Az élőhelyek, ahol nyüzsögnek a „médiaszakértők” – a francia agytrösztök világa

think3kNyugdíj, közszolgáltatások, munkaerőpiac: számos fontos területen a liberális reformokat agytrösztök készítették elő. Ezek az agytrösztök, bár gyakran magántulajdonban vannak, legalábbis részben állami támogatásokból tartják fenn magukat. Kihasználták a politikai pártok ideológiai meggyengülését, az így kialakult ideológiai vákuumot, s így ők határozzák meg a közbeszédet és a társadalmi vitákat.

2008. november 17-ét írunk: Franciaországban a vidéki útkereszteződésekben és a körforgalmakban mintegy 300 000 ember lép akcióba. Ez 1968 óta Franciaország leghosszabb ideje tartó mozgalmának, a „sárgamellényesek” megmozdulásainak első felvonása. Ugyanaznap Párizsban, a Sorbonne nagy előadótermében néhány tucat ember gyűlt össze, hogy „szembenézzenek a populizmus erősödésével, és legyűrve megosztottságukat, progresszív, európai projektet fogalmazzanak meg.” Négy ismert agytröszt, a Fondapol (Fondation pour l’innovation politique – Alapítvány a Politikai Innovácóért), a Jean-Jaurès, a Gracques és a Terra Nova, reformista csúcstalálkozót szervezett.

Egybekovácsolni a polgári blokkot, „kikiáltani populistának a népszerűt”:[1] a legtöbb francia agytröszt a társadalmi rend fenntartásához járul hozzá. Persze nem mindegyik, egyesek azon munkálkodnak, hogy az ország külpolitikáját az Egyesült Államokéhoz igazítsák,[2] mások a biztonsági szempontok mellett kardoskodnak. Némelyik még progresszívnek is mondható.

Néhány évvel ezelőtt Alexis Corbière, a Baloldali Párt[3] akkori kutatásvezetője úgy beszélt az agytrösztökről, mint „ravasz lobbistákról, akik a tudományos fényezés örve alatt azt állítják, hogy pártoktól mentes, politikailag semleges gondolatokat fogalmaznak meg, miközben azoknak a magáncsoportoknak az érdekeit képviselik, amelyektől a finanszírozást kapják” (Le Monde, 2012. február 8.).

Az ítélet egy kicsit elkapkodott, annál is inkább, mert a közhasznúnak nyilvánított alapítványok legnagyobbrészt állami támogatásokból élnek, vagy az olyan szervezetek, mint az Attac (a pénzügyi műveletek megadóztatására szervezett alapítványi mozgalom), a tagok befizetéseiből, más agytrösztök pedig egyenesen kormányügynökségek. Csak néhányan foglalkoznak általános kérdésekkel: például a Terra Nova vagy az Institut Montaigne,[4] – mások specializálódtak: például a Fabrique de la cité vagy az Institut de la gestion déléguée[5] – a legbefolyásosabbak pedig a hatalmasok kinyújtott kezeként működnek, ők a BMF TV vagy a France Culture csatornákon folyó viták rendszeres és hatásos szereplői.

 

Az üzleti világ megnövekedett súlya

Minden attól függ, minek nevezzük magunkat. 1930 körül virágzottak a „gondolkodó műhelyek” (X-Crise, az Esprit csoport stb.). Az V. Köztársaság elején a „Club” formátum jött divatba (Club Jean Moulin stb.), majd az 1970–80-as évek környékén, amikor a jobboldal már végképp átváltott liberálissá, született meg a Club 89 vagy a Club de l’Horloge, és 1982-ben az egyik legismertebb, amit két egyetemi ember – François Furet és Pierre Rosanvallon – és két, az üzleti élethez közel álló magas beosztású köztisztviselő – Roger Fauroux és Alain Minc – alapítottak, a Fondation Saint-Simon. Ebben 1999-es feloszlásáig részt vesznek az üzleti, az egyetemi, a sajtó- és a médiavilág képviselői, „célja kifejezetten az, hogy egymás mellé ültesse az eltérő gondolkodású szereplőket, meghaladva a jobb- és a baloldal között húzódó törésvonalakat.”[6] Az alapítvány büszke lehet arra, hogy olyan témákat vetett fel, amelyek révén a konzervatív gondolkodás kitüntetett színterévé válhatott. Például 1994-ben közreadott egy jegyzéket „La préférence française pour le chômage” [A franciák a munkanélküliséget választják] címmel. A szerző, az annak idején magas beosztású köztisztviselő, Denis Oliviennes, később vállalatvezető lett a média és a kereskedelem területén.

