Rosszul indult energetikai átalakulás Lengyelországban

Írta: Agathe Osinski és Matthias Petel
Találatok: 906

mines polognesLengyelország az utolsó olyan ország az Európai Unióban, amely szembeszáll a 2050-ig meghirdetett szén-dioxid-semlegesség célkitűzésével, és továbbra is erősen függ a széntől, amely a villamosenergia-szükségletének több mint 80%-át biztosítja.

Ez az álláspont inkább a gazdaságának szerkezetével és az 1989 óta végrehajtott reformokkal magyarázható, mintsem az éghajlatváltozás miatti, másokhoz képest kevésbé erős lakossági aggodalommal.

2018-ban Lengyelország 63,4 millió tonna szenet nyert ki (lignit nélkül), vagyis az Európai Unió teljes termelésének 86%-át. Ha 2012 óta ez a szám 20%-kal csökkent is, a csökkenés akkor is csekélynek tűnik Németországhoz képest ugyanebben az időszakban: ott a nagyobb tartalékok ellenére a csökkenés 76% volt.[1] A gazdag szomszédnak azonban megvannak az eszközei a szükséges energia importjára, és továbbra is a széntermékek fő fogyasztója marad az európai össztermelés 35%-ával 2019-ben, szemben Lengyelország 23%-ával.

Miközben a lengyeleket reakciósnak tekintik a nagyon konzervatív katolikus papsághoz kötődésük miatt, vajon közömbösek-e az éghajlatváltozással szemben is? Egyes közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy valóban azok közé a polgárok közé tartoznak, akiket ez a legkevésbé aggaszt az Európai Unióban, de más közvélemény-kutatások, valamint a 2019 őszén Varsóban a klímaügy érdekében szervezett menetek arra mutatnak, hogy ez a felfogás változik. 2018-ban, közvetlenül a Katowicében tartott COP-24 előtt a megkérdezettek csaknem egyharmada az éghajlatváltozást tartotta a kortárs civilizáció egyik legnagyobb veszélyének, szemben a 2014. évi 18%-kal és a 2009-es, mindössze 15%-kal. Az Európai Beruházási Bank 2018-ban végzett tanulmánya szerint a lengyelek 75%-a elismeri az éghajlatváltozás veszélyeit, míg az európaiak átlaga 78%. „A közgondolkodás jelentősen fejlődött – erősíti meg Kamila Proninska, a Varsói Egyetem professzora és az energiabiztonság szakértője. – Egyre kevesebben tagadják a problémát, és a téma végre megjelenik a médiában.”

Lengyelországban, Pawel Ruszkowski, a varsói Collegium Civitas szociológia professzorának szavaival élve, a szovjet kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet, „egy szociológiailag nehéz és traumatikus folyamat” mély nyomokat hagyott. A rendkívül brutális törés polarizálta az országot győztesekre és vesztesekre a globalizációba való belépéstől fogva. A lakosság egy része jól teljesített, és keresőmunkát talált a magánszektorban. Az új, nagyrészt városi vezetői osztály elfogadta a liberális értékeket. Ezzel szemben egy marginalizált, főleg vidéki réteg, amely a katolicizmushoz kötődik, a hagyományok védelmét támogatja a nyugati modellel szemben.

 

„Nem adjuk meg magunkat Brüsszelnek”

A Nyugat-Európában megszokott bal-jobb kettősségtől eltérően a lengyel politikai tájképen egy konzervatív jobboldallal (a Jog és Igazságosság pártjával, PiS) – amely egy nacionalista diskurzuson és egy ambiciózus társadalmi programon alapul (különösen nagylelkű a családi pótlékokkal) – szemben áll egy Európa-párti liberális jobboldal (a Polgári Platform, PO), amely egyben a szabadkereskedelem bajnoka is. A 2015 óta hatalmon levő PiS volt az első politikai formáció, amely az 1989-től alkalmazott „sokkterápia” óta[2] javasolta a növekedés újraelosztását, és közben hazafias húrokon játszik egy évszázadok óta idegen uralom alatt élő népesség kedvéért.[3] A haladó erők a létükért küzdenek, különösen azért, mert akik hatalomra kerültek az 1990-es években, erejüket a neoliberalizmus szolgálatába állították.

