"1917" könyvbemutató (I.15.)

muoszdip2

Kedves Barátunk !

Szeretettel meghívunk


a Le Monde diplomatique Magyar Kiadás

1917

címmel megjelent legújabb könyvének bemutatójára.

Az Októberi Forradalom 100 éves évfordulója alkalmával kerekasztal-beszélgetést szervezünk a könyvben megjelent cikkek magyar szerzőivel –  Hegyi Gyulával, Hrabák Andrással, Kabai Domokos Lajossal és Szende Györggyel – valamint a fordítókkal, szerkesztőkkel.

A beszélgetést Morva Judit moderálja

1917k

Időpont: 2018 január 15-én hétfőn 17 órakor

Helyszín: a MÚOSZ székháza, 1064 Budapest, Vörösmarty utca 47/A, Táncsics-Ráth terem

Az esemény sajtónyilvános, kérjük, lehetőség szerint regisztráljanak

Szeretettel várjuk kollégáinkat és barátainkat

 

Vámos Éva

 a MÚOSZ Kulturális Szakosztály és a Magyar Dipló Klub elnöke

 


 

Kovács Ilona könyvismertetője: François Cadilhon : Les Montesquieu après Montesquieu /Tenir son rang du XVIIIe au début du XXe siecle [A Montesquieu-család Montesquieu után / A nemesi rang megtartása a XVIII. századtól a XX. század elejéig]

 montesFrançois Cadilhon : Les Montesquieu après Montesquieu /Tenir son rang du XVIIIe au début du XXe siècle [A Montesquieu-család Montesquieu után / A nemesi rang megtartása a XVIII. századtól a XX. század elejéig], Maison des Sciences de l’Homme d’Aquitaine, Pessac, 2016. 329 o.

A könyv szerzője François Cadilhon kiváló történész, a XVII.-XVIII. század európai történelmének nagy ismerője, aki e korszak kutatásának szenteli karrierje nagy részét a kezdetektől fogva. A kultúrtörténet és a helytörténet szakértőjeként sok fontos kiadvány fűződik a nevéhez. Egyetemi tanárként a Bordeaux-i egyetemen (Université de Michel de Montaigne 3) oktat és sikeresen vezet több kutatócsoportot történész kollégáival együtt. A helyi egyetem történetéről is publikált már könyvet (az 1441-es alapítási év és napjaink közti korszakot tárgyalva), de érdeklődési köre ennél sokkal szélesebb, főbb témáit napjainkig kiszélesített perspektívában követi. Számos nemzetközi tudományos találkozót és konferenciát szervezett egyetemi keretekben ezekről a kutatási témáiról, legutóbb a cenzúra problémaköre állt a középpontban, földrajzi és időbeli korlátok nélkül. Részben a tudományos rendezvények anyagából, részben a kollektív kutatások eredményeiből sokat közzétett, mint tanulmánykötetek szerkesztője, ill. szerzője. Közép-Kelet-Európa történelme szintén az érdeklődési körébe tartozik, pár éve Magyarország újkori történelmét is összefoglalta (2005)  közérthető formában (La Hongrie moderne, 1450-1850).

Doktori értekezését a középfokú oktatás kérdéseiről írta, a régi Aquitania megyére összpontosítva a figyelmét. A nevelés és tanítás kérdései később is erősen foglalkoztatták, a Régi Rendtől elindulva napjainkig, Voltaire-től a modern iskolareformok koráig. Korábbi munkáit továbbfejlesztve kiterjesztette érdeklődését általában a középfokú oktatás intézményeinek fejlődésére Európában. Az utóbbi évtizedekben sokat foglalkozott a levelezés műfajával és sok kiváló levélíró személyiséggel Közép-Európában (1648-1848 között). Ezen a téren messze túlhaladva a tények feltárását, az írásos kommunikáció és az írott üzenetek mentén kialakuló hálót vizsgálta, amely művészeti szempontból éppen olyan hatásosan tud működni, mint gazdasági, politikai és diplomáciai téren. Érdekes tanulmányai szólnak a vallásos élet formáiról (XVI.-XX. század), a sikeres karrierek hátteréről és történetéről a vizsgált korszakban, de számunkra különösen fontos a  már idézett könyve az újkori Magyarországról, jó bevezetés a témába és nemcsak egyetemistáknak készült, hanem szélesebb olvasóközönségnek.  Most megjelent könyve ennek a vizsgálódásnak egy újabb állomása.

