A Szovjetunió romjain kiépített vagyonok – megkezdődött a vadászat az orosz oligarchákra

Írta: Ibrahim Warde
Találatok: 558

oli3Oroszországban az 1990-es években a gazdaság liberalizálásának legelső haszonélvezői, az oligarchák, ma, a szankciók idején nagyon különböző helyzetben vannak. Nyugaton azt hányják a szemükre, hogy közel állnak Vlagyimir Putyinhoz, Moszkvában viszont árulást emlegetnek – az orosz gazdagok kasztját ma már nem fogadják Nyugaton azzal a megértéssel, amelyet korábban élveztek.

Ha hihetünk az amerikai Forbes magazin által minden évben közzétett listának, akkor 2022-ben Oroszországban 83 dollármilliárdos volt, szemben az előző évi 117-tel. Egy év alatt az oligarchák elveszítették a vagyonuk átlagosan 27%-át.[1] A Nyugat által a február 24-i ukrajnai orosz inváziót követően bevezetett drákói szankciók kezdik kifejteni hatásukat, és ez hozzáadódik a háború okozta nehézségekhez. Miközben – ismét a Forbes becslése szerint – az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság vagy az Európai Unió huszonöt orosz milliárdos ellen hozott szankciókat, ötven másik ellen nem, vagy még nem, így nekik még nem kell aggódniuk.

Március 1-jén, Az Unió helyzete című beszédében Joseph Biden elnök bejelentette, hogy az amerikai Igazságügyi Minisztérium „különleges munkacsoportot hoz létre az orosz oligarchák bűncselekményeinek üldözésére.” Az amerikai politikusok tapssal üdvözölték, amikor figyelmeztette a Vlagyimir Putyint támogató milliárdosokat: „Európai szövetségeseinkkel együtt megtaláljuk és lefoglaljuk az Önök jachtjait, luxuslakásait, magángépeit. Fellépünk a jogtalanul szerzett vagyonok ellen.” A szankciók végrehajtása azonban nehézségekbe ütközik, amint azt Roman Abramovics – idén júniusig a Chelsea labdarúgóklub tulajdonosa, és mint ilyen, a világ leghíresebb oligarchája – esete is mutatja. Ellene az EU és az Egyesült Királyság vezetett be szankciókat, az USA azonban nem. Valójában maga Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kérte, hogy őt egyelőre kíméljék, tekintettel az Oroszország és Ukrajna közötti közvetítői szerepére.

Az egyenlőtlenség groteszk méretet öltött

Roman Abramovics, aki orosz, izraeli és portugál állampolgársággal rendelkezik, tisztában van azzal, hogy bármely pillanatban minden megváltozhat körülötte, amint ezt jachtjainak sorsa is mutatja. Úgy tudták, hogy négy jachtja van. A két zászlóshajónak, az Eclipse és a My Solaris szuperjachtoknak sikerült befutniuk a törökországi Marmaris kikötőjébe – és Törökország elnöke, Recep Tayyip Erdoğan elítélte ugyan az ukrajnai inváziót, de nem hajlandó szankciókkal sújtani a nagyfőnököket. Két másik hajója a karibi Antigua-szigetnél van. Egy ötödiket, amelynek létezéséről nem is tudtak, rejtélyes körülmények között adtak el éppen Ukrajna lerohanásának napján...[2] Már ebből is látható, hogy milyen nehéz azonosítani és még inkább befagyasztani vagy lefoglalni egy olyan ország állampolgárainak a vagyonát, ahol a vagyonok több mint a fele adóparadicsomokban van.[3]

Az orosz oligarchák a Szovjetunió romjain, pontosabban az 1990-es évek privatizációin nőttek nagyra, amelyek célja a piacgazdaságra való gyors és visszafordíthatatlan átállás és a magántulajdon létrehozása volt. Az amerikai tanácsadók és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által javasolt „sokkterápia” csodálatos eredményeket ígért.[4] Borisz Jelcin elnök, aki sikeresen legyőzte a kommunizmust, dicsősége teljében azt állította, hogy a privatizációval „nem egy maroknyi ember lesz milliomos, hanem milliók lesznek majd tulajdonosok.”[5] A valóságban persze épp az ellenkezője történt: a kormányhoz közel álló bennfentesek egy kis csoportja ragadta magához az ország vagyonát, miközben a lakosság nagy többsége elszegényedett. Az egyenlőtlenség groteszk mérteket öltött: a Szovjetunióban a leggazdagabb ember hatszor gazdagabb volt, mint a legszegényebb; 2000-re ez az arány 250 000-re nőtt.[6]

