Nadav Lapid kapta a Berlinale nagydíját - Menekülés Izraelből, csalódás a szabad Nyugatban

Írta: Hegyi Gyula
Találatok: 626

synMegérdemelten nyerte el az idei berlini filmfesztivál legnagyobb díját, az Arany Medvét az izraeli Szinonimák című film. Nadav Lapid alkotása igazi mozi élmény. Mélyen személyes vallomás egy hazájából Párizsba menekülő és ott új hazát kereső fiatalemberről.

Azaz nem titkoltan magáról a rendezőről, aki jórészt a saját frusztrációit építette bele a filmbe. Keserű látlelet a film a mai Izraelről, ahol mindent áthat az erőszak légköre, amely részben egyfajta defenzív agresszivitás az állandó terrorfenyegetettség miatt. Yoav, a film főhőse még a párizsi izraeliek körében is érzi ezt az erőszakosságot, s ezért közös anyanyelvük, a héber helyett csak franciául, vagy angolul hajlandó kommunikálni velük. Szerelmi vallomás is a film a francia nyelvről és Párizs városáról, amely csak akkor keseredik meg, amikor Yoav a francia állampolgárságot megszerzendő beiratkozik egy felkészítő tanfolyamra. A tanfolyam a teljes sajtó- és gondolatszabadság dicséretével kezdődik, majd kioktató módon a hallgatókba sulykolják a „politikai korrektség” összes dogmáját, amelyek megsértése kiűzetést jelent a paradicsomból.

A film tele van apró meglepetésekkel, nyelvi játékokkal, kulturális és történelmi utalásokkal. Érdekes a szerelmi szál, az izraeli fiú látszólag elszereti a párizsi barátja nőjét, de valójában a két francia fiatal játszik vele. Jól visszaadja a kispénzű emigránsok életét az otthon megfőzött olcsó tésztával, a szegényes lakásbérlettel, a munkakereséssel. Yoav, az otthon ezüstéremmel kitüntetett katona még pornómodellnek is beáll. A fiáért Párizsba utazó apával való találkozás különösen drámai. A nagypapa a cári Oroszországból, az üldözések elől menekült el Palesztinába, az apa pedig büszke új hazájára, De a fiút már nyomasztja a katonásdi és az, hogy otthon mindig, minden a politikáról szól. Mégsem tud elmenekülni a kollektív sors elől. A palesztin lány, akivel az egyik munkahelyén megpróbál kedvesen és persze franciául beszélni, durván ellöki magától. A lány nagyapja Haifából menekült el, s a nagyapák sérelmei az unokák sorsát is meghatározzák.

Nadav Lapid filmjét nyilván sokan támadják majd. Támadni fogják azok, akik szerint Izraelt nem lehet ilyen kritikusan, elutasító attitűddel bemutatni. S nyilván lesznek olyanok is, akik szerint nem a kiábrándult izraeli katonát, hanem a palesztinokat kellene sajnálni, Mindez azonban csak politikai kötözködés lesz. A film egy érzékeny fiatalember vallomása két haza közti vívódásról, kultúráról, szerelemről és arról a teherről, amit az előző generációk raktak utódaik vállára. A magyarok számára különösen tanulságos lehet, mert sok százezer magyar is Nyugaton keres állást, megélhetést, befogadást, és gyakran szembesülni kénytelen a „teljes szabadság” jelszava mögötti, kevéssé vonzó valósággal.

A főszerepet alakító, elsőfilmes, főiskolás Tom Mercier tökéletesen játssza el a két világ közt sodródó fiú, a diák, a katona és a majdnem-hajléktalan ember szerepét.

kNagydíjat érdemelt volna a „Búcsúzom, fiam” című kínai film is. (Wang Xiaoshai rendezésében.) Pedig minden tekintetben ellentéte az izraelinek. Hagyományosan megcsinált mozi, amelybe csak az idősíkok folytonos változása hoz némi mozgalmasságot. Három teljes órán keresztül mutatja be egy kínai házaspár életét. Egyetlen fiúk a folyóba fullad, nem sokkal azután, hogy az „egy gyerek” politika nevében az anyának nem engedélyezték második gyereke megszülését. Örökbe fogadnak egy fiút, de az sok balhé után végleg otthagyja őket. Közben lassan eltelik három évtized. A történet a kulturális forradalom után kezdődik és napjainkban ér véget. Az egykor ugyanabban a gyárban dolgozó kollégák közül egyesek milliomosok lettek, mások ugyanolyan szerényen élnek, mint régen. Nosztalgikusan emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor a gyár nem csak munkahely, hanem emberi közösség is volt közös énekléssel, tánccal, egymásnak nyújtott kisebb-nagyobb segítséggel. A kollektíva szétverése a piacgazdaság meghirdetésével kezdődött, amit a film hősei lemondó, csendes szomorúsággal vettek tudomásul.

Ha már a nagydíjat elvitte előle az érzékibb, vibrálóbb izraeli film, a produkció mindkét főszereplője, Yong Mei és Wang Jingchun is Ezüst Medvét kapott kiváló alakításáért, amellyel három órán át a moziban tudta tartani e sorok íróját is.

Az előző beszámolónkban említett francia film, az Isten kegyelméből, amely a lyoni papok pedofil botrányát dolgozta fel, megérdemelten a fesztivál második legnagyobb elismerését kapta. Semmilyen díjat sem kapott viszont a zsüritől Agnieszka Holland filmje, a Mr. Jones, amely az ukrajnai éhségről szólt. Megrázó, tragikus téma, amelyet a rendezőnő sajnos sematikusan, mindent leegyszerűsítő módon, fantáziátlan antikommunizmussal tett vászonra.

skinAnnál inkább megérdemelné a magyarországi forgalmazást a Bőr (Skin) című amerikai film. Guy Nattiv rendezése megtörtént esetet dolgoz fel. Egy agyontetovált, náci családból származó, fajgyűlölő fiatalember útját mutatja be a gyűlölettől egy boldog házasságig, s a náci mozgalmak leleplezéséig. Amely sok lelki fájdalmat okozhatott neki, de a testét és az egész fejét elborító tetoválások leoperálása bizony fizikai kínokkal is járt. A történet végén az a férfi is megjelenik, aki valóban végigjárta a náci gyűlöletorgiától a türelemig és szeretetig vezető utat.

A berlini fesztivál igazgatója, a progresszív értékekért mindig kiálló, több díjnyertes magyar filmet is a versenybe beválogató Dieter Kosslick ezzel a szemlével búcsúzott, a 2020-as Berlinalét már mások rendezik meg. Kosslick tizennyolc éves fesztivál igazgatósága alatt mindig azt hangsúlyozta, hogy a Berlinalénak egyszerre kell politikusnak és a közönséghez szólónak lennie. Politikán természetesen nem pártpolitikát, hanem a haladó értékeket, mindenfajta diszkrimináció elutasítását, az elnyomottak melletti kiállást értette. Reméljük, hogy utódai is megőrzik ezt a hagyományt.