A vörös–zöld bűnbeesés

Írta: Niels Kadritzke
Találatok: 621

Bundesverteidigungsminister Scharping zeigt Fotos von getöteten Kosovo AlbanernHúsz évvel ezelőtt elkezdődött egy háború, amelyet nem szabadott így nevezni. A „humanitárius beavatkozás” Jugoszlávia maradéka ellen, a koszovói válság kapcsán, Németországban különlegesen vitatott kérdés volt. Két fő okból.

Először is, a Bundeswehr először vett részt háborús műveletekben az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata (legitimációja) nélkül; a hadműveletek annak az országnak a fővárosa ellen irányultak, amelyet a náci Luftwaffe 58 évvel korábban a földdel tett egyenlővé.

A szövetségi Luftwaffe 500 bevetésével megsértettek egy alapvetést, amely nemcsak pártokon átívelő konszenzust jelentett, hanem része volt a német újraegyesítés nemzetközi jogi bázisának is. A Zwei-plus-vier-Vertrag (a Németországra vonatkozó végleges szabályozásról szóló szerződés) második cikkelye kimondja, hogy „az egyesült Németország soha nem fogja fegyvereit használni, de ha mégis, kizárólag az ENSZ-kartával egyetértésben”.

A tabu megsértése egy másik okból is kényes volt: Az első vörös–zöld (SPD–Zöldek) koalíció számlájára volt írható, amely csak fél éve volt hatalmon. A Schröderből és Fischerből álló vezetőtandem döntése mindkét pártot a szakadás közelébe vezette. Ez első sorban a Zöldekre vonatkozott, hiszen pacifista álláspontjukhoz hozzátartozott a nemzetközi jog betartása is. Ezért is írták bele a koalíciós szerződésbe, hogy a kormány „tevőlegesen fel fog lépni az Egyesült Nemzetek erőszak-monopóliumának megőrzése érdekében”.

Ma már tudjuk, hogy az új kormány – washingtoni nyomásra – úgy érezte, hogy „a kétségek árnyékát is el kell oszlatnia szövetségi hűsége” körül (ahogy Fischer a visszaemlékezéseiben fogalmaz). A berlini újoncok egyfajta erőpróbának értelmezték az ENSZ-mandátum nélküli háborút, amelyet a NATO reálpolitikusai előtt kellett kiállniuk. Ők viszont mindenekelőtt azon munkálkodtak, hogy a katonai szövetséget, az ötvenéves évfordulójára, újra kitalálják, és feladatát meghatározzák: mint „válsághelyzetre adott válasz és erő”, amelynek tűzkeresztsége a Balkánon lesz.

A német részvételt, nehéz volt eladni mind a két koalíciós párt bázisának. Ezért is változtatta meg Fischer a jól ismert ráolvasó felkiáltást, a „soha többé háború”-t, „soha többé Auschwitz”-ra. A pacifista gondolatot morálisan kellett túlhaladnia. A Koszovóban elkövetett szerb rémtettek népirtást voltak hivatottak bizonyítani, amelyet a belgrádi vezetés az úgynevezett „Patkóterv” segítségével próbált megvalósítani.

Ami akkoriban történt, azt Jonatan Eyal hadászati szakértő brit higgadtsággal festi le: „Valójában soha nem gondolták komolyan a humanitárius indokot, az csak helyettesítette a nemzetközi jogi felhatalmazást”. A NATO-nak el kellett magyaráznia, miért támad meg egy országot ENSZ-határozat nélkül.”[1]

Ami a népirtást illeti, arra nézve, a Nemzetközi Büntetőbíróság a következőkre jutott: a szerb hadsereg háborús bűnei Koszovóban kétséget kizáróan bizonyított „etnikai elűzés” szándékával történtek, de nem nevezhetőek – a srebrenicai történésekkel ellentétben – „genocidnak”, népirtásnak[2].

A német közbeszédben egy másik dolog is szerepet játszott: a Rambouillet-i megállapodástervezet[3] B függeléke. A titkos függelék tartalmazta azt a NATO szándékot, miszerint katonákat állomásoztat Jugoszlávia egész területén gyakorlatilag egy megszálló hatalom korlátlan jogaival. Ilyen teljes szuverenitásvesztés elfogadását egyik jugoszláv kormánytól sem lehetett elvárni. Ezzel a NATO-politikusok tisztában voltak, épp ez volt a lényeg. Mikor Milošević megtagadta az aláírását, ez indok lett a katonai akcióra[4].

A B függelék akkor vált nyilvánossá Németországban, amikor Hermann Scheer SPD-politikus a taz-ban (Die Tageszeitung) 1999. április 6-án megjelentette a részleteket. Mindkét párt tagjai közt nagy volt a felháborodás. Sok parlamenti képviselő érezte magát becsapva, elárulva a diplomaták által. De túl későn. A NATO-dogmák és a nemzetközi jog közti konfliktus eldőlt – fegyverek által.

 

Németből fordította: Hujber Márton András    

 

[1] Interjú Der Spiegel, 1999. április 26.

[2] Lásd: Advisory Opinion [Tanácsadói vélemény], International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia [A volt Jugoszlávia területén 1991-től kezdve elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetésére létrejött Nemzetközi Törvényszék] (ICTY), 2010. július 22.

[3] Ezt a NATO akarta Jugoszláviára erőltetni 1999-ben, de Jugoszlávia (és Oroszország) nem írta alá – a ford.

[4] Így látta ezt Lord Gilbert brit fegyverkezési miniszter és Henry Kissinger is. Lásd Andreas Zumach részletes elemzését is: Rambouillet oder letzte Chance [Rambouillet vagy az utolsó esély], Friedensforum, 1999/3.