A Saint-Simon Alapítvány még mindig példakép több agytröszt számára. Annál is inkább, mivel az egyetemek, amelyek a liberális változások kezdetén még otthont adhattak néhány felforgató gondolkodónak is, az 1980-as évektől kénytelenek voltak szembenézni „intézményi és intellektuális autonómiájuk csökkenésével és azzal, hogy az új, megerősödött hatalom a politikai és gazdasági szakértőké lett”, ahogy erről François Cusset beszél: „Mélyreható változás állt be, meg kellett érteni az intellektuális munka újfajta alárendeltségét, és ha nem is a kritika, de a tudományos világ által védelmezett szellemi tevékenységek eltűnését. Az egyetemi közösség is közeledett az üzleti világhoz.”[7]

Az 1990-es és még inkább a 2000-es években két újszerű mozgás is hozzájárult az agytrösztök előretöréséhez. Egyfelől, az államigazgatás közelít a vállalatvezetési technikákhoz. Miközben a közintézmények egyre gyakrabban fordulnak a tanácsadó cégekhez, ez eltakarja, hogy a Közpolitikák Általános Átalakítása (RGPP) megkérdőjelezte annak a monopolhelyzetnek a legitimitását, amelyet az ENA (Államigazgatási Főiskola) és az École Polytechnique (kb. Műszaki Főiskola, az egyik legmagasabb szintű egyetem) korábbi hallgatói tartottak a kezükben az állami szektoron belül. Hogy irányíthassa az államigazgatás folyamatos reformjait, a magán- és közszektor elitje immár együttműködik annak érdekében, hogy piaci kategóriákat és eljárásokat vezessen be.[8] Az erőteljes változás a kormány intézményeinek meggyengüléséhez vezetett, sőt, a szakértői elemzőképesség is eltűnt még a Gazdasági Minisztérium Tervezési Osztályáról, vagy az Ipari Minisztérium Tudományos és Technikai Előrejelzési Osztályáról is. Egy olyan országban, amelyben az Institut Montaigne korábbi igazgatója szerint túl sokáig hitték azt, hogy „egyedül az állam feladata meghatározni, mi a közérdek”,[9] inkább örvendezni kéne a „független” szakértők felbukkanásának.

Másfelől ugyanebben az időben gyengültek meg a pártok, mint elméleteket kidolgozó szereplők. A pártokon belül az elméletek helyére a választási marketing követelményei léptek, vakon kellett tapadni az „aktualitásokra”, a mély elméleti munka háttérbe szorult, és a hivatásos politikusok mindent megtettek, hogy „alvállalkozóknak adják el az agyuk tartalmát”.[10] A kiszervezés követelménye annyira erős, hogy ma már közülük számosan „szoros kapcsolatokat tartanak fönn ezernyi magáncéggel, amelyeknek túl sokszor lekötelezettjei is”.[11]

Emmanuel Macron kormányában részt vesznek régi lobbisták (kezdve Édouard Philippe miniszterelnökkel), de már Chirac elnök kormányai is alkalmazták, pl. a Gazdasági Minisztériumban, a francia kapitalizmus ismert szereplőit, így Francis Mer-t és Thierry Breton-t, aki ma Emmanuel Macron javaslatára és az Európai Parlament jóváhagyásával, az Európai Bizottság belső piaci és informatikai biztosa. Miután 2000-ben ő maga is hozzájárult az Institut de l’Entreprise technológiáról és informatikáról szóló tanulmányának kidolgozásához, 2005-ben Thierry Breton bízta meg az egyik vállalkozói agytröszt akkori igazgatóját, Michel Pébereau-t,[12] hogy dolgozzon ki egy jelentést Franciaország pénzügyi helyzetéről – ezzel robbant be a közbeszédbe a „20 000 eurónyi köztartozás sújt mindenkit” szlogen.[13]

 

