Egy állam nélküli ország: Venezuela

Írta: Maëlle Mariette
Találatok: 428

caracasÖt év ellenségeskedés után Washington újra felfedezte Caracast, de Venezuelát a szankciók megtörték, az országot az USA-szankciók tönkretették, szegénységgel és hiperinflációval sújtva a népet. Ha az ukrajnai háború következményeként fel is oldják a szankciókat, a gazdaság újjáépítése akkor sem lesz könnyű.

Az ukrajnai háború és az olajellátás biztosítása érdekében az amerikai kormányzat március elején egy munkacsoportot küldött Caracasba, pedig Washington korábban nem volt hajlandó elismerni a kormányt és a hatóságokat. Miután a szankciókkal káoszt okozott az országban, az USA úgy érezheti, hogy Venezuela eléggé megváltozott ahhoz, hogy ismét hasznos legyen számára.

2019 márciusában John Bolton, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója az Univision TV-csatornán ezt a magyarázatot adta: „A Venezuelával szembeni szankciók hatása olyan, mint a Csillagok háborújában, amikor Darth Vader elszorítja valakinek a torkát: mi ezt tesszük a rezsimmel gazdaságilag.” Ez a 2017 júliusában bevezetett súlyos válságot okozó szankciókkal összefüggésben hangzott el, amelyeket Bill Brownfield, az Egyesült Államok korábbi venezuelai nagykövete tragédiaként jellemzett. „A szankciók – mondta – emberek millióira és millióira vannak hatással, akiknek már így is nagy nehézséget okoz, hogy elegendő élelmet találjanak, hogy meggyógyuljanak, ha megbetegszenek... Nehéz döntést kell hoznunk, vajon a kívánt eredmény szentesíti-e ezt a meglehetősen súlyos büntetést?”[1]

A Nicolás Maduro elnök megbuktatására tett amerikai erőfeszítések azt mutatják, hogy háború nélkül is térdre lehet kényszeríteni egy országot. A más országokra vonatkozó szankciók kivetésének hatalma azt jelenti, hogy tönkre lehet tenni a gazdaságukat, tönkre lehet tenni az államapparátusukat és szét lehet zúzni a társadalmukat. Aztán hirtelen meggondolhatod magad. Az Oroszország ukrajnai invázióját követő energiapiaci feszültségek arra késztették Joe Biden elnököt, hogy tárgyaljon egy olyan kormánnyal, amelyet az USA eddig nem ismert el, és esetleg feloldja a szankciókat.

Venezuela már akkor megbénult, amikor az USA a szankciókat bevezetette. A kőolaj ára – amely Venezuela exportjának 95%-át teszi ki – a 2014. júniusi hordónkénti 100 dollár feletti árról hat hónappal később 50 dollárra, majd 2016 januárjára 30 dollár alá esett. 2019-ben, amikor Juan Guaidó (minden jogalap nélkül) ideiglenes elnökké nyilvánította magát, az USA, Kanada és az EU szokatlanul kemény szankciókat jelentett be, hogy nyomást gyakoroljon Nicolás Maduróra azzal a céllal, hogy mondjon le. Egyben bevezették az állami tulajdonú PDVSA (Petróleos de Venezuela SA) olaj- és gázipari vállalat és leányvállalatai elleni embargót; befagyasztották a venezuelai vagyonokat (beleértve a PDVSA amerikai leányvállalatának, a Citgo Petroleumnak a 7 milliárd dolláros tulajdonát); valamint szankciókat léptettek életbe a Venezuelával kereskedő külföldi vállalatok ellen.

Ezek az intézkedések megtagadták Venezuelától a hozzáférést szinte valamennyi nemzetközi pénzügyi piachoz. 2021 júniusában megakadályozták Venezuela befizetését a Covaxnak, a szegény országok Covid–19 vakcinákhoz való hozzáférését segítő globális kezdeményezésnek. 2014 és 2020 között Venezuela elvesztette devizabevételeinek 99%-át; gazdasága 2013 és 2020 között 80%-kal zsugorodott.