 Fő és állandó témái között ugyanis a Bordeaux-i születésű Montesquieu és kora folyamatosan jelen van. Vizsgálta már a hétköznapi élet mozzanatait az ő korában, a családi hagyományokhoz való viszonyát családtörténeti alapon, ezúttal pedig a családtörténetet vitte tovább napjainkig: azt követte nyomon, mi lett a sorsa Montesquieu halála után utódainak. Az író egy ma élő leszármazottja, Alexandre de Montesquieu írt Előszót a kötethez, amely több évszázadot átfogóan tárgyalja a nagy nemesi család történetét, beleértve a leghíresebb családtagot. A Perzsa levelek (1721) világsikere óta jól ismert név viselői közül természetesen a levélregény szerzője (Charles Secondat de Montesquieu, 1689-1755) a legismertebb, mert ő az irodalom, a filozófia és a jog, illetve jogtörténet területén több alapvető művet publikált. Születésekor a család már a régi nemességhez tartozott, és jogi tanulmányai után Charles Secondat megörökölte a Bordeaux-i törvényszéki elnöki tisztséget és a bárói címet. Apja, Jacques de Secondat, katona volt, aki 1685-ben Conti herceg oldalán Magyarországon is harcolt a török ellen. Fia, irodalmi és jogi területen egyaránt jeles munkái és filozófiai esszéi közül a magyar felvilágosodás képviselőire főleg A törvények szelleméről című könyvével (1748) hatott, amelyet már a korban lefordítottak magyarra. Később törvényszéki állását feladta (1725), elsősorban a művészetekkel foglalkozott, és 1728-ban a „halhatatlanok” közé került: párizsi Akadémia tagja lett. Sokat utazott, ugyanebben az évben járt Magyarországon is, és tapasztalatairól írásban beszámolt. Szíve szerint életművész lett volna, ha anyagi helyzete ezt véglegesen lehetővé teszi számára, ahogyan élete egy-egy korszakában ezt meg is engedhette magának. Legfontosabb bevételi forrása az volt, hogy a híres borvidék kiváló termékeit forgalmazta, de az osztrák örökösödési háborúban, az angol piac elvesztése miatt komoly anyagi veszteségeket szenvedett, akárcsak a többi francia bortermelő és kereskedő, és nem tudta magát egészen a tudományoknak és a művészeteknek szentelni, de életműve így is jelentős, és napjainkig hat.

François Cadilhon részletesen bemutatja, hogy leszármazottai közül senki nem futott be olyan ragyogó pályát, mint ő. Igaz, hogy ügyvéd fia (Jean-Baptiste) jól boldogult, de maradandót nem alkotott. Egy gazdag földesúr leányát, Marie-Catherine-Thérése de Mons-t vette feleségül, ami a család anyagi helyzetét megszilárdította, de egyetlen fiúgyermekük utódok nélkül halt meg. Montesquieu idősebb leánya, Marie-Catherine, nagybátyjához, Vincent de Guichaneres-hez, Armanjan földesurához ment férjhez. A kisebbik leányt, Marie-Josephe-Denise-t, aki legközelebb állt apjához, Montesquieu harmadik unokatestvére Godefroy de Secondat vette nőül. A Montesquieu nevet az ő utódaik tartották fenn, a La Brède-i kastély és birtok még ma is tulajdonuk. A következő másfél század folyamán az utódok életútja mégis azt bizonyítja, hogy bár politikai és gazdasági viszontagságok egész során sikerült úrrá lenniük, nemesi rangjukat és életmódjukat megőrizték ugyan, de komoly fejlődésre már nem volt erejük. Tiszteletre méltó azonban, hogy a család hagyományait minden körülmények között fontosnak tartották. A kiváló történész hitelesen mutatja be ennek a hagyományőrzésnek a folyamatát, kiterjedt levéltári kutatásokra alapozva véleményét. Szerinte a továbbélés és a rang továbbvitelének titka az, hogy képesek voltak alkalmazkodni a változó körülményekhez, gazdasági-politikai téren éppen úgy, mint a társadalmi életben. Igaz, hogy olyan kiemelkedő tehetség, mint íróként és gondolkodóként egyaránt jelentős felmenőjük, nem akadt több közöttük, de jelentős pozíciójukat sikeresen átmentették hosszú ideig.