Ugyanannak a szürkének különféle árnyalatai

A hibrid elit (a magán és az állami elit összefonódása, egymásba simulása) kialakulásával megjelentek az agytrösztöknek kedvező törvények is. A „közhasznú alapítvány” státusz Léotard-törvényként 1987-ban született meg. Az intézkedések hatására a Robert Schumann és a Jean-Jaurès alapítványok születésüktől, vagyis 1991-től, illetve 1992-től adómentesek és mecénási támogatásra jogosultak voltak. Az Aillagon-törvény még vonzóbbá tette a magánemberek és a vállalatok számára a mecénástámogatást. 2003-as életbe lépésétől kezdve azok a mecénások, akik agytrösztöket támogattak (akár egyesületek, akár alapítványok formájában működtek), a nyereségadójuk 60%-át az éves forgalom 5 ezrelékének megfelelő plafonig leírhatták. A mecénási státuszról szóló új törvény kihirdetése előtt két hónappal, 2002 novemberében adta ki az Institut Montaigne (amelynek azóta sok haszna lett ebből) a „Huszonöt javaslat a franciaországi alapítványok működésének fejlesztésére” c tanulmányát, amelyben a 21. és a 22. javaslati pont fogalmazta meg a fenti adókedvezményt.

Még sokkal előnyösebb intézkedés volt a plafon megemelése (kétszeresére), így 2017-re az adóhiány, vagyis az új szabályok miatt nem befolyt adó összege több mint 900 millió lett a 2004-es 90 millió helyett. Nehéz számszerűsíteni, mennyiben részesültek ebből az agytrösztök, mindenesetre a törvény erősen javított az üzleti világ demokráciát befolyásoló lehetőségein. Vagy más szóval lehetővé tette, hogy még nagyobb nyomást gyakorolhasson. A francia agytrösztök anyagi forrásai, való igaz, messze alulmaradnak az amerikai (sőt a brüsszeli és a német) agytrösztöknek juttatott összegekhez képest; de látva ezeknek a szervezeteknek a társadalmi vitában játszott szerepét és jelentőségét, Julia Cagé közgazdász „a demokrácia rejtett finanszírozásáról” beszél.[14]

A politikai játszmák suttyomban gyakorolt befolyásolásáról is szólhatnánk, minthogy az alkotmány 4. cikkelye csak a „pártok és politikai csoportosulások számára” ad lehetőséget arra, hogy a választásokon részt vegyenek. A 2012-es választásokon a legfelsőbb médiahatóság (CSA) közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy a BFM TV és a BFM, illetve az RMC rádió, ne sugározhassa tovább az Institut Montaigne reklámjait, amelyek Nicolas Sarkozy javaslataihoz nagyon közel álló tartalmakat közvetítettek. Ugyanez az Institut Montaigne 2017. április 7-én számszerűsítette és közzétette a Les Échos gazdasági lapban az elnökjelöltek programjait. Az agytröszt ebben beárazta Macron akkori elnökjelölt esélyeit, összevetve Jean Luc Mélenchon-éval (a La France Insoumise párt jelöltje), és a nulla esélyre taksált szocialista párti Benoît Hamon-éval. A Télégramme de Brestnek adott interjúban 2017. március 16-án az intézet igaztatója a transzparenciára hivatkozva igazolta az eljárást. Laurent Bigorgne-nak talán meg kellett volna említenie, hogy az Intézet már 2016 óta kampányolt a jövendő elnök mellett.

Az Institut Montaigne, amelyet egyebek közt az LVMH, a Total, a Vinci és a Carrefour is finanszíroz, 2017-ben az 5,9 millió eurós költségvetésével a leggazdagabb nem specializált agytröszt volt. Míg az Ifrap Alapítványhoz hasonlóan hasznot húz a magánszemélyek és magáncégek által adókedvezménnyel nyújtott adományokból, sem egyik, sem másik nem kap közvetlen állami szubvenciót. Ezzel szemben a Fondation Jean-Jaurès, amely történetileg a szocialista párthoz kötődik, de kitűnő kapcsolatban van Emmanuel Macron „La République en marche” mozgalmával, 2018-ban 1 688 000 eurót kapott az államtól, míg az európai környezetvédő-zöld mozgalomhoz kötődő politikai-ökológiai alapítvány 150 000 eurót – tehát a tizedét sem. Az összeg meghatározása a miniszterelnök kabinetfőnökének hatásköre.