2020 szeptemberében Nicolás Maduro „blokádellenes” törvényt terjesztett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elé, amely a venezuelai gazdaságba történő befektetések „nagyobb rugalmasságával” igyekezett enyhíteni a szankciók hatását. William Castillo, a blokádellenes politikáért felelős miniszterhelyettes elmondta, hogy az elképzelés célja az, hogy lehetővé tegye a magántőke bevonását a gazdaságba: „A törvény lehetővé teszi, hogy a magánszemélyek és a magánbefektetők közötti szerződésekre vonatkozó információk néhány évig titokban maradjanak. Maguk a vállalkozások kérték tőlünk ezt a fajta védelmet, mivel az USA szankciókat alkalmaz a Venezuelával kereskedő vállalatokkal szemben – ahogyan például az orosz olajvállalat, a Rosznyefty esetében is tette.”

Egy nemzetközi pénzügyi tanácsadó, aki olyan befektetési alapokkal dolgozik, amelyek be akarnak kapcsolódni a venezuelai olajágazatba, elmondta nekem, hogy „a titoktartási rendelkezés a kormánynak is jót tesz, mert lehetővé teszi számára, hogy olyan megállapodásokat kössön magánbefektetőkkel, amelyeket az alkotmány normális esetben nem engedélyezne. Az alkotmány megtiltja, hogy magáncégek (akár venezuelaiak, akár külföldiek) többségi részesedéssel rendelkezzenek vegyes (állami–magán) vállalkozásokban – és a jelenlegi politikai légkörben ezt lehetetlen lenne megváltoztatni.”

A falnak háttal Venezuela meg akar szabadulni ezektől a „korlátoktól”, amelyeket a közelmúltig a „bolívari forradalom” szuverenitása szempontjából kulcsfontosságú vívmányaként mutattak be. William Castillo biztosított arról, hogy ez „csak a szóban forgó szerződés időtartamára szól. Ez egy egyszeri taktikai módosítás egy adott gazdasági helyzetre. Egyszerűen arról van szó, hogy az állam által nem hatékonyan használt eszközöket vagy az egyébként nem hatékony vállalkozásokat átadjuk a magánszektornak.” De ha már egyszer a törvényt ilyen módon megkerülték, kérdeztem, vajon lehetséges-e valaha is visszalépni? William Castillo nem volt hajlandó válaszolni.

„A szankciók miatt szükségessé tett” privatizációs folyamatot övező titkolózás egyedülállóvá teszi a venezuelai ellentámadást. Nicolás Maduro 2020 decemberében a televízióban azt mondta: „A blokádellenes törvénynek köszönhetően látványos előrelépést értünk el a beruházások és a gazdasági szövetségek terén a gazdaság különböző ágazataiban. De erről nem tudok sokat mondani. Ez a blokádellenes törvény egyik jellemzője: a cselekvésről szól, nem a mondanivalóról.” A Maduro által „kevésbé ellenségesnek” nevezett jogi környezet Ricardo Cusanno, a Fedecámaras Venezuela, a venezuelai kereskedelmi és termelési kamarák szövetségének elnöke szerint lehetővé tette „az agrárvállalkozások fejlődését”.[2]

A blokádellenes törvény az olajágazatban azonban megmutatta korlátait. „Ez egy olyan ágazat, amely hatalmas beruházásokat igényel – mondta Víctor Álvarez, a PDVSA volt pénzügyi igazgatója (2004) és alapanyag-ipari és bányászati miniszter (2005–2006). –Azáltal, hogy a törvény megkerüli az állami vállalatokba történő magánbefektetéseket korlátozó jogi keretet, paradox módon tovább fokozza Venezuela jogbizonytalanságát és intézményi gyengeségét, mivel megerősíti azt a felfogást, hogy a törvényt önkényesen alkalmazzák. Ilyen körülmények között a külföldi multinacionális cégek nem kockáztatnak nagyobb beruházásokat.” Víctor Álvarez úgy véli, hogy az amerikai szankciók megszűnése az egyetlen dolog, amely újjáélesztheti az olajágazatot.

Az olajárak esése és az amerikai szankciók miatt a PDVSA termelése a 2014-es napi közel hárommillió hordóról 2018-ban kevesebb mint 1,5 millióra, 2020-ban pedig 350 000 hordóra esett vissza. Ez katasztrofális volt Venezuela számára, amely az olajból származó bevételeiből fizeti a fogyasztási cikkek tömeges importját, beleértve sok alapvető élelmiszert is.