A periférikus Lengyelország ellenáll, és elsöprő mértékben támogatja az uralkodó konzervatív pártot (PiS), amely védőbástyaként áll az európai politikák ellenében. Ezt új kísérletként mutatják be a lengyel nép külföldi – különösen egy német igának való alávetésére. Következésképpen az éghajlati intézkedéseket egyesek külső beavatkozásnak tekintik, amelyek károsíthatják a gazdasági fejlődést. A szén-dioxid-semlegesség 2050-es céljának elutasításával a kormány mindenekelőtt erős jelzést küld választási bázisának. Az üzenet egyértelmű: „Nem adjuk meg magunkat Brüsszelnek”. Ez mindenekelőtt reklámfogás, mivel az EU-irányelvek továbbra is érvényesek. A kommunizmus bukása utáni első öt évben a nyolcezer állami tulajdonban lévő vállalkozás háromnegyedét privatizálták, a hazai tőke hiányában elsősorban külföldi részvényesek javára. Az energiaágazatot stratégiai okokból kizárták ebből a folyamatból. Az egymást követő cégegyesülések után jelenleg négy állami vállalat látja el az országot: a Polska Grupa Energetyczna (PGE), az Enea, az Energa és a Tauron, amelyek vezető tisztségviselőit az ipari miniszter nevezi ki. A parlamenti többség minden egyes változásakor ezek a vezetők átmentik magukat a magánszektorba, és felváltják őket az újonnan megválasztott párthoz közel állók – e tekintetben a PiS csak utánozta elődjeit. A négy állami tulajdonban lévő vállalat alkalmazottaival, a bányavállalatok beszállítóival és magukkal a bányászokkal együtt az iparág mintegy félmillió embert foglalkoztat egy olyan országban, ahol 2019-ben 18 millió dolgozó volt (38 millió lakosból).[4] Ezért még ha a bányászok száma csak 80 000 is, a tevékenységükhöz kapcsolódó összes szakma komoly választói csoportot jelent. Magas szervezettségük megnöveli súlyukat: bár a szakszervezeti tagok száma átlagosan 15%-on stagnál, erejük lényegesen nagyobb, egyes bányákban pedig a 100%-ot is eléri.[5] Végül pedig a bányászok jelentős szimbolikus tőkét élveznek: „Hősök voltak Belgiumban és Németországban, a Ruhr-vidéken. Ez a történet Lengyelországban folytatódik. A bányászoknak az átlagbér dupláját fizetik, és a társadalomban elfoglalt helyük továbbra is tekintélyes” – magyarázza Galgóczi Béla, az Európai Szakszervezeti Intézet kutatója.

Mindezek a tényezők magyarázzák az ágazat azon képességét, hogy blokkolja vagy lassítsa az átmenetet. A szénbányászat azonban nemcsak a környezetet, hanem a gazdaságot is tönkreteszi. 2016 és 2018 között több mint 4 milliárd zloty (kb. 1 milliárd euró) közpénzt juttattak közvetlenül az állami vállalatok támogatására. Ez utóbbiak, amelyek már nagyrészt támogatásra szorulnak, csak az állami bankok által nyújtott kölcsönök segítségével maradhatnak fenn, amelyek az utolsó garanciavállalók egy krónikus hiányban szenvedő tevékenységben, amely annyira veszteségessé vált, hogy egyetlen magánszereplő sem akar befektetni. „Jelenleg többe kerül a villamosenergia előállítása szénnel, mint például szélerőművekkel” – mondja Ilona Jędrasik a ClientEarth nem kormányzati szervezettől (NGO). Az egymást követő kormányok jól tudják, hogy a szén aranykorának vége van, de továbbra is mesterségesen életben tartják az ipart, hogy elkerüljék a társadalmi tiltakozást és a választási vereséget. A további sztrájkoktól való félelem a 2015-ös sziléziai felkelés után valóságos. Franciaország példaként szolgál: a média rendszeresen felveti a „sárgamellényes” forgatókönyv lehetőségét. Mindenki tudja: az éghajlat kérdésétől függetlenül a szén eltűnésre van ítélve. De senki nem akar felelősséget vállalni ezért.