Az állam nem csupán az üzletközeli agytrösztöket támogatja közpénzzel. Személyi segítséget is nyújt mindenféle szakértők, „nagyágyúk” rendelkezésre bocsátásával. Például, amikor 2015 júniusában az Institut de l’Entreprise „a költségvetési politika megtisztításával” foglalkozó elemzést adott közre, a Michel Pébereau által irányított tanulmánycsoportban hat pénzügyminisztériumi szakértő is részt vett. Hárman közülük később elhagyták az államigazgatást, és a Bolloré, a Carrefour és a Renault cégeknél helyezkedtek el.

Az ilyen rendcsinálásban részt vevő fiatalabb köztisztviselőket jól megfizetik. 2014-ben a helyi választások idején Franciaország legnagyobb városaiban az államigazgatási főiskola (ENA) korábbi hallgatója végezte az Institut de Montaigne programjainak pénzügyi vizsgálatát. Az így végzett néhány órás munkaért, amely arra irányult, hogy felbecsülje a második fordulóban várható két legbiztosabb jelölt esélyeit, 1000 eurót fizettek.

Pedig az agytrösztök nagy része általában nem is fizet a nevében publikálóknak; valójában az NGO-khoz, a nem-kormányzati szervezetekhez hasonlóan működnek, és a régi ENA-hallgatók köréből toboroznak.[15] Az elköteleződés vagy egy ilyen szervezet létrehozása szép helyet biztosít a nap alatt, és közben nem kell bevállalni valamilyen aktivizmus kötelmeit sem. Az Institut Montaigne vagy a Terra Nova számára készített elemzés lehetővé teszi, hogy egy magasrangú köztisztviselő anélkül tegye közzé javaslatait, hogy kötelezően kikérné a felettesei engedélyét – persze azért ne feledkezzünk meg az agytrösztöt finanszírozó óriáscégek elvárásairól! Az Institut Montaigne-ről készült jelentésében David Azéma, az állami finanszírozást kezelő ügynökség (APE) korábbi főigazgatója 2017-ben megjelent „Lehetetlen, az állam mint részvényes?” című munkájában így ír: „Visszatekintve […], és újra gondolva a dolgokat, arra a következtetésre jutottam, hogy rossz úton jártam, mert az „állam” és a „részvényes” fogalma ontológiailag összeférhetetlen, és ebből le kell vonni a tanulságokat.”

Átlátható, szakértő, pártoktól független lévén, az agytrösztök talán hozzájárulnak a „demokratikus vitához”. Az agytrösztök mindegyike hozzáfér a meghatározó médiákhoz, ideológiai értelemben azonban egy nagyon is szűk sávban mozognak, az ultraliberális Fondation Ifrap-tól a szociálliberális Terra Nováig, a pénzügyi felügyelőktől a közgazdászokig, a közvéleménykutatóktól az újságírókig; mindannyian az ideológiai konformizmust képviselik.

Így válik érthetővé, hogy a „haladónak” elismert Terra Nova 2011-ben miképpen állhatott ki a baloldal és a szegények, francia kifejezéssel a nép osztálya, közötti szakítás mellett. A Terra Nova azt nyilatkozta akkoriban: „Minél iskolázottabb valaki, annál közelebb áll a baloldal kulturális értékeihez: erkölcsi szabadság, tolerancia, kulturális sokszínűség, a bevándorlás elfogadása.”[16] Két közgazdász, Bruno Able és Stefano Palombiari mégis kijelentette: „A Terra Nova véleményfelméréseinél egy alapkérdést soha senki sem vet fel: hogyan és ki állítja össze az úgynevezett baloldali kulturális értékek listáját. Feltételezhető, hogy más eredményekre jutottak volna, ha a baloldalt meghatározó kritériumok között az egyenlőség és a szolidaritás fogalma is helyet kapott volna.”