Jelcin nagyon nem volt népszerű, ennek ellenére 1996-ban mégis újraválasztották, köszönhetően az első oligarchák támogatásának, élükön Borisz Berezovszkij üzletemberrel. A következő évben négy orosz milliárdos került fel a Forbes listájára. Azután 1998-ban az ország összeomlott, Moszkva nem volt képes törleszteni az államkötvényeit, és ennek következtében az elszegényedett államban az oligarchák valódi „keresztapa” szerepet játszhattak el. Orwelli helyzet állt elő, a káoszt és az egyre nyíltabb pénzügyi bűnözést úgy hívták, hogy törvény, reform és piac. Ahogy azt Stephen F. Cohen, a Princeton Egyetem professzora bemutatta az új orosz elit (kormány, agytrösztök, akadémikusok stb.) amerikai tanácsadóinak aljas szerepéről szóló könyvében,[7] a kialakult újbeszél nyelv végképp összezavarta a történéseket. Azt az átverést, amely lehetővé tette az ország vagyonának elkótyavetyélését „reformnak” hívták. A maffiarendszert „piacnak” nevezték, amikor pedig a gazdaságból eltűnt a pénz és visszatért a cserekereskedelem és az informális gazdaság, azt „monetarizmusnak”, a pénzmosó cégeket „bankoknak”, az általuk az államnak tisztességtelen feltételekkel, az állami vagyon majdnem ingyenes eladásáért cserébe nyújtott kölcsönöket pedig „privatizációnak” nevezték el. Oroszországot nemzetközi pénzügyi körökben „a legjobban teljesítő feltörekvő piacként” ünnepelték.

1999-ben a betegeskedő Jelcin kinevezte utódját, a közvélemény számára kevéssé ismert Vlagyimir Putyint, volt KGB-tisztet. Putyin 2000-es hatalomra kerülésekor nyilvánosan ígéretet tett arra, hogy „felszámolja az oligarchaosztályt”. Bár egyik első rendelete teljes mentességet biztosított elődjének és családjának, az új elnöknek az volt a célja, hogy helyreállítsa az államhatalmat, és demonstrálja, hogy ő a főnök. Visszaszerzi az ellenőrzést az energiaágazat, a gáz és az olaj felett – ennek stratégiai és szimbolikus jelentősége is van. Más ágazatokban Putyin a túl nagy függetlenséget tanúsító oligarchákat fokozatosan lojálisokra cseréli le, akiknek új viselkedési szabályokat ír elő. Prosperálhatnak tovább, de követniük kell az új normákat: befizetik az adókat és támogatják a jelentős, az ország érdekét figyelembe vevő nemzeti beruházási projekteket (még akkor is, ha azok nem túl nyereségesek), ha a Kreml erre kéri őket. Természetesen nem avatkozhatnak bele a politikába, és mindenekelőtt nem bírálhatják az elnököt.[8] A többiek a száműzetést választják, mint Berezovszkij, aki 2013-ban Nagy-Britanniában halt meg.

Putyin elnök 2003-as leszámolása Mihail Hodorkovszkijjal, az ország akkor leggazdagabb emberével, figyelmeztetés volt minden oligarcha számára. A túl nagy hatalomra és függetlenségre szert tett olajmágnást adócsalással, pénzmosással és más bűncselekményekkel vádolták meg. A televízióban közvetített per nagy látványosság volt, a vádlott némán ült egy ketrecben, miközben az ügyészek a vádakat ismertették. A kirakatper végén vagyonát kisajátították, őt magát tíz év fegyházra ítélték. Büntetése letöltése után bejelentette, hogy visszavonul az üzleti életből. Most Londonban él, de hazájában, ahol hivatalosan „külföldi ügynöknek” minősül, ismét büntetőeljárás folyik ellene.