Francisco Rodríguez venezuelai közgazdász, a Council for Foreign Relations agytröszt munkatársa szerint az olajtermelés csökkenése elsősorban „keresleti kérdés” volt: „Egy alkalommal Venezuelának fel kellett függesztenie a szivattyúzást több kútnál, mert nem tudott több olajat értékesíteni, és a tároló létesítmények kapacitása is kimerült. Senki sem akart venezuelai olajat vásárolni, mert féltek a szankcióktól. Kénytelen volt a piaci ár alatt eladni, főként szövetségesei, Kína és Oroszország számára, amelyeknek tartozik.”

Folytatódik az olajüzlet az USA-val

Az USA olajüzlete Venezuelával azonban nem állt le. A Chevron amerikai energiamulti különleges felmentést kapott az amerikai kormánytól a venezuelai tevékenység folytatására, és még közvetlen partnerséget is fenntartott a PDVSA-val. A Chevron, amely Luis Romero, a PDVSA műszaki szakértője szerint „a legjobb termelő” az Orinoco-övezetben, az általa kitermelt olajat a PDVSA-nak adja el, amely tovább értékesíti azt – de nem az USA-ba, amely pedig 2017-ben még a venezuelai olajexport elsődleges célországa volt (41%).

Bár az olajtermelés csökkenése elsősorban a kereslet csökkenésének tudható be, a szükséges nyersanyagok beszerzése is gondot okozott: „Itt, az Orinoco-övezetben extra nehéz nyersolajat szivattyúzunk, amelyet exportra könnyebb olajjal kell keverni. A hígítószerek korábban az Egyesült Államokból érkeztek, de a szankciók ennek véget vetettek” – mondta Luis Romero. Hígítószerek nélkül Venezuela nem tud benzint előállítani, ami ismétlődő üzemanyaghiányt jelent; a venezuelaiak gyakran órákig, sőt napokig állnak sorban, hogy tankolhassanak.

Ennek megoldására a Maduro-kormány 2021-ben 20 évre szóló megállapodást kötött Iránnal, amely nyersolajért cserébe hígítószereket szállít. A két, egyaránt amerikai szankciók alatt álló ország közötti szövetség magyarázza a venezuelai nyersolajtermelés közelmúltbeli növekedését, amely 2021-ben átlagosan napi 850 000 hordó volt (150%-kal több, mint 2020-ban), és 2022-ben el fogja érni a kétmillió hordót. Ehhez Venezuelának újra kell építenie az olajtermelő létesítményeit.

Vajon az ukrajnai válság arra ösztönzi majd az Egyesült Államokat, hogy megkönnyítse ezt a fajta befektetést? „A termelés gyorsan emelkedhetne, és az ország profitálna az árak emelkedéséből – mondta Luis Romero. – De a létesítmények szétesőben vannak. Főként azért, mert az emberek szétszerelik őket, hogy eladják ócskavasnak.” Az Orinoco-övezet egyik göröngyös útján hatalmas teherautókat láttunk, amelyek tele voltak fémhulladékkal (chatarra) – csőszakaszokkal, kábelekkel, motorokkal stb. „Néha, amikor meglátogatunk egy kutat, chatarrerókat találunk, akik csövek feldarabolásával vannak elfoglalva. Elfutnak, amikor meglátnak, és visszatérnek, amikor elmegyünk. Gyakran éjszaka dolgoznak. Néha pedig maguk az olajmunkások lopják el az olajat, a kábeleket, sőt még a légkondicionálókat is a hálótermekből.”