        François Cadilhon csak úgy tudta elérni könyvének elsődleges célját, hogy saját, kiterjedt kutatásai mellett néhány fontos elődjének munkáira is támaszkodott. Egyet ért egy Colbert-szakértő (Jean-Louis Bourgeon) véleményével, amely szerint a társadalmi felemelkedés és a magas színvonal megtartása csak szilárd családi háttérrel képzelhető el. Kizárólag ennek köszönhetően tud kibontakozni az egyéni tehetség, és így vezethet fényes karrierhez, amelyet az utódoknak kötelessége fenntartani. Egy másik nemesi dinasztia kutatója szerint az alkalmazkodási képesség mellett nagyon fontos az, hogy az utódok ne csak mulandó címekre és javakra figyeljenek, hanem időt állóbb értékeket is képviseljenek. A Montesquieu-családban a női leszármazottak szerepe szinte fontosabb, mint a férfiág képviselőié, állítja François Cadilhon, és ebben is folytonosság figyelhető meg. A híres író magánélete példaértékű mindenütt, hasonló módon járt el, amikor 1715-ben nem szerelmi házasságot kötött, hanem egy gazdag hugenotta család lányát, Jeanne de Lartigue-ot vette feleségül. Jeanne a protestáns taláros nemesség leszármazottja volt, az ő hozománya jelentette a vagyon nagyobbik részét, és a birtok igazgatását végig ő tartotta a kezében. Ilyen módon a családfő sokat tartózkodhatott Párizsban, és amikor csak tehette, külföldi utazásokra indult. A későbbiekben három gyermekük, két lány és egy fiú közül, a lányok őrizték sikeresebben a családi hagyományt. Egyik jeles női leszármazottja, Louise Marie Suzanne, aki a XIX. második felében élt, és egy De Sivry báróval kötött házasságot 1886-ban, Jeanne de Lartigue mintájára saját kezébe vette a birtok és a társadalmi élet irányítását, és nem vallott kudarcot. Általánosságban is elmondható, hogy a nők álltak helyt sikeresebben a családban, ők hoztak meg sok fontos döntést, intézték a házassági és örökösödési ügyeket, és biztosították a folytonosságot. A férfiágon több a vitatható választás, például a gyarmatokon lévő befektetéseikhez ragaszkodtak (a függetlenné vált Haitin lévő ültetvényeikért kárpótlást követeltek), 1870-ben viszont helyt álltak és áldozatot hoztak a francia-porosz háborúban, ahogyan hősi halottjaik is voltak az I. világháborúban. Érdekes probléma, hogy az idők folyamán az utódok eladtak több kastélyt és birtokot a vagyonból, de a bárói címhez tartozó La Brède megtartásához mindegyikük ragaszkodott, valószínűleg szimbolikus okokból. Ez a birtok és kastély ma is a család vagyonának része. A hosszú családtörténet, minden ellentmondásával és váratlan fordulatával egyúttal értékes dokumentuma a francia nemesség történetének.

François Cadilhon alapos levéltári kutatásainak és történeti következtetéseinek talán az a legfontosabb tanulsága, hogy a Montesquieu- család fennmaradt ugyan a tárgyalt másfél évszázad folyamán, és egyes nőtagjai sokat tettek a nemesi rang fenntartása érdekében, de a forradalom után társadalmi szerepük csökkent. Mivel egyik leszármazott sem lépett értelmiségi pályára, és nem alkotott maradandót, ezen a téren sem értek fel a „nagy” Montesquieu-höz. Igaz, hogy nem is volt könnyű dolguk egy ilyen kiemelkedő tehetség és sikeres alkotó életművével szembesülve. Ha a művészetek terén nem is tudták felvenni a versenyt kiváló ősükkel, az utódok méltó módon megőrizték szellemi hagyatékát. Az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott a kéziratokhoz való viszonyuk is, kedvező irányban. Bár nehéz felmérni, hogy a vitatott művek szövegváltozataiból mennyit őrzött meg az első generáció, és mennyit semmisített meg saját biztonsága érdekében, a megmaradt korpusz is igen jelentős. Elsősorban a Törvények szelleméről okozhatott annak idején problémákat, hiszen azt előbb betiltották, majd szerteágazó vita tárgya lett már megjelenésekor Franciaországban és külföldön egyaránt. Mindenesetre jelenleg már hozzá lehet férni a családi iratokhoz és levelezésekhez, kutatható az egész archívum. Ezt a végre felszabadult hatalmas mennyiségű iratot és kéziratos forrást igen sikeresen használta fel François Cadilhon érdekes, újszerű koncepcióra alapozott munkájában.  Könyvének tanulságai messze túlmutatnak a Montesquieu-k sorsán, és igen hasznosak a családtörténetek és a francia nemesség sorsának tanulmányozásában is.

Kovács Ilona

Egyetemi tanár, műfordító

 













Kovács Ilona könyvismertetője: Mánta György: Velem vagy nélkülem

Manta borito

Mánta György: Velem vagy nélkülem, Bp. Gondolat, 2017.

Az idei Ünnepi Könyvhét gazdag kínálatában érdemes felfigyelni egy diszkrét, de rendkívül míves elbeszélés-gyűjteményre, egy rejtőzködő, de már jó ideje nem ismeretlen szerző tollából. A titokzatos, személyazonosságát fel nem fedő író második kötete méltó folytatása két évvel ezelőtt ugyancsak a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent első könyvének: Füst és fény (2015).  

A folytonosság elsősorban a témákra értendő, amelyek között egyre hangsúlyosabb a korábbi vezérmotívum, a női láb. Már az előző kötet címlapján is két csinos, tűsarkú cipős lábfej és boka hívta fel a vásárló-olvasó figyelmét ezekre a vágyakozó szemeknek oly ígéretes testrészekre. Itt újból felmerül a kérdés, hogy lábfetisizmusnak lehet-e minősíteni a szerző olthatatlan vonzalmát a női test alappontjai, a lábbelik és harisnyák kiemelte lábak iránt, de az újabb szövegek olvastán a kérdés hamar válasszá alakul. A novellák alapján inkább kiváltságnak, ritka adottságnak bizonyul ez az érzékenység, amely már sok alkotót megihletett, akár a képzőművészetek, akár az irodalom vagy a film területén. A leghíresebbek közül elég talán csak Buñuel vagy Woody Allen, esetleg Casanova vagy Sacher-Masoch nevét idézni, de a magyar írók között is több szerelmese akad ennek a testrésznek és a rájuk simuló lábbeliknek. Legutóbb Nádas Péter új könyvében (Világló részletek) vonzza magára  a figyelmet egy diszkrét vallomás: „A cipőérzék igen különös dolog, a világ legtitkosabb kétértelműsége.” Aki birtokolja, az nem tud ellenállni a rejtélyes vonzerőnek:  „Ha csak rájuk nézek, hogy megint egyszer mit vettek a lábukra, rögvest megcsuklik a térdem az örömtől, egy olyan örömtől, amely az erotikus és az esztétikus között csúszkál.” (I/196.o.) Mánta tehát előkelő társaságba került, olyan kiválasztottak közé, akiknek a szeme először a cipőkön akad meg, és onnan emelkedik felfelé. Újabb történeteiben egyenesen parádéznak a végtagok, akár történelmi keretben tűnnek fel, akár a magánélet terepén, meglepő szerelmi kalandok kiindulópontjaként. Ha a Füst és fény szövegeiben fontos strukturális elemként lehetett tekinteni erre a témára, akkor most jogos azt állítani, hogy itt az elbeszélések tengelyeként funkcionál: az újabb novellagyűjtemény nyíltan vállalja és címében hirdeti, hogy a világhoz és a nőkhöz fűződő viszonyának ez a sarkalatos pontja.

            Mivel a történetmeséléshez különleges tehetsége van a szerzőnek, ügyesen ötvözi ezt az érzéki vonulatot súlyos témákkal. A múlt század nagy megpróbáltatásaiból alaposan kivette a részét, és megrázó élményeit a nők mágikus jelenlétével és közelségével tudja emlékezetessé tenni. A kötetet nyitó novella (Ebéd a fürdőkádban) Budapest ostroma idején játszódik, és egy bizonyos Anna sajgó talpával kezdődik, hogy aztán menekülési kísérletek és kockázatos iratmentés fordulatain át végül a lány sírjához jusson el. Az Aknazápor és demizson főszereplőnője Boriska, egy apácazárdából kimenekített kislány, itt az ő jéghideg lábujjai és combjai zárják a történetet. A Csorba fakereszt ismét exponálja és kiemeli az alapmotívumot újabb fontos események keretébe foglalva: a II. világháború vége és az azt követő kaotikus állapotok közepette bontakozik ki egy tragikus női sors. A narrátor, egy első éves medikus a Duna egyik dél-budai félszigetén lesz figyelmes arra az ismeretlen nőre, aki ott bujkál egy bokrokból összetákolt átmeneti szállásfélén. Nemcsak barátságot köt vele, hanem amint közelebbről megismerkednek, kifaggatja a múltjáról. A fiúnál idősebb, német tornatanárnő Berlinből menekülve egy budapesti katonai kórházba keveredve élte túl a háború szörnyűségeit, mielőtt sikerült a kis félszigeten ideiglenes rejtekhelyet találnia. Az ő lába is szenvedélyes vonzalmat ébreszt, és végül ez a német lány avatja be a fiút a testi szerelem rejtelmeibe. A kalandos és veszélyes mentési kísérletek kudarcot vallanak: a nő egy nap rejtélyes módon eltűnik, és teljesen nyoma vész. Több év múlva, amikor a fiú már feladta a reménytelen kutatást, egy újabb szerelmi kaland során az egyik budapesti temető legszélén pillantja meg a fejfáját. A talányok örökre megfejtetlenek maradnak, csak a göröngyök között megtalált aranylánc-darabkát őrzi a narrátor az emlékek zálogaként.  Mivel itt a történelem megpróbáltatásai és a menekülés súlyos téma, a lábmotívum kevesebb hangsúlyt kap, bár többször megjelenik. Ezzel szemben a könnyebb fajsúlyú történetekben, mint amilyen a címadó Velem vagy nélkülem, a lábmasszázsból, a talpsimogatásból kibomló szerelem marad a középpontban. Egy következő elbeszélésben (Hajtűkanyar) a csopaki országon hányódó fél pár női bakancs a hívó jel, hogy a közelben valaki talán segítségre szorul, és innen indul el egy marokkói-magyar származású lány múltjának felgöngyölítése, amely ezúttal szerencsésen folytatódik. A Bölcső és koporsó bonyodalmaiban egy sor szép női cipő gyilkosságok és nyomozások szövevényében játszik fontos szerepet. Megint másutt (Parittyával az erkélyre) az orvosnő lábát szorító, valóságos szenvedéseket okozó lábbeli, amelynek a fél párja egy kórházi lépcső tetejéről pottyan a főhős fejére, egy szörnyű, lezáratlan párkapcsolat jelképe. Az agyonsanyargatott láb gyógyítása egy csonka élet kiteljesítése és a szeretet kifejeződése, amely visszaállítja a világ rendjét egy nagy szerelemmel, mielőtt váratlanul tragédiába torkollik a boldogság. Hasonló funkciót tölt be a láb kényeztetése A mindenes és ő szintén fájdalmas történetében. A bejárónő elgyötört lábát illatos lábfürdőkkel és kenőcsökkel enyhítő, öregedő főhős váratlanul lerombolja a kialakuló viszonyt, amikor álmában akaratlanul olyan titkot árul el, amely halálos sértést jelent az időközben szerelmi partnerré vált nő számára.

            Azt mégsem lehet állítani, hogy Mánta monomániásan ragaszkodna fétiséhez, mert találni más indíttatású írásokat is a szövegek között: ebben a kötetben ilyen pl. A freskó, amelyik egy leszbikus női társaságot megzavaró és gyökeresen átalakító férfi körül bonyolódik. A korábbi írásokra (mert az alighanem álnevet használó író már több évtizede publikál, eleinte főleg folyóiratokban) szintén jellemző volt, hogy mindenütt egy-egy történelmi esemény szubjektív lenyomatát rajzolták ki, akár parádézó végtagok nélkül is. Gyakran egy híres személyiség (többnyire író és jó barát, mint Hernádi Gyula vagy Jékely Zoltán) körül rakták egybe az emlékeket. Valójában a két kötet jól kiegészíti egymást. Érdemes akár felváltva, akár egymás után, akár más sorrendben olvasni őket, mert a narrációs forma és a vezérmotívumok nemcsak erős kapcsot jelentenek a kettő között, de mindig sokszínű történelmi variációk is mutatnak be a főtémára. Ennek illusztrálására felidézem az előbbi kötetből a Sztalin-gyertya című novellát, amely mesterien fűzött egybe szerelmi vívódásokat és munkatábort, vidéki nyomort és túlélésért folytatott küzdelmeket a második világháború utolsó éveiből, a karcsú női lábakról sem feledkezve meg. A mostani folytatásban szintén azok a legsikerültebb darabok, ahol az egyéni sorsok jól illeszkednek a történelmi kontextusba, és izgalmas szálak fonják keresztül-kasul a szerelmi kalandokat, a boldogan férfikezekbe simuló lábak vezérmotívuma körül.

Biztosra vehető tehát, hogy az olvasót hamar leveszik majd a lábáról a legizgalmasabb elbeszélések, amelyek meggyőzően bizonyítják az utolsó novella mottójául választott Szentkuthy-idézet (Prae) igazát: „A szerelem egyik legkedveltebb szigete a láb…”