Célzott jogalkalmazás

Putyin ugyanakkor igyekszik megnyugtatni a nemzetközi üzleti közösséget. Egy 2003-as New York-i látogatása során azt mondta, hogy Oroszország osztja „a normális európai országok” értékrendjét, és nem fogja megkérdőjelezni a gazdasági liberalizáció és az adócsökkentés politikáját. A gazdasági bűnözés problémája azonban ma sem megoldott. Papíron a törvények szigorúak ugyan, de a végrehajtás továbbra is szelektív és alku tárgya. A köztisztviselők, kicsik és nagyok, követelik és kiveszik a részüket a tortából. Sokuk életmódja utal arra, hogy a hivatalos fizetésükön kívül más jövedelemforrásuk is van. 2013-ban a Duma (az orosz parlament) általános amnesztiáról szóló törvényt fogadott el. Pénzmosás, adócsalás és más gazdasági bűncselekmények miatt elítélt vállalkozók ezreit engedték ki a börtönből.

Az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma (ICIJ) által 2013 áprilisában, több tucat újság közreműködésével közzétett „Offshore Leaks” című kiadvány betekintést nyújtott a törvénytelen pénzügyi machinációk jelentőségére a globális gazdaságban. A kiszivárogtatások szerint világszerte mintegy 130 000 számla adatait tárták fel. Azóta más kezdeményezések is hasonló eredményre jutottak. A Swiss Leaks (2015), a Panama-iratok (2016), a FinCEN-akták (2020), a Pandora-iratok (2021) és legutóbb a Svájci titkok (2022) megmutatták az adóelkerülésre épülő és hatalmas vagyontranszfereket lehetővé tevő árnyékfinanszírozási rendszer különböző részleteit. A pénzintézetek, ügyvédi irodák, fedőcégek, pénzügyi megállapodások, fedőemberek és mindenféle közvetítők rendszere elrejti a pénzeszközök eredetét és összezavarja a kártyákat. Így a világ kleptokratái – lopásokból gazdagodó üzletemberek és politikusok –büntetlenül fosztogathatják országaik vagyonát. Nem meglepő módon az oroszországi oligarchák és más volt szovjetköztársaságok oligarchái kiemelkedő szerepet játszanak ebben az univerzumban.

Igaz, hogy korrupció mindig is létezett, de egy új elem alapvetően megváltoztatta a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat: a pénzügyi globalizáció korában a kleptokraták képesek elleplezni a törvénytelen nyereségük illegális eredetét és kivonni azt a nemzeti hatóságok ellenőrzése alól, még akkor is ha ezeknek az országoknak kétségbeejtően kevés tőkéjük van a gazdasági fejlődési szükségleteik kielégítésére. Elég egy egyszerű bankszámla-átírás ahhoz, hogy kolosszális pénzösszegek párologjanak el, mielőtt kedvezőbb égbolt alatt bukkannának fel újra.

Ha csak az oligarchák vagyonára összpontosítunk, figyelmen kívül hagyjuk a rendszer egy lényeges részét: a cinkos közvetítők hálózatait, amelyek lehetővé teszik a vagyonok átutalását. Frank Vogl, a korrupcióellenes nem kormányzati szervezetek (NGO-k) veteránja könyvet írt a „közvetítők”, „pénzügyi és jogi tanácsadók, ingatlanügynökök és luxusjacht-értékesítők seregeinek” káros szerepéről, ilyenek „a műkereskedő- és aukciósházak, a gyémánt- és aranykereskedők, a könyvelő- és tanácsadó cégek, amelyek Londonban, New Yorkban és a globális üzleti világ más központjaiban székelnek, és amelyek hatalmas díjakért segítik és bátorítják a kleptokratákat zsákmányuk elrejtésében”.[9] A vagyonkezelési iparág, amely lehetővé teszi a leggazdagabbak számára, hogy „milliókat költsenek billióik elrejtésére”, a volt Szovjetunióból származó oligarchák megjelenésével jelentősen megnőtt.[10]

Casey Michel oknyomozó újságíró „az amerikai kleptokráciáról” szóló könyvében rámutat, hogy az USA-nak saját adóparadicsomai vannak olyan államokban, mint Delaware (amelynek Joe Biden volt hosszú ideig a szenátora), ahol a tőzsdén jegyzett vállalatok több mint fele székel. Az ország törvényei – látszólagos szigoruk ellenére – tele vannak kiskapukkal, amelyeket az ingatlanügynökökhöz hasonló lobbisták ajánlásaira vettek bele. Így az orosz oligarchák vagy mások, amikor luxuslakásokat vásárolnak meg New York-ban vagy Miamiban, ezt „trösztökön” keresztül teszik, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy az átláthatóságra vonatkozó ismételt kormányzati kötelezettségvállalások ellenére elrejtsék kilétüket.[11]

Mióta John Major konzervatív kormánya 1994-ben bevezette az „aranyvízumot”, amely külföldieknek 1 millió fontot meghaladó befektetésért cserébe tartózkodási engedélyt adott, ez az első lépés a brit állampolgárság megszerzéséhez (a törvényt idén február 17-én hatályon kívül helyezték), a pénzügyi biztonságot nyújtó London, amely nem sokat törődik a beáramló tőkék eredetével, az oligarchák kedvenc fővárosává vált. Akárcsak Hollywoodban, a bámészkodó turisták részt vehetnek vezetett túrákon a „Londongrad” néven ismert Knightsbridge és Mayfair városrészben, és megcsodálhatják a világ oligarcháinak és kleptokratáinak pompás otthonait.

Legújabb könyvében Oliver Bullough újságíró, aki maga is házigazdája egy ilyen „kleptotúrának”, elmagyarázza, hogy a Brit Birodalom hanyatlása óta, amely az 1956‑os szuezi válsággal visszafordíthatatlanná vált, London szerepe fokozatosan csökkent, és lett belőle a nemzetközi pénzügyek központja, majd a „világ komornyikja”, aki diszkréten és hatékonyan képes páratlanul sokféle szolgáltatást nyújtani.[12] A pénzügyi és jogi szakterület segíti a kétes eredetű vagyonok tisztára mosását, de ezen túlmenően más szolgáltatásokat, például testőröket, kertészeket, cselédeket és dajkákat is könnyen szerződtethet, és ez teszi lehetővé, hogy a kleptokraták a saját státuszuk elvárásai szerint élhessenek. Más „közvetítők” azt ígérik, hogy díj ellenében bevezetik az újonnan érkezőket a helyi „körökbe”. Az oligarchák jótékonysági szervezetek, filantróp szervezetek, egyetemek és múzeumok finanszírozásával mossák tisztára hírnevüket, és nagylelkűek a politikai osztállyal szemben, hogy jobban beilleszkedjenek.

Bullough szerint a brit kormány „nagy ártatlanul” arra számított, hogy a brit üzleti közösséggel való kapcsolat révén „az orosz vállalatok megtanulják a jó kormányzás, az átláthatóság és az etika elveit.”

A sértetteknek kedvező rágalmazási törvények is fontos vonzerővel bírnak. Miközben az orosz mágnások a hírnevüket ápolták, közben arra is rájöttek, hogy könnyen eltántoríthatják a kíváncsi újságírókat. A két vörös vonalat jelentő információt – a vagyon eredetét és személyes kapcsolatukat Vlagyimir Putyinnal – ritkán firtatták. Ennek eredményeként zavaros múltjuk sokáig rejtve maradhatott.

Az orosz milliárdosok megjelenése az Egyesült Királyságban áldás volt a média és a rágalmazási ügyvédek számára is. Ennek a kicsi és zárt világnak az egyik vezető személyisége Nigel Tait, a Carter-Ruck Iroda partnere, aki a 2021-ben indított perben a Rosznyefty orosz olajvállalatot képviselte Catherine Belton brit oknyomozó újságíróval, a Putyin emberei: Hogyan vette vissza a KGB Oroszországot, majd a Nyugatot című könyv szerzőjével szemben. Honlapján a következőket olvashatjuk: „Megakadályozta számos, az ügyfeleiről szóló cikk megjelenését, gyakran egy egyszerű telefonhívással vagy levéllel.”[13] Összességében nem kell sok ahhoz, hogy az oligarchák és a Kreml közötti kapcsolatokat vizsgáló újságírók kíváncsisága lelohadjon. Ukrajna lerohanása után Robert Seely konzervatív képviselő úgy tett, mint aki épp felfedezi a melegvizet: „Hogyan engedhettük meg, hogy ez megtörténjen? A szabad sajtónak meg kell félemlítenie a kleptokratákat és a bűnözőket. Miért van az, hogy a mi országunkban, egy szabad társadalomban kleptokraták, bűnözők és oligarchák félemlítik meg a szabad médiát?”