 

Bár vannak letartóztatások, gyakran szemet hunynak ezek felett, mivel a közszféra egyes részein a rosszul fizetett dolgozóknak ez a fajta fosztogatás teszi lehetővé, hogy kiegészítsék jövedelmüket. E tevékenység ellenőrzésére –- amely a venezuelai nagy acélgyártókat is érinti – a kormány 2018-ban a venezuelai ipar fejlődése szempontjából stratégiai fontosságúnak minősítette a fémhulladékot: minden chatarrát el kell adni az állami tulajdonú, stratégiai anyagokat exportáló Corporación Ecosocialista Ezequiel Zamora (Corpoez) vállalatnak, amelynek igazgatója a fegyveres erőkből került ki. „2020-ban a PDVSA-nak nem volt elég pénze, de alvállalkozóit fémhulladékkal és használaton kívüli létesítményekből származó alkatrészekkel fizette ki – mondta Luis Romero munkatársa, Moisés Vargas. – A kormány inkább azokra az olajmezőkre koncentrálna, ahol a létesítmények jó állapotban vannak, mert a többi felújítása egy vagyonba kerülne.”

Andrés Antillano, a caracasi Venezuelai Központi Egyetem kriminológusa elmondta: „A chatarra-piac egy szürke zóna, nem teljesen legális, de nem is illegális. Ez egy nagyon jövedelmező üzlet a közvetítők számára.” Moisés Vargas kifejtette: „A törmeléket tonnánként körülbelül 250 dollárért vásárolják, és a fémektől függően akár 1000 dollárért is eladják a Corpoez-nek. Ezt megelőzően azonban a PDVSA létesítményeit őrző katonák pénzt kérnek a belépőjegyekért, amelyekkel a törmeléket a guantai kikötőbe szállíthatják, ahonnan Törökországba, a fő rendeltetési helyre megy.” A kereskedelem olyannyira elharapózott, hogy egész városrészek maradhatnak áram vagy víz nélkül, mert a kábeleket vagy csöveket ellopták.

A hiperinflációval szembesülve, amely 2018-ban meghaladta a 130 ezer %-ot[3], majd 2021-re „csak” 686%-ra csökkent, a Maduro-kormányzat végül jóváhagyta az amerikai dollár használatát a mindennapi életben. Nicolás Maduro ezt az amerikai szankciók elleni „lázadás” aktusaként mutatta be, és azt mondta, hogy a de facto áttérés dollárra „segíteni fogja Venezuela termelőerőinek helyreállítását és munkába fogását, valamint gazdaságának működését.”[4]

Ez összhangban volt a gazdaság megnyitása és rugalmasabbá tétele érdekében 2018 végétől hozott intézkedésekkel: eltörölték az árplafonokat és a devizaellenőrzést; csökkentették a bolívar hivatalos árfolyamát, közelítve azt a piacihoz; eltörölték a vámot több ezer termékre, és engedélyezték a külföldi valuta használatát a belföldi tranzakciókhoz.

Ezek az intézkedések gyorsan meghozták gyümölcsüket, és 2022 elején a gazdasági fellendülés jelei mutatkoztak. Ez azonban főként Caracas elegáns keleti negyedeiben következett be. A Las Mercedes negyedben megháromszorozódott a luxusautó-kereskedők száma: „2020-ban három volt, most tíz van – mondta Peteris Berzins, egy autókat fényképező fotós. – Rengeteg Lamborghini, Porsche, Bentley és még Ferrari is van”. A vámok eltörlése ösztönözte a trendet. A Chevrolet Corvette C8 még az USA előtt jelent meg Venezuelában, ahol hosszú várólistája volt; Caracasban 200 000 dollár az ára. A luxusautók tulajdonosai nem állnak sorba az üzemanyagért: Peteris Berzins szerint speciális benzinkutakra járnak, ahol drága VP Racing benzint árulnak, „amelyet az ilyen autókhoz terveztek, és kifejezetten az USA-ból importálnak”.

Mindenhonnan importált élelmiszerek

Az elmúlt két évben Caracasban megjelentek a csupaüveg felhőkarcolók, a mindenhonnan származó ételeket kínáló éttermek és az importált árukkal teli élelmiszerboltok. Az egyikben nagy dobozokban volt Kellogg's kukoricapehely, Roquefort, dijoni mustár, egész Iberico-sonka, kanadai juharszirup, Nespresso kávékapszula, pezsgő, whisky, libamáj és Nutella. Manuel Sutherland, a caracasi székhelyű Munkaügyi Kutatási és Információs Központ (CIFO) igazgatója szerint ezek a boltok csak a háztartások leggazdagabb 6%-a számára megfizethetőek.