A vállalatvezetők, a magas beosztású káderek és persze az agytrösztök vezetői is szívesen magukévá teszik a szolidaritás eszméjét, ha az az ő kis közegükre vonatkozik. Lional Zinsou korábbi bankár, a Terra Nova igazgatótanácsának az elnöke, korábban tagja volt az Institut Montaigne igazgatótanácsának. A Montaigne Intézet és a Terra Nova 2018-ban közösen adta közzé a Francia Televízióban a „Megvédeni a menedékjogot” petíciót. A Fondapol és a Terra Nova csatlakozott egy a Francia Televízióban közzétett petícióhoz, amely „több Európát” követelt.

A nagy agytrösztök vérrokonsága nagyon is jól működik. 2015 szeptemberében a Terra Nova publikálja Jacques Barthélémy (jogász, a Barthélémy Ügyvédi Iroda alapítója) és Gilbert Cette közös munkáját „A munka törvénykönyve reformjá”-ról. A könyv támadja a „jogi szövegek szaporodását”, és amellett kardoskodik, hogy „lépjen életbe egy szabályozó típusú törvény, amely csak kiegészítő érvényű lenne.” Néhány hónappal később jelenik meg a Montaigne Intézet kiadásában Bertrand Martinot (közgazdász) és Franck Morel (a Barthélémy Ügyvédi Iroda ügyvédje) „Lehetséges egy másfajta Munkatörvénykönyv” című műve. A mű sajnálkozik afelett, hogy a jog túlságosan kevés helyet hagy a többi szereplőnek, és szorgalmazza a vállalkozókkal való egyeztetést. A Fondapol, bár nem kiadója a könyvnek, 2016 februárjában petíciót indít: „Igen a Munka Törvénykönyvére, nem a munkanélküliségre” szöveggel. Ami az Ifrap Alapítványt illeti, „Az El Khomri miniszterasszony féle törvénytervezet: alakulóban levő forradalom?” című cikkében így beszél: „Nincs túl gyakran lehetőségünk, hogy örvendezzünk a kormány reformtörekvéseit látva, de el kell most ismernünk, milyen bátran támadja a Munka Törvénykönyvét, és javasolja a reformokat”.

A nagy médiák sietve ismertetik ugyanannak a szürkének a különféle árnyalatait. Az agytrösztök ismert szakemberei heti rendszerességgel táplálják a sajtót, a rádiót, a televíziót vitaestekkel, krónikákkal, interjúkkal. Ilyen szintű nyilvánossághoz más szakemberek nem jutnak hozzá. Egyes agytrösztök kimondottan együttműködnek a kommunikációs ügynökségekkel, de mindannyian közösek abban, hogy biztosítják az újságíróknak az újdonságot és a szellemi értelemben vett minőség látszatát és külső jeleit.

Hogy folyamatosan kitöltsék az adásidőt a napi 24 órás hírközlő csatornáknál, tényleg hasznos, ha a volt ENA-diákok, akik ellenszolgáltatás nélkül is örömmel reklámozzák agytrösztjüket, szép okosan nyilatkoznak, miközben Vergiliust vagy Helmut Kohlt idézik. És mit számít, hogy túl gyakran kell „vagy rossz műsort készíteni egy jó szakértővel, vagy jó műsort csinálni egy rossz szakértővel” –, ahogy azt nemrégiben Raphael Bourgois, a France Culture műsorvezetője megfogalmazta.[17] Az agytrösztök és az újságírók szűk körében az önreklámozás sem ritka, így 2019. március 24-én a liberális Opinion-ban megjelent Erwan Le Nohan cikke: „Éljenek az agytrösztök!” címmel. Ebben a l’Institut Montaigne és a Fondapol friss tanulmányait dicsőitette, miközben tagja ezek tudományos tanácsának.

Nem szabadna meglepődniük, amikor Roman Bornstein, a France Culture újságírója elmeséli „a sárgamellényesekkel való internetes találkozóját”, leírva a radikalizálódás mechanizmusait és azt az ellenséges, mondhatni gyűlölködő viszonyt, amellyel a „sárgamellényesek” Facebook-csoportjai a hagyományos sajtóhoz viszonyulnak.