A Krím 2014-es elcsatolása, majd ezt követően az első Oroszország-ellenes szankciók rávilágítanak ezekre az összefonódásokra. Donald Trump elnökké választása után a nyugati demokráciákba való orosz beavatkozás témája mindenütt jelen volt. Nem annyira az oligarchavagyonok kétes eredetét, mint inkább a Kremlhez való feltételezett közelséget firtatják. 2020. július 20-án a brit parlament Biztonsági és Hírszerzési Bizottsága részletes jelentést tett közzé Oroszországról. A közlemény szerint: „Az orosz befolyás az Egyesült Királyságban »új realitás«. Sok orosz, aki nagyon szoros kapcsolatban áll Putyinnal, jól beilleszkedett a brit üzleti és társadalmi életbe, és a vagyonuk miatt elfogadják őket. A kárelhárítást kell most komolyan venni”.[14]

„Készek eladni a szülőhazájukat”

Moszkvai szemmel azonban az oligarchák mindig is gyanúsak voltak, hogy átállnak a Nyugat oldalára, hogy árulók lesznek. Az ukrajnai háború ezt a gyanút kiélezte és a felszínre hozta. Március 16-án az orosz elnök megvádolta „azokat, akiknek villájuk van Miamiban vagy a francia Riviérán, [és akik] nem tudnak libamáj és osztriga nélkül élni”, hogy közöttük egyesek az „ötödik hadoszlop” tagjai. „Ezek az emberek lényegében és a mentalitásukban oda tartoznak, és nem a népükhöz, nem Oroszországhoz. Számukra mindez annak a jele, hogy egy magasabb kasztba tartoznak. Készek eladni a szülőhazájukat, csak hogy joguk legyen belépni ennek a kasztnak az előszobájába. Olyanok akarnak lenni, mint ők [...], de nem értik, hogy ez a felső kaszt kihasználja – hogy a lehető legnagyobb kárt okozzák az országunknak –, majd eldobja őket, mint egy papírzsebkendőt.”

A szankciókat úgy mutatják be, mintha ezzel Putyin „környezetére” tudnának csapást mérni, és ezen keresztül megváltoztatni a politikáját. Azonban ellentétben azzal, ami a nyugati országokban a lobbik révén vagy a déli gyenge államokban történik, Oroszországban a nagy vagyonok befolyása a kormányzati döntésekre továbbra is marginális. A Nyugat viszont a célpontjait különböző szempontok szerint választja ki. Oleg Tyinkov, az ország első online bankját alapító self-made man például soha nem mutatkozott az elnökkel; a közösségi oldalakon pedig elítélte az ukrajnai háborút. Mégis felkerült a brit államkincstár listájára. Londonnak túl orosz volt, de Moszkva is kiközösítette. A bankja államosításának veszélye miatt „néhány kopejkáért” eladta a részvényeit Vlagyimir Potanyin fémipari mágnásnak.

A Forbes szerint ma ő Oroszország leggazdagabb embere, és nyilvánvalóan közel áll Putyin elnökhöz, hiszen együtt jéghokiznak. Emellett komoly beruházásokkal vett részt a Putyin szívének fontos, Szocsiban megtartott 2014-es téli olimpiában. Ő irányítja azt a vállalatot, amely a félvezetők gyártásához létfontosságú palládium termelésének 40%-át adja a világon. Stratégiai helyzete a nemzetközi kereskedelemben megmagyarázza, miért visszafogott vele szemben Washington vagy Brüsszel. Vlagyimir Potanyin azonban jól tudja, hogy csak ideiglenesen kímélik, és London június 29-én már fel is tette a feketelistára. A Kreml segítségével most megszervezi a külföldi befektetéseinek hazajuttatását: a Société Générale francia óriásbank, amely kivonul az orosz piacról, tavasszal neki adta el a Szberbankban lévő részesedését.

Az idők azt követelik, hogy döntsünk, melyik oldalon állunk. Néhány héttel a brit parlamenti bizottság 2020. júliusi, „az orosz beszivárgással” kapcsolatos jelentésének közzététele után kiderült, hogy Jevgenyij Lebegyev milliárdos Boris Johnson miniszterelnök javaslatára be fog kerülni a Lordok Házába... Apja, Alekszandr Lebegyev bankár és ex-KGB-ügynök korábban már komoly erőfeszítéseket tett, hogy beilleszkedjen a londoni jó társaságba – ez a stratégia azonban kevéssé volt kifizetődő, így fokozatosan új hobbitevékenységre váltott: megkérdőjelezett olyan oligarchákat, akik nyugati közvetítők cinkosságával dollármilliárdokat vontak ki Oroszországból. Talán emiatt az irányváltás miatt érdemelte ki a fia, Jevgenyij a „nemzetbiztonsági kockázat” besorolást a hírneves brit bizottságtól? A tulajdonában lévő médiacsoport – az Independent és a konzervatív Evening Standard is idetartozik – főnöke már régóta támogatja Boris Johnsont. A volt miniszterelnök ezért kitartott, és 2020. november 19-én Jevgenyij beléphetett a Lordok Házába. Új címe: Lebegyev, Hampton és Szibéria bárója.

 

A szerző, Ibrahim Warde a Tufts Egyetem (USA) Fletcher School of Law and Diplomacy docense.

Fordította: Morva Judit

 

[1] David Dawkins: Here’s how big a hit Russia’s billionaires have taken in the past year [Íme, mekkora csapás érte az orosz milliárdosokat az elmúlt évben], Forbes, New York, 2022. április 5., www.forbes.com

[2] Abramovich-linked yacht in Netherlands changed hands on day of Ukraine invasion [Egy Abramovicshoz köthető jacht gazdát cserélt Hollandiában], The Guardian, London, 2022. április 8.

[3] Gabriel Zucman: La Richesse cachée des nations. Enquête sur les paradis fiscaux [A nemzetek eltitkolt gazdagsága. Vizsgálat az adóparadicsomokról], Seuil, Párizs, 2010.

[4] L. Ibrahim Warde: Les faiseurs de révolution libérale [Kik csinálták a liberális forradalmat], Le Monde diplomatique, 1992. május.

[5] Mark Hollingsworth és Stewart Lansley: Londongrad: From Russia with Cash, the Inside Story of the Oligarchs [Londongrad: Oroszországból készpénzzel, az oligarchák belső története], Fourth Estate Limited, London, 2010.

[6] Bill Browder: Red Notice: A True Story of High Finance, Murder, and One’s Man Fight for Justice [Magas pénzügyek, gyilkosság és egy ember igazságosságért folytatott harcának igaz története], Simon and Schuster, New York, 2015.

[7] Stephen F. Cohen: Failed Crusade: America and the Tragedy of Post-Communist Russia [Sikertelen kereszteshadjárat: Amerika és a poszt-kommunista Oroszország tragédiája], W.W. Norton & company, New York, 2001. L. még David McClintick: How Harvard lost Russia [Hogyan vesztette el Oroszországot a Harvard], Institutional Investor, 2006. január 13.

[8] Catherine Belton: Putin’s People: How the KGB Took Back Russia and Then Took on the West [Putyin népe: Hogyan vette vissza a KGB Oroszországot, majd a Nyugatot], Farrar, Straus and Giroux, New York, 2020.

[9] Frank Vogl: The Enablers: How the West Supports Kleptocrats and Corruption-Endangering Our Democracy [A felhatalmazók: Hogyan támogatja a Nyugat a kleptokratákat, és hogyan veszélyezteti demokráciánkat a korrupció], Rowman and Littlefield, London, 2022.

[10] Chuck Collins: The Wealth Hoarders: How Billionaires Pay Millions to Hide Trillions [A gazdagság felhalmozói: Hogyan fizetnek a milliárdosok milliókat azért, hogy billiókat rejtsenek el], Polity, Cambridge, 2021.

[11] Casey Michel: American Oligarchs: How the US Created with World’s Greatest Money Laundering Scheme in History [Hogyan hozta létre az Egyesült Államok a világtörténelem legnagyobb pénzmosási rendszerét], St. Martin’s Press, New York, 2022.

[12] Oliver Bullough: Butler to the World: How Britain Became the Servant of Tycoons, Tax Dodgers, Kleptocrats and Criminals [Egy komornyik a világnak: Hogyan lett Nagy-Britannia az iparmágnások, az adókerülők, a kleptokraták és a bűnözők szolgájává], Profile, London, 2022.

[13] www.carter-ruck.com

[14] Itt tanulmányozható: isc.independent.gov.uk