Amikor a pénztáros megkérdezi: „Hogyan szeretne fizetni: bolívarral vagy dollárral?”, a legtöbben a dollárt választják. De ahogy Manuel Sutherland elmagyarázta: „Az állam nem adóztatja meg a dollárban történő tranzakciókat, amelyek a vásárlások 60%-át teszik ki.” Az olajexportból származó bevételek nélkül, külföldi tőke nélkül, az adók beszedésére és a vagyon újraelosztására képtelen módon „Venezuela állam nélküli országgá válik” – mondta Andrés Antillano szociálpszichológus-kriminológus.

 

Honnan jönnek tehát a dollárjaink? Nem az amerikai jegybankkal kötött szokásos megállapodás alapján szállítják őket, mivel Venezuela gazdaságának dollárral való ellátása nem történhet a hivatalos úton. Victor Álvarez elmondta: „Sokféle forrás van, beleértve a pénzmosást is, de a két legnagyobb az arany- és olajkitermelés, valamint a venezuelaiak külföldről küldött pénzátutalásai”. A gazdasági válság miatt Venezuela 29 millió lakosának közel 20 százaléka kivándorolt, és ötből három ember küld haza pénzt. Francisco Rodríguez közgazdász elmondta: „2021-ben az átutalások összege 4 és 5 milliárd dollár között volt. Ez rengeteg pénz a gazdaságunk számára – 2020–21-ben az olajexportból származó bevétel kevesebb mint 4 milliárd dollár volt.”

A szankciók Venezuelában megnehezítik a devizabankszámlákra történő utalásokat, ezért Manuel Sutherland szerint egyre nagyobb arányban utalnak át nem hivatalos módszerekkel, többek között erre a célra kifejlesztett mobil alkalmazásokkal, amelyek közül nem mindegyik megbízható. Egy Párizsban élő venezuelai nő elmondta, hogy a Binance-t, egy kriptovalutatranzakciókra kifejlesztett alkalmazást használ, hogy havonta pénzt küldjön az édesanyjának.

Az alkalmazások azonban nem oldják meg a készpénzhiány okozta problémákat.” Ez elég ahhoz, hogy az őrületbe kergessen!” – mondta egy férfi, aki a legnagyobb venezuelai város, Caracas Sambil bevásárlóközpontjának egyik ruhaboltjából jött ki. Küzdeni kell a kis bankjegyekért. Nemcsak a vásárlók, hanem a boltosok is küzdenek: soha nincs náluk aprópénz, így ha csak egy húszdollárosod van, az egészet ugyanott kell elköltened. Inkább úgy döntött, hogy üres kézzel távozik a boltból. Az eladó azt mondta: „Elveszítjük a vásárlókat, mert nincs aprónk. Az a baj, hogy az ATM-ek ma üresek – ami gyakran előfordul –, így nem tudunk helyettük bolívart se használni.”

Az elmúlt években a kormány korlátozta a pénzkínálatot, hogy lassítsa az inflációt és a bolívar árfolyamának a csökkenését. Az olyan munkásterületeken, mint Catia és Petare, néhány informális pénzváltó 18 egydolláros bankjegyet ad egy 20 dollárosért. Az egyikük azt mondta nekem: „Minden tranzakción 2 dollárt keresek.” A legjobb ügyfelei a kisboltosok, akik inkább készpénzt veszítenek, mint vásárlót.

A de facto áttérés dollárra lassította az inflációt, de fokozta az egyenlőtlenséget egy olyan országban, amely tíz évvel ezelőtt még Latin-Amerika legegyenletesebb jövedelem-eloszlású országa volt, köszönhetően Hugo Chávez szociálpolitikájának. A még mindig bolívarokban fizetett emberek élete nehéz. Közéjük tartozik hárommillió közszférában dolgozó, aki havonta legfeljebb 10 dollárnak megfelelő összeget keres, és az ötmillió kisnyugdíjas, akinek csak az állami nyugdíja van. Egy 90-es éveiben járó nyugdíjas tanítónő Caracas 23 de Enero nevű munkásnegyedéből elmondta, hogy nyugdíja havonta 1 dollárt ér, ami hat tojás ára. Bár ő is kap „gazdasági háborús segélyt” (amelyet 2020 májusa óta fizetnek a nyugdíjasoknak, hogy segítsék őket az inflációval szemben) és élelmiszersegélyt, de a fiával kell együtt élnie, aki hasonló helyzetben van.