Miután évszázadok óta uralták a szomszédos hatalmak, Lengyelország elsődleges célja az volt, hogy megteremtse energetikai függetlenségét és biztonságát. Az elmúlt három évtizedben igyekezett diverzifikálni energiaforrásait annak érdekében, hogy megteremtse függetlenségét Oroszországtól, ahonnan az Európai Unióba való belépésekor, 2004-ben az importált olaj és gáz 90%-a származott. Az ettől a hatástól való megszabadulás érdekében jelentős beruházásokat hajtott végre a következő területeken: gázhálózatok építése, finomítók átalakítása, cseppfolyósított földgáz (LNG)-terminál építése, majd bővítése a Balti-tenger mellett, Swinoujscieben (Nyugat-Pomeránia). Végül egy új csővezeték hamarosan lehetővé teszi Lengyelország számára, hogy Dánián keresztül norvég gázt importáljon – ez keresztezi a Németországot ellátó orosz vezetékeket [...]. A jelenlegi kormány terve szerint az ország 2022-től teljesen független lesz a volt „nagy testvértől”. „Ez annak a módja, hogy megmutassuk, nincs szükségünk orosz gázra – magyarázza Kamila Proninska. – Oroszországot nem tekintjük megbízható szállítónak, mert a természeti erőforrások szállítását fegyverként használja.”

Ebben az összefüggésben az egymást követő kormányok a szenet mint az energiaszuverenitás egyik kulcsát mutatták be. „Valódi geopolitikai szorongás van, amely akár megalapozott, akár nem, megakadályozza Lengyelországot abban, hogy leváljon a szénről” – teszi hozzá Galgóczi Béla. Ez azonban nem ellentmondásmentes: a nemzeti termelés versenyképességének hiánya miatt és annak ellensúlyozására az ország szükségleteinek mintegy 40%-át importálnia kellett [...] Oroszország felé fordulva! Ez lehetővé tette a bányászati infrastruktúra alacsonyabb költséggel történő életben tartását, és az átmenet további elhalasztását.

Néhány közösség teljes mértékben ettől az iparágtól függ. A bányabezárásokat társadalmi drámaként éli meg az a lakosság, amelynek egész élete erre a nemzeti erőforrásra összpontosult. A bezárások után egyesek túlélése továbbra is a meddőhányók, az úgynevezett „haldányok” illegális kiaknázásától, egy veszélyes és szigorúan visszaszorított gyakorlattól függ. A bányászok rettegnek attól, hogy az ipari korszak hőseiből magára hagyott csoporttá lesznek egy ökológiai társadalomban; a lakosság alsóbb rétegei ódzkodnak a Brüsszel által irányított átmenettől, amely érdekeik rovására menne. Csak a társadalmi igazságosságot és az ökológiai ambíciókat ötvöző ambiciózus program oldhatja fel a helyzetet.

 

Az átmenet finanszírozása

Mint ilyen, a 2019-ben elfogadott Európai Zöld Megállapodás változást hozhat. A bejelentett intézkedések között az „Igazságos Átmenet Alap” létrehozásának lehetővé kell tennie jelentős összegek elkülönítését a szennyező iparágaktól függő régiók átalakulásának érdekében. A programmal kapcsolatban azonban továbbra is komoly kérdések maradnak, különös tekintettel a tervezett finanszírozás szintjére. Igaz, hogy az eredeti javaslat óta megemelték 7,5 milliárd euróról közel 40 milliárdra, mielőtt július közepén csökkentették volna: a helyreállítási tervről folytatott tárgyalásokon az Európai Tanács 17,5 milliárdot javasolt.

Ez az összeg a lengyel kormány szerint messze elmarad az igényektől. A kihívásokkal arányos finanszírozás nélkül azonban a lengyel átmenet nem fog megtörténni, erősíti meg Adam Guibourgé-Czetwertyński klímaminiszter-helyettes: „Nincs értelme 2050-re szóló célról beszélni a pénzügyi eszközök megbeszélése nélkül. Az Európai Bizottság becslései szerint évente több mint 300 milliárd euróra lesz szükség az egész Unióban csak a 2030-ra kitűzött célok teljesítéséhez. Lengyelországnak pedig különösen szüksége van rá, mivel immár több generáció óta nem halmoztak fel tőkét úgy, mint más országok.”

Ezenkívül az „Igazságos Átmenet Alap” összegének megemelése valószínűleg a strukturális források rovására megy majd, amelyekből a tagországok részesülnek a közös agrárpolitika, illetve a Kohéziós Alap jogcímén – ez utóbbit különösen a közép-európai országok számára szánják, mivel azok a közösség átlagánál kisebb vagyont termelnek.[6]

„Üdvözöljük az alap megerősítésének bejelentését, de biztosítanunk kell, hogy az új mechanizmus kiegészítse és ne helyettesítse a jelenlegi kohéziós költségvetést” – foglalja össze Galgóczi Béla. Végül, bár az alapot fel kell használni a fosszilistüzelőanyag-ipar munkavállalóinak pénzügyi támogatására és más munkakörökbe történő áthelyezésük lehetővé tételére, ez jelenleg egyszerű kifizetésnek tűnik a legtartózkodóbb országok számára.

Ahogy Pawel Wargan, a Green New Deal for Europe kampány koordinátora kifejtette, „az Alap nem tesz semmit annak érdekében, hogy a pénz valóban a legsebezhetőbb vagy az átmenet által leginkább érintett emberekhez kerüljön, és az ő számukra legyen hasznos.”

 

A szerzők, Agathe Osinski és Matthias Petel PhD-hallgatók az Université Catholique de Louvain-en (Leuveni Katolikus Egyetemen).

Fordította: Hrabák András

 

[1] Coal production and consumption statistics [Széntermelés és -fogyasztás statisztikái], Eurostat Statistics Explained, June 2019. https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php/Coal_production_and_consumption_statistics

[2] Julien Vercueil: Thérapie de choc ou gradualisme ? [Sokkterápia vagy fokozatosság?], Le Monde diplomatique, 2020. június. A magyardiploban itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2020-januar-december/264-2020-junius/2875-lengyelorszag-es-szlovenia-ket-ut-a-piacgazdasagba-sokkterapia-vagy-fokozatossag.html

[3] Thibault Deleixhe: Dans les coulisses de la Pologne de Kaczynski, [Kaczynski Lengyelországának kulisszái mögött], Politique, 2019. december 13.

[4] Base de données de la Banque mondiale. [A Világbank adatbázisa], https://databank.banquemondiale.org/databases

[5] Aleksander Szpor: Chapter 1. The changing role of coal in the Polish economy [A szén változó szerepe a lengyel gazdaságban]. In: Bela Galgoczi (editor): Towards a just transition: coal, cars and the world of work [Egy átalakulás útján: szén, autók és a munka világa], European Trade Union Institute, Brüsszel, 2019. https://www.etui.org/publications/books/towards-a-just-transition-coal-cars-and-the-world-of-work

[6] Simone Bennazzo: Un vent de l’Est contre le Green Deal de la Commission européenne [Keleti szél az Európai Bizottság Zöld Terve ellen], Courrier international, Párizs, 2020. június 28. https://www.courrierinternational.com/article/ecologie-un-vent-de-lest-contre-le-green-deal-de-la-commission-europeenne

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések