Húsz évvel a háború után letartóztatták az UÇK vezetőit – Igazságot lehet-e szolgáltatni Koszovóban?

Írta: Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin
Találatok: 817

kosA nemzeti felszabadító hadseregnek (UÇK) tulajdonított bűnök árnyéka immár két évtizede vetül az országra. Hashim Thaçi elnöknek és több korábbi gerillatársának a letartóztatása azt jelenti, hogy ütött az igazság órája? Mindez ideig a nyugatiak, nem törődve az áldozatokkal, a stabilitás védelmében kitartóan támogatták az új hatalmat.

2020. november 5-én HashimThaçi, Koszovó elnöke meggyötörten jelent meg a média előtt, hogy bejelentse lemondását, és megerősítse, hogy Hágában, a Nemzetközi Bíróságon a Koszovó Különleges Bíróság vádat emelt ellene. A korábbi szóvivőt, később a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) politikai vezetőjét háborús bűnökkel és emberiség elleni bűnökkel vádolják, amelyeket a Slobodan Milošević szerb rezsimje ellen vívott háború során, 1998–1999-ban és az azt követő hónapokban követett el. Néhány órával korábban a Koszovói Demokrata Párt (PDK) vezetője, Kadri Veseli képviselő és korábbi koszovói hírszerzési (SHIK, az UÇK kémszervezete) főnök szintén bejelentette, hogy vádat emeltek ellene, ugyanúgy, mint Rexhep Delimi képviselő ellen is. Az ezt megelőző napon Pristinában elfogták Jakup Krasniqit, a gerilla korábbi szóvivőjét, a Parlament korábbi (2007–2014) elnökét. A vád nyilvánosságra kerülése miatt Hashim Thaçi már 2020. június 20-án kénytelen volt lemondani a szerb kollégájával, Aleksandar Vučić-tyal tervezett washingtoni találkozóját.

A négy politikai vezetőt a különleges ügyész hivatala állította elő, és egy hollandiai börtönbe szállították őket: szervezett bűnözés vádjában kell felelniük a bíróság előtt – üldözést, önkényes letartóztatásokat, kegyetlen büntetést, kínzást és gyilkosságokat rónak fel nekik.

Az elsősorban az Európai Unió által finanszírozott, a koszovói igazságszolgáltatás részeként működő, de Hágába kihelyezett Különleges Bíróság feladata, hogy ítéletet hozzon az 1998. január 1. és 1999. december 31. között, a korábban szerb fennhatóság alatt álló területen elkövetett bűnök ügyében. A hibrid jogszolgáltatásban külföldi, nemzetközi jogászok vesznek részt – hasonlóan, mint ahogy az a libanoni, a La Sierra-beli, majd a közép-afrikai különleges bíróságok gyakorlatában történt. 2019 nyarán többszáz korábbi gerillatagot hallgattak meg hol tanúként, hol gyanúsítottként. 2020. szeptember 24-én állították az első vádlottat a bíróság elé. A Koszovó észak-nyugati részén elterülő Llap régió korábbi irányítóját, Sali Mustafát azzal vádolják, hogy szerbek, romák, és albánok ellen rendelt el bűncselekményeket (önkényes letartóztatást, kínzást, kegyetlen és halához vezető bánásmódot).[i]

 

Tarthatatlanná vált a nemzeti regény

A különleges bíróságok létrehozásának forrása Dick Marty svájci képviselő jelentése, amelyet az Európa Tanács 2011 januárjában hagyott jóvá.[ii] Dick Marty már ismert volt a Central Intelligence Agency (CIA) speciális börtöneiről végzett kutatásairól, majd többszáz szerb és roma civil személy törvényellenes börtönbüntetésével, valószínűsíthetően Albániába szállításával, illetve eltűnésével foglalkozott. De napvilágra hozta az UÇK politikai ellenfelének tartott albánok törvénytelen letartóztatását, kínzását és az ellenük elkövetett gyilkosságokat is, többségük a Koszovói Demokratikus Liga (LDK) aktivistája volt. Az LDK Ibrahim Rugovának (2006-ban meghalt), a koszovói albán ellenállás vezetőjének a szervezete volt. A bűneseteket részben a fegyveres konfliktus idején, majd azt követően követték el, pedig akkor, 1999-ben az Egyesült Nemzetek (ENSZ) már létrehozta a nemzetközi protektorátusát Koszovóban, és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) majdnem negyvenezer katonája foglalt állást dél Szerbia korábbi területén.[iii]

A Dick Marty jelentésében leírt embertelen, lealázó bánásmódot és az eltűnések eseteit már az Egyesült Nemzetek Ideiglenes Koszovói Közigazgatási Missziója (UNMIK) és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) is rögzítette.[iv] A korábbi Jugoszlávia ügyében létrehozott Nemzetközi Törvényszék (ICTY) is folytatott vizsgálatokat az UÇK-nak tulajdonítható bűnök esetében, és főügyésze, Carla Del Ponte (1997–2007) az emlékirataiban leírja, hogyan akadályozták meg abban, hogy tovább folytassa az eljárást[v]. Mi több, bemutatta, hogy szándékosan megsemmisítettek számos bizonyítékot tartalmazó dokumentumot. A Dick Marty-jelentésben foglalt vádakat 2014 júliusában megerősítette John Clint Williamson amerikai diplomata, aki az Európa Unió részéről szerepelt független ügyészként. Egy ad hoc bíróság létrehozása az ICTY bukásának elismerésével ér fel. Ugyanakkor erőteljes nyomást kellett gyakorolni mind brüsszeli, mind washingtoni részről, hogy a koszovói parlament 2015-ben alkotmánymódosítással jóváhagyja a Különleges Bíróság létrehozását.

A Dick Marty-jelentés azt is nyilvánvalóvá tette, hogy illegális szervkereskedelemre is sor kerülhetett: ebben az esetben a bebörtönzött szerb személyekből kioperált szerveket külföldön ültették be. Az állítás súlyos volta nagy nyilvánosságot kapott, és a tagadás hullámát indította el, mintha ilyen bűnt képtelenség lenne az UÇK-nak felróni: Florence Hartmann, Carla Del Ponte bírónő korábbi szóvivője egyenesen felelőtlennek nevezte Del Ponte bírónőt, és felidézte a revizionizmus rémképét abban az értelemben, hogy más szereplők visszaéléseinek felemlegetésével a szerb erők által elkövetett bűnök relativizálására törekszik.[vi]

A szervkereskedelmi gyanú valóban oda vezetett, hogy nem látták a fától a bűnök erdejét: ez ugyanis csak egyetlen tétele a jelentésnek, amely még ha bebizonyosodik is, nem érintett jelentős számú rabot. A Marty-jelentés megvilágítja, hogy az aktivisták egy kisebb csoportja, legtöbbjük Drenicából való (Koszovó egyik középső régiója), a szerb rezsim elleni harc monopóliumát vindikálta magának. A csoport egymással gyakran családi kapcsolatban álló tagjai nem haboztak, hogy kiirtsák potenciális ellenfeleiket, mielőtt magukhoz ragadták volna a hatalmat és a vele járó hasznot.

Az UÇK hozta létre a Demokrata Pártot (PDK), amely a háttérben húzódó kémszervezet (a SHIK) hálózatára támaszkodott, amelynek tevékenysége a háború után is sokáig folytatódott, valamint a veteránokra, akiknek a száma a béke eljövetelével exponenciálisan emelkedett. A veterán harcos státusz valóságos klientúra kiépítéséhez vezetett, és nem annyira az ellenállásban töltött hónapokban mérték, hanem inkább a politikai kapcsolatokon alapult. A nemzetközi szervezeteket hosszú ideig akadályozta az a félelem, hogy konfliktusba kerülnek ezzel a nyomásgyakorló csoporttal,[vii] amely minden korábbi gerillavezető letartóztatásával akcióba lendült. A bíróság tagjai megértették ennek a jelentőségét, és rögtön azután, hogy előállították Sali Mustafát, elrendelték a hatalmas ellenálló szervezet két tagjának, az UÇK veteránszervezet két vezetőjének – Hysni Gucati és Nasim Haradinaj –, a letartóztatását. Őket az igazságszolgáltatás akadályozásával, a tanúk megfélemlítésével és az eljárás titkos elemeinek kiszivárogtatásával vádolják.