„Az állami támogatás nem elég”

Ez az asszony a caracasi városházán dolgozott karbantartóként. Most a 70-es éveiben jár, és be nem jelentett munkát végez magánszemélyeknek. Egyik szomszédja, aki a Dr. Elias Toro gyermekkórházban dolgozik, Kolumbiából importált kávét árul, szintén feketén: „Egy jó napon többet keresek, mint egy egész hónap alatt a kórházban.” Egy háromgyermekes anya azt mondta: „Állami támogatást kapok, de ez alig 18 dollár havonta.” Egy listán mutogatja az árakat: „Egy kiló hús 3,50 dollár, a kukoricakenyér készítéséhez egy kiló liszt 1 dollár, és körülbelül 2 dollár egy liter tej...” Mint sokan mások a környéken, ő is állami élelmiszercsomagot kap. Havonta kellene kapnia, de nem mindig érkezik meg. Még Andrés Antillano is másodállásban dolgozik, hogy kiegészítse 20 dolláros egyetemi fizetését.

Március 3-án Nicolás Maduro bejelentette, hogy a havi minimálbért 7 bolívarról (kb. 1,50 dollár) 126 bolívarra (28 dollár) emeli. A közszféra alkalmazottainak a fizetésük részeként kiadott étkezési utalványok értéke háromról 45 bolívarra nőtt. Emelték az állami nyugdíjakat, és Maduro bejelentette, hogy a bónuszokat az új minimálbérhez kötik. Mindez valószínűleg nem lesz elég egy olyan országban, ahol – ahogy Andrés Antillano mondta – „mindenkinek két, sőt három munkahelyre van szüksége a túléléshez. Ez hatással van a közszolgáltatások minőségére, mivel az emberek kevésbé motiváltak a napi munkájukban. De az állam ez előtt szemet huny.”

Az állam nem néz csak úgy félre. A kormány ténylegesen kiadott kriptovalutabányászati berendezéseket egyes minisztériumoknak, intézményeknek és állami tulajdonú vállalatoknak.[5] „Ez lehetővé teszi a köztisztviselők számára, hogy kiegészítsék a fizetésüket, de hatással van a munkakörülményekre is: a bányászat sok áramot fogyaszt, ami áramkimaradásokhoz vagy lassabb internetkapcsolatokhoz vezethet – mondta Andrés Antillano. – A kriptovalutabányászat sok köztisztviselő számára a fő bevételi forrássá vált.” A kormányhoz közel álló magasrangú köztisztviselők még több tucat eszközzel rendelkező bányászfarmokat is kaptak.

Bányászat a katonák jólétért

A hadsereg is beszállt: 2020 novemberében egy „digitáliseszköz-gyártó központ” kezdte meg működését Fort Tiunában, Venezuela legnagyobb katonai komplexumában. A projektért felelős 61. Agustín Codazzi mérnöki felújító dandár hivatalos Instagram-fiókján közzétett bejegyzésben kifejtették, hogy a hatalmas bányászati farm „a katonai személyzet jólétét szolgáló bevételt” hivatott előállítani.

A potenciálisan igen jövedelmező tevékenység azonban nem korlátozódik a közszférára. A kriptopénz bányászatához hatalmas mennyiségű villamos energiára van szükség, így Venezuela, ahol a villamos energia árát támogatják, és szinte semmibe sem kerül, a kriptobányászat számára az egyik legjövedelmezőbb országgá vált, és sok venezuelai átlagember kriptobányász lett. Néhány hónapba telik, mire a berendezés költsége megtérül, és elkezdünk pénzt keresni – mondta Gilbert Rojas, aki a Cripto Ávila bányászati berendezéseket szállító céget vezeti. – A bányászat 2014-ben indult be igazán, amikor a gazdasági válság súlyosbodott, miután az olajárak csökkentek. Ez egyúttal a hiperinfláció elől való menekülés egyik módja is volt. A bányászok száma pedig még mindig növekszik. Sokan az ebédlőjükben állítanak fel egy bányászeszközt, néhányan a nyereséget további eszközök vásárlásába fektetik vissza – és bányászfarmokat hoznak létre fészerekben.”

„El kell adnom az autómat”

A Cripto Ávilában, amely 2021 júliusában nyitotta meg a Bitcoin-bányászati Múzeumot, találkoztam egy vízvezetékszerelővel, aki szívesen kipróbálta volna magát a bányászatban, de nem rendelkezett a szükséges pénzeszközökkel (a népszerű AntMiner S9 1250 dollárba kerül). „Hitelre nem lehet megvenni a felszerelést, így el kell adnom az autómat” – mondta. Egy másik ügyfél azt mondta: „Nem engedhettem meg magamnak, hogy tovább fizessem a személyzetet a szállodámban, ezért bezártam az egyik vendégszobát, és bányászati berendezéseket szereltem fel.”

A bitcoin-láz olyan áramfogyasztási csúcsokat eredményezett, amelyek miatt az alállomások túlmelegedtek és kiégtek azokon a területeken, ahol sokan bányásznak. Ezért a kormány 2018-ban létrehozta a kriptoeszközök és kapcsolódó tevékenységek nemzeti felügyelőségét (Sunacrip), hogy szabályozza az ágazatot. Ez adja ki a bitcoin-bányászati engedélyeket és dönti el, hogy hol engedélyezett a bányászat. „Adót kell fizetnünk az után, amit bányászunk, de most már az állam szervezi és szabályozza a szektort” – mondta Gilbert Rojas, aki azt is elmondta, hogy a közelmúltig a rendőrség gyakran visszaélt a hatáskörével, és elkobozta a bányászati eszközöket.

Caracasban egyre több üzlet is elfogadja a bitcoinnal való fizetést. Eközben a fiatalok a kriptojátékok felé fordulnak, amelyek jelenleg virágzanak, és sokkal kisebb kezdeti befektetést igényelnek, mint a bitcoin-bányászat.

 

William Castillo úgy véli, hogy ez a fajta pragmatizmus az, ami lehetővé tette Venezuela számára, hogy újra talpra álljon: „Igaz, hogy kialakult egy feketegazdaság. És jó, hogy azok az emberek, akik elhagyták az állami szektort, jól boldogultak a boltokkal és a kisvállalkozásokkal. Az ágazat az egyéni kezdeményezésre épül, és az állam ezt akarja ösztönözni és támogatni. Valami olyasmi a célunk, mint amit Kína 30 évvel ezelőtt csinált. Egy bizonyos ponton Kína elkezdte megnyitni gazdaságát a magánszektorral partnerségben. Teng Hsziao-ping azt mondta: „Nem számít, hogy a macska fekete vagy fehér, amíg egeret fog”. Azt hiszem, az emberek olyan államot akarnak, amely egeret fog.

 

Andrés Antillano ezt másképp látja: „A szankciók Venezuelát olyan országgá változtatták, amely kész együttműködni kéz a kézben az USA-val.”

Fordította: Kleinheincz Ferenc

 

[1] Venezuela as a Narco State [Venezuela, mint narkóállam], a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja által szervezett nyilvános vita, Washington DC, 2018. október 12.

[2] Interjú a venezuelai munkaadói szervezet vezetőjével: „A Maduro-kormány egyik frakciója privatizációt akar... más néven”, La Información, 2020. december 12.

[3] A Venezuelai Központi Bank (BCV) adatai alapján, amelyeket a Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság idézett.

[4] Nicolás Maduro szerint a de facto áttérés dollárra a gazdaság mentőszelepe, EFE, Caracas, 2019. november 17.

[5] Frédéric Lemaire: Paiera-t-on bientôt sa baguette en bitcoins ? [Hamarosan bitcoinban fogunk fizetni a baguette-ért?], Le Monde diplomatique, magyar nyelvű kiadás, 2022. április. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2022-januar-december/289-2022-aprilis/3116-hamarosan-bitcoinban-fogunk-fizetni-a-baguette-ert.html