak. PISA nagyító alatt] OECD, Párizs, 2016, www.oecd-ilibrary.org

[3] Forrás: www.enseignement-prive.info

[4] Delphine Dauvergne: Un collège-lycée de Vitry alimente une holding [Egy Vitry-beli középiskola egy holdingot hizlal], L’Humanité, Saint-Denis, 2013. július 22.

[5] L’école subventionnée enrichit une holding [A szubvenciót élvező iskola egy holdingot hizlal], Le Parisien, 2013. július 10.

[6] A Sarkozy-kormány oktatási minisztere 2009–2012 között – a ford. megj.

[7] Jean-Pierre Raffarin kormányának oktatási minisztere 2002–2004 között – a ford. megj.

[8] Isabelle Dautresme: Enseignement supérieur privé : quand les fonds font leur marché [Magán-felsőoktatás: a befektetési alapok bevásárolnak], ÉducPros, 2014. január 13.

[9] A francia tőzsdeindex neve – a ford megj.

[10] Az adatok forrása: www.ecoles-libres.fr

[11] Ld. Jean-Baptiste Malet: L’anthroposophie, discrète multinationale de l’ésotérisme [Antropozófia: az ezotéria diszkrét multinacionális vállalkozása], Le Monde diplomatique, 2018. július. A magyardiplóban szeptemberben jelent meg: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2018-januar/240-2018-szeptember/2582-antropozofia-az-ezoteria-diszkret-multinacionalis-vallalkozasa

[12] Christian Laval: L’école n’est pas une entreprise. Le néolibéralisme à l’assaut de l’enseignement public [Az iskola nem vállalat. A neoliberalizmus támadásba lendül a közoktatás ellen], La Découverte, Párizs, 2004.