Amióta befejeződött a konfliktus, a „hazafias háborúra” való utalás mindenütt jelen van Koszovóban. A „felszabadítási” harc hősies történetében, háborús bűnöket kizárólag a szerb Milošević oldalán harcolók követtek el.[viii] Az UÇK harcosai eszerint az 1999 márciusában a beavatkozást elhatározó NATO „területi szövetségesei” voltak[ix], és Ibrahim Rugova erkölcsileg védelmezte az országot – aki a valóságban azonban a szerb hadsereg által ellenőrzött Pristinában teljesen tehetetlen volt. Ez a „nemzeti regény” azonban egyre kevésbé hat mobilizáló erőként. Egyfelől, napvilágra kerültek a Rugova LDK aktivistái ellen elkövetett bűnök, és ez meglékelte a koszovói albánok politikai egységének mítoszát. Másfelől, a maquisardok hősiességére való hivatkozás már nem fedi el a régi gerillatagok korrupcióját és mohóságát, egyébként gyakran a helyszínen működő nemzetközi szervezetek tisztviselőinek cinkosságával, akik cselekvőképtelenek attól való félelmükben, hogy fellángol újra az erőszak.[x]

A ICTY több magas rangú szerb vezetőt ítélt el, köztük Nikola Šainović korábbi miniszterelnök-helyettest vagy Vlastimir Đorđević korábbi belügyminiszter-helyettest, mindkettőt tizennyolc évi börtönbüntetésre, 2009-ben, illetve 2014-ben. Ezzel szemben bár az ICTY elítélt több volt UÇK-vezetőt, senkinek sem kellett ténylegesen börtönbe vonulnia – a Llapushnik/Lapušnik táborban 1998 nyarán elkövetett bűnökért 2005-ben tizenhárom évre elítélt Haradin Bala kivételével. Bala felettesét, Fatmir Limajt 2003-ban elfogták, de két évvel később felmentették. Tisztára mosva tért vissza Koszovóba, mártírglóriával a feje fölött, és ismét belevette magát a politikába. Igaz ugyan, hogy a koszovói jogállam létrehozására alakult európai misszió (Eulex) új eljárást indított ellene hét szerb és egy albán fogoly meggyilkolásáért Kleçkë-/Klečkában, de 2012-ben újra felmentették.

 

Az áldozatok családjai nem reménykednek

A tanúvédelem az egyik legnagyobb kihívásnak bizonyul, ahogy azt Ramush Haradinaj nyugat-koszovói karizmatikus gerillavezér esete is megmutatja. 2005 márciusában vádolták meg, azonnal meg is jelent Hágában, de 2008 áprilisában ejtették a vádat ellene. Ezt az ítéletet 2010. július 21-én megsemmisítették, az ICTY fellebbviteli bíróságának kezdeményezésére, amely ismételten a bebörtönzését rendelte el, tanúkra gyakorolt nyomás gyanújával. Az első tárgyalás megkezdése után 2007. február 7-én egy Koszovó roma közösségéből való kulcsfontosságú tanút, Kujtim Berishát egy autó halálra gázolta Podgoricában, Montenegró fővárosában. Haradinajt 2012 novemberében ismét felmentették. A fenyegetések, zsarolások és a fizikai erőszak nem csupán magukra a tanúkra jelentett veszélyt, hanem a hozzátartozóikra is. Emiatt a vád oldaláról kihallgatásra rendelt tanúk közül sokan nem jelentek meg a bíróság előtt, vagy visszavonták állításaikat. Például tanúskodnia kellett volna az Eulex által Fatmir Limaj ellen folytatott eljárásban az UÇK 121. századának korábbi politikai rendőrségét vezető Agim Zogajnak – ő volt a titkos Kleçkë/Klečka-börtön vezetője – ahol sok albán és szerb civilt tartottak fogva, kínoztak és gyilkoltak meg 1998–1999-ben, Limaj utasítására. Egy németországi parkban, Duisburgban találták meg felakasztva 2011. szeptember 27-én. Még ha nem is zárták ki hivatalosan az öngyilkosság lehetőségét, a hozzátartozói beszámoltak arról, hogy igen erős nyomásnak volt kitéve.[xi] A Limaj szempontjából súlyos tartalmú hátrahagyott írásos tanúvallomását nem vette figyelembe a bíróság.