 

 „A digitális kormányzás ideálja”

Ha hihetünk az Institut Montaigne igazgatójának, „ebben az országban most először van egyfajta fenyegetés a demokrácia ellen. Az olyan helyek, mint a Terra Nova, és remélem, a Montaigne és más agytrösztök is, nélkülözhetetlenek köztársaságunkban a gondolatok ütköztetésére.”[18] Az igazság kegyetlenebb és középszerűbb. Alexander Zevin amerikai kutató elemezte a Terra Nova egyik korai felmérését, és „sokkal inkább a túl sok lábjegyzetet, mintsem az elemzés tartalmát” találta elképesztőnek,”[19]

Valójában azzal szemben, amit el akarnak hitetni, az agytrösztök politikai szerepe nem annyira abban áll, hogy új gondolatokat fogalmaznak meg, hanem inkább abban, hogy egy sor hiedelmet forgatnak meg és terjesztenek el. Ismert cikkükben Pierre Bourdieu és Luc Boltanski elmagyarázta, hogy az uralkodó ideológiában olyan körkörös mozgás létezik, amely önmagát erősíti és önmagát konfirmálja.[20] Jelenkori példa erre a 2019. március 27-i, a közszolgálat átalakítására vonatkozó törvénytervezet, amelyet a Pénzügyi Felügyelet a köztisztviselőket igen kritikusan bemutató vizsgálata előzött meg, majd az Institut Montaigne is javasolta március 15-i jelentésében, hogy a közszolgálatban gyakrabban alkalmazzanak szerződéses munkatársakat. A szerző, aki magas beosztású köztisztviselő, már 2008-ban megírta a „Fehér könyvét” az államigazgatás jövőjéről, amelyben „túlszabályozott pokolnak” nevezte a foglalkoztatás feltételeit az államigazgatásban.

Ösztönzés (sokkal inkább, mint a szabályozás), edukáció (emancipáció hiányában) és innováció (mint a fejlődés egyetlen perspektívája): minden társadalmi problémát ezeknek az alapelveknek a működtetése révén lehetne megoldani. Ilyen javaslatokkal házalva az agytrösztök nem csupán ideológiai korlátokat állítanak, hanem a politikai gondolkodás beszűkítéséhez vezetnek. Mindenki észreveszi, aki bekapcsolja reggel a rádióját, hogy a politikai vitát elárasztják a nagyhatalmú szakértők, akik folyton számokat mondanak, és arról beszélnek, hogy „a digitális alapon működő kormányzás lassan átveszi a törvényekkel való kormányzás helyét.”[21]

Miközben a nagyon divatos Aix-en-Provence-beli zenei fesztivál idején a közgazdászkörök által rendezett találkozók ugyanezt az ideált tartják ébren, szervezésük elsősorban a saját elitjük összetartását szolgálja. Sőt, az Institut Montaigne a nagyvállalkozói tagsága számára kiemelkedő személyiségekkel rendez közös reggeliket, 2018 novemberében például a miniszterelnökkel. Kicsivel korábban, 2017-ben az intézet igazgatóját tagnak vették fel CAP2022 bizottságba – Philippe miniszterelnök ezt a bizottságot annak érdekében hozta létre, hogy előkészítsék az állam reformját. A befolyásos agytrösztök gyakran nyújtanak segítséget a politikai hatalomnak, így például 2016 júliusában az akkor még elnökjelölt Macronnak rendezett adománygyűjtő vacsorát a Gacques és a Temps réel tagja, Gilles de Margerie, akit viszonzásul 2018 januárjában az elnök egy kormányzati agytröszt biztosává nevezett ki. Az agytrösztök kiváló promóciós eszközök tagjaik kezében.

Alapjában véve az Institut Montaigne és a Terra Nova az Egyesült Államokból importált modellt követték, amely a nagyvállalatok által való finanszírozást privilegizálta, valamint az állami és magánszektor kádereinek szakértelmét használta fel. Ez a tendencia aligha fog megváltozni. Ahogy Emmanuel Todd mondja: „A hipergazdagoknak annyi pénzük van, hogy nem tudnak vele mit csinálni. Egy terület maradt számukra, amelyet még megszerezhetnek: a gondolatok világát!”.[22]

 

A szerző, Grégory Rzepski a L’Intérêt général [Közérdek] honlap és kutatóhely aktivistája. (http://interetgeneral.net). Mathias Reymonddal közös műve: Tous les médias sont-ils de droite? [Minden média jobboldali?], Syllepse, Párizs, 2008.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér 

 

[1] A kifejezés idézet David Dufresne dokumentumfilmjéből: Le Pigalle. Une histoire populaire de Paris [A Pigalle. Párizs népszerű története].

[2] Ez a cikk nem beszél a külpolitikai agytrösztökről.

[3] Jean-Luc Melanchon által 2009-ben alapított párt – a ford.

[4] Szocialista, illetve liberális agytrösztök – a ford.

[5] Az elsőt a Vinci hozta létre, és „városfejlesztéssel” foglalkozik. A második olyan agytröszt, amely a közszolgálatok magán jellegű fejlesztését szorgalmazza. L. Marc Laimé: L’Institut de la gestion déléguée, cheval de Troie du liberalisme [Az átruházott irányítás, a liberalizmus trójai falova], Les eaux glacées du calcul égoiste kiadó, 2019 július 19. www.eauxglacees.com

[6] L. Laurent Bonelli: Les architectes du social-liberalisme [A szocioliberalizmus építőmesterei], Le Monde diplomatique, 1998. szeptember.

[7] François Cusset: La Décennie. Le grand cauchemar des années 1980 [Az 1980-as évtized. Az 1980-as évek nagy rémálma], La Découverte, Párizs, 2006.

[8] Julie Gervais: Les sommets très privés de l’Etat. Le club des acteurs de la modernisation et hybridation des élites [Az állam nagyon privát csúcsai. A modernizálás tényezőinek klubja és az elitek hibriddé válása], Actes de la recherche en sciences sociales, 194. szám, 2012. szeptember.

[9] Idézi Pierre Lepetit: Le rôle des think thanks [Az agytrösztök szerepe], Problèmes économiques, No. 2912, Párizs, 2006. december 6.

[10] Roger Lenglet és Olivier Vilain: Un pouvoir sous influence. Quand les trhink thanks occupent la démocratie [A befolyás alatt álló hatalom. Amikor az agytrösztök elfoglalják a demokráciát], Armand Colin, Párizs, 2011.

[11] Michel Pinçon és Monique Pinçon-Charlot: La caste au pouvoir [A hatalmi kaszt], Le Monde diplomatique, 2019. február.

[12] A BNP-Paribas óriásbank vezetője volt közel 20 éven át – a ford.

[13] Yann LeLann és Benjamin Lemoine: Les comptes de générations [A generációk számadatai], Actes de la recherches en sciences sociales, No 194, 2012. szeptember.

[14] Julia Cagé: Le Prix de la démocratie [A demokrácia ára], Fayard, Párizs, 2018. 

[15] Olivier Saby: Promotion Ubu Roi: Mes vingt sept mois sur les bancs de l’ENA [Az Ubu Roi évfolyam. 28 hónapom az ENA hallgatójaként], Flammarion, Párizs, 2012.

[16] Bruno Amable és Stefano Palombarini: L’Illusion du bloc bourgeois. Alliances sociales et avenir du modèle français [A polgári blokk illúziója. Társadalmi szövetségek és a francia modell], Raisons d’agir, Párizs, 2017.

[17] Idézet az Expertise et démocratie. Faire avec la défiance-ból [szakértői munka és demokrácia. A bizalmatlansággal dolgozni], France Stratégie, Párizs, 2018.

[18] Regards croisés sur Terra Nova: le film [a Terra Nova több oldalról nézve, film], Terra Nova, 2018. október 24., http://tnova.fr

[19] Alexander Zevin: Terra Nova, la « boîte à idées » qui se prend pour un think tank [Terra Nova: ötletbörze, amely agytrösztnek képzeli magát], Le Monde diplomatique, 2010. február.

[20] Pierre Bourdieu et Luc Boltanski: La production de l’idéologie dominante [Az uralkodó ideológia megalkotása], Actes de la recherche en sciences sociales, no 2–3, 1976. június.

[21] Alain Supiot: Grandeur et misère de l’État social [A szociális állam nagysága és nyomora], Collège de France-Fayard, Párizs, 2013.

[22] Weronika Zarachowicz: L’influence des think tanks, cerveaux des politiques [Az agytrösztök befolyása, a politikus agyak], Télérama, Párizs, 2011. december 14.