Néhány héttel Dick Marty után, Jean-Charles Gardetto monacói képviselő jelentést tett az Európa Tanács parlamenti közgyűlése előtt a tanúvédelmet illető súlyos helyzetről.[xii] Kijelentette, hogy az utóbbi rendkívül nehéz egy olyan kicsi országban, mint Koszovó, ahol mindenki mindenkit ismer. Illuzórikusnak ítélte, hogy a tanúkat áttelepítsék egy másik városba vagy régióba, és egy harmadik országba telepítésük sem elképzelhető tömeges mértékben.[xiii]

Csak növelte a kételyeket az a tény, hogy a különleges bíróságok működésbe lépése hosszú ideig váratott magára. Vajon képesek lesznek-e arra, hogy elítéljék az elsőrendű felelősöket, vagy csupán a végrehajtók bíróság elé citálására alkalmasak. Az első vádemelések olyanok voltak, hogy ezeket a félelmeket oszlatni látszottak. De vajon a különleges bíróságok eredményesek lesznek-e ott, ahol az ICTY elbukott? Negoman Marić, a Rahovec/Orahova-beli szerb eltűntekért szervezett egyesület vezetője minden bizodalmát elvesztette az igazságszolgáltatás iránt, és nem szívesen válaszol az újságírók kérdéseire. Úgy gondolja, hogy a letartóztatások túl későn, több mint húsz évvel az események után történtek, eközben számos tanú eltűnt. Vajon fognak-e beszélni a vádlottak? A belső emberek és a megtértek lesznek-e olyan bátrak, hogy tanúskodjanak?

A koszovói társadalomnak még hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy megbékéljen a múltjával, és elfogadja azokat a bűnöket, amelyeket egyes személyek a felszabadulás nevében követtek el.

 

A szerzők, Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin újságírók a Courrier des Balkans-nál, a Là où se mêlent les eaux. Des Balkans au Caucase dans l’Europe des confins [Ahol összefolynak a vizek. Európa határán, a Balkántól a Kaukázusig] c. könyv (La Découverte, Párizs, 2018) szerzői.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér

 

[i] Audience de première comparution, chambres spécialisées pour le Kosovo [A koszovói különleges bíróság első meghallgatása], La Haye [Hága], 2020. szeptember 28.

[ii] Dick Marty: Le traitement inhumain de personnes et le trafic illicite d’organes humains au Kosovo [Az embertelen bánásmód és az illegális szervkereskedelem Koszovóban], a 12462. sz. jelentés, Assemblée parlementaire du Conseil de l’Europe, Strasbourg, 2011. január 7.

[iii] L. Jean-Arnault Dérens: Au Kosovo, la “sale guerre” de l’UÇK [Koszovó, a piszkos háború], Le Monde diplomatique, 2011. március.

[iv] Human rights in Kosovo: As seen, as told, vol. II, 14 juin - 31 octobre 1999, OSCE, Vienne, 1999. november 5.

[v] Carla Del Ponte (Chuck Sudetic-csel): La Traque, les criminels de guerre et moi [A bűnüldözés, a bűnözők és én], Éditions Héloïse d’Ormesson, Párizs, 2009.

[vi] L. Trafic d’organes au Kosovo : un rapport accablant [Szervkereskedelem Koszovóban – egy lehangoló jelentés], La valise diplomatique, 2011. január 4., www.monde-diplomatique.fr

[vii] Nathalie Duclos: Courtiers de la paix. Les vétérans au cœur du statebuilding international au Kosovo [A béke ügynökei. Veteránok a jogállamiság építése érdekében Koszovóban], CNRS Éditions, Párizs, 2018.

[viii] A konfliktusról olvasható online összefoglalónk: Vingt ans après, les plaies ouvertes du Kosovo [Húsz év múltán is nyílt sebek Koszovóban], 2019. március., www.monde-diplomatique.fr  

[ix] Vö. Kosovo. Les fantômes d’une guerre de gauche [Koszovó, a balos háború fantomjai], La Revue du crieur, no 12, Párizs, 2019. február.

[x] L. Ana Otašević: Faillite de la mission européenne au Kosovo [Az európai misszió csődje Koszovóban], Le Monde diplomatique, 2015. június.

[xi] Jean Daville: Crimes de guerre et protection des témoins au Kosovo : “Eulex m’a tuer ” [Háborús bűnök és tanúvédelem Koszovóban – „az Eulex megölt engem”], Le Courrier des Balkans, 2011. október 3., www.courrierdesbalkans.fr

[xii] La protection des témoins : pierre angulaire de la justice et de la réconciliation dans les Balkans [A tanúvédelem az igazságszolgáltatás és a megbékélés kulcseleme a Balkánon], 1784. sz. döntés, l’Assemblée parlementaire du Conseil de l’Europe, 2011. január 26.

[xiii] Jean-Arnault Dérens által gyűjtött nyilatkozatok, Le Courrier des Balkans, 2011. január 26.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések