2009. november 18–19-én gyűltek össze a londoni Queen Elisabeth II. konferenciaközpontban Sierra Leone brit finanszírozói. A szónoki emelvényről Anthony Blair ex-miniszterelnök – akinek Afrikáért Alapítványa az esemény fő támogatója és szervezője volt – arra buzdította a résztvevőket, hogy vegyenek földet Sierra Leonéban, ahol szavai szerint „művelhető területek hektármilliói állnak rendelkezésre”[i]. Nagy lelkesedésében Blair megfeledkezni látszik arról a több millió helyi lakosról, akik az ottani földeken termelt élelmiszerből élnek.

A magas nyereség reményében számos bank, befektetési alap, óriás iparvállalatok, de államok és milliárdos magánszemélyek is hatalmas mezőgazdasági farmokat akarnak létrehozni Afrikában, ahol az iparosított mezőgazdaság, monokultúrás rendszerben, majdnem teljes egészében exportra szánt élelmiszert és bio-üzemanyagot termel majd. A földeket vagy felparcellázva adják el, vagy hosszú távú bérleti szerződéseket kötnek, amit úgy állítanak be, mintha a pénzügyi befektető és az adott ország kölcsönösen előnyös fejlesztési program keretében kötne szerződést.

Ezt az álláspontot védelmezi és támogatja többek között a Világbank-csoport egyik tagja, a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC)[ii], az ENSZ szakosított intézete, a Nemzetközi Mezőgazdaságfejlesztési Alap (IFAD), és a vezérigazgató Jacques Diouf kezdeti tartózkodása ellenére – aki az egészet „neokolonizmusnak, a gyarmatosítás új formájának” minősítette – mára már az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO is.

A törzsi vezetők cinkos együttműködése

Több konkrét eset is mutatja micsoda vásár és kiárusítás zajlik jelenleg Afrikában.  Kína például a Kongói Demokratikus Köztársaságban 2,8 millió hektáros koncessziót szerzett magának, ahova a világ legnagyobb pálmaültetvényét telepíti[iii]. Philippe Heilberg, a New York-i befektetési alap, a Jarch Capital elnök-vezérigazgatója és az amerikai óriásbiztosító, az AIG korábbi képviselője, Paulino Matip hadúrtól bérel egy földbirtokot,  melynek nagyságáról nincs pontos adat, de 400 ezer és 1 millió hektár közöttire becsülik, Szudán déli részén.[iv] Nemrégiben pedig Kongó–Brazzaville ajánlott fel tízmillió hektárt az ország értékes esőerdejéből több dél-afrikai élelmiszeripari óriásvállalatnak –  mindezt annak ellenére, hogy az esőerdők védettek.

Múlt novemberben Mohammed Ali Al-Amoudi etióp származású szaúdi üzletember Etiópiában az ötven legnagyobb szaúdi vállalat részére fórumot rendezett, ahol a téma a „kizárólag exportra termelő mezőgazdasági üzemek telepítése” volt.[v] Ugyanakkor az indiai Sai Ramakrishna Karuturi, akinek mezőgazdasági-élelmiszeripari óriásvállalata az agroóriás Cargill versenytársa, azt hirdeti magáról, hogy övé a fekete kontinens legnagyobb „földbankja”, mely többek között Etiópiában található[vi]. Miközben Etiópia szárazságtól szenved és az ország rendre élelmiszersegélyre szorul, a kormány már engedélyezte egy 600 000 hektárnyi terület eladását, és jelenleg is további 3 millió hektárt készül piacra dobni.[vii]

Sok afrikai államfőt csábít az az ötlet, hogy masszív élelmiszerexporttal oldja meg a rendszeres éhínséget és krónikus munkanélküliséget. Őket nevezetesen az IFC (International Finance Corporation), vagyis tulajdonképpen a Világbank támogatja. A „kedvező üzleti környezet” megteremtése érdekében az IFC az érintett országokban befektetésösztönző ügynökségeket létesített. Az ügynökségek célja a befektetők támogatása, de legfőképp a vállalkozási szabadságot korlátozó tényezők kiküszöbölése. Ilyen korlátnak számít például az adók és a különféle helyi – munkajogi, emberi jogi, környezetvédelemi – rendelkezések és maga a nemzeti szuverenitás is.

A földek kiárusítása mellett leggyakrabban felhozott érv a művelés alá vont területek nem megfelelő kihasználtsága. Pedig a parlagon heverő földek és ugarok biztosítják a talaj és a környező folyók regenerálódását. Másrészt az őslakosság pont ezekből az erdőkből és „nem megművelt” földekből használ fel  sok és sokféle természeti kincset – élelmiszert, gyapotot, olajos magvakat, gyógynövényeket és fűszereket.

A washingtoni székhelyű Nemzetközi Élelmiszerpolitikai Kutatóintézet (IFPRI) becslése szerint – összesen harminc országban, de zömében Afrikában – az elmúlt két évben közel húszmillió hektár termőföldet adtak el vagy adtak bérbe hosszú távra, harminctól-száz éves időszakra. A Grain egy olyan non-profit NGO, amely próbálja nyomon követni a különböző megállapodásokat, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a szerződések olyan titokban és olyan gyorsasággal köttetnek, hogy szinte lehetetlen róluk pontos információkat szerezni.[viii]

Gyakran a legmagasabb szinten kötött szerződéseket is úgy kell kierőszakolni, és végül zárt ajtók mögött, teljes titoktartás mellett írják alá a megállapodást – természetesen a törzsi vezetők cinkos együttműködésével. A helyi rendszerben ezek a tradicionális főnökök a termőföld őrei, akik sokszor nevetséges összegekért, például a befektető ültetvényén egy alulfizetett állásért is hagyják magukat megvesztegetni.

A Perzsa-öböl gazdag országai, ahol sosem volt elég művelhető terület, viszont biztosítani akarják a lakosság biztonságos élelmiszerellátását, ill. más ázsiai országok jelentik a „piaci kereslet” döntő részét. A pénzügyi befektetők és a nagyvállalatok viszont főleg bioetanolt állítanak elő élelmiszerből (cukornádból, pálmaolajból, manókiából, kukoricából) és a helyi „energiaültetvényeken” a jathropa curcas-ból, magyarul purgódióból, melyet sokan „zöld aranynak” neveznek, ugyanis a belőle előállított olaj tulajdonságai nagyon hasonlítanak a dízelolajéra. És mindez Afrikában: azaz csupa olyan országban, melynek lakosai állandó harcot vívnak az éhínséggel, és a növekvő vízhiány és a klímaváltozás – bár nem ezek az országok felelősek e kedvezőtlen változásokért – egyre reménytelenebbé teszik az élelmiszer-biztonság elérését.

Az óriás földterületek felvásárlása várhatóan tovább rontja majd a természeti egyensúly helyzetét is. A kistermelők, akik hagyományos termelési kultúrában termelik meg és biztosítják a földrész élelmiszerellátását, a növények széles  skáláját termesztik, és ily módon hozzájárulnak a biodiverzitás fenntartásához.[ix] Őket napról-napra egyre inkább fenyegetik az élelmiszeripari óriásvállalatok és a monokultúra, melyet ez utóbbiak szorgalmaznak. (Lásd keretes írásunkat).

Az élelmiszer-világválság felgyorsította az afrikai földek iránti keresletet, a „piac” lerohanását. Pedig a Földön élő több milliárd alultáplált ember nem az élelmiszerhiány miatt nem tud megfelelően táplálkozni, hanem mert vagy nem jut hozzá vagy nem tudja azt kifizetni. Az élelmiszerek ára 2008-ban foylamatosan emelkedett. Az európai országok és az USA bioüzemanyag-keresletének megnövekedése erős spekulációs hullámot váltott ki, és ez aránytalan áremelkedést okoz az alapvető élelmiszerek körében. Érdemes megjegyezni, hogy bár egyáltalán nem biztos, hogy a bioüzemanyagok hatékonyan meg tudják állítani a klímaváltozást, viszont – részben legalábbis – okai a termőföldek külföldi felvásárlásának. Az események alakulásában a pénzügyi válság is szerepet játszott, mivel a 2008. szeptemberi krach után a pénzügyi körök új, biztos és igen rentábilis tőkebefektetések után kutattak. Szerintük „a föld biztos tőkebefektetés, biztosabb, mint az arany[x]”.

Olivier De Schutter, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában az élelmezési-jog kérdésének biztosa, sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy az afrikai vezetők a helyi parlamentek jóváhagyása nélkül írják alá ezeket a szerződéseket, ráadásul a különböző országok egymással versenyeznek, ahelyett, hogy közösen alakítanák ki a külföldi befektetőkre vonatkozó feltételeket, melyek országaik érdekét szolgálnák: ilyen például az infrastruktúra-fejlesztés, vagy a termés legalább felének értékesítése a helyi piacon. „Amikor az élelem hiánycikk, a befektető egy gyenge államot keres, amely nem állít fel szigorú szabályokat”, kommentálta cinikusan Philippe Heiberg, a New York-i Jarch Capital befektetési alap elnöke.[xi]

Eközben több afrikai szervezet megpróbálta már hallatni a hangját. Az egyik ilyen társaság a COPAGEN (Coalition pour la Protection du Patrimoine Génétique Africain), egy tudósokat és földműves-szakszervezeteket tömörítő pánafrikai koalíció, mely annak érdekében lép fel, hogy az afrikai kistermelők továbbra is saját vetőmagjukat használhassák, és az országok megőrizhessék szuverenitásukat a lakosság élelmezésügyi kérdéseiben. 2009. október 17-én Afrika-szerte huszonhét helyi civil szervezet tiltakozó levelet írt alá, melyben felszólították a kontinens vezetőit, hogy vessenek véget az nagyipari mezőgazdaság támogatásának. Választ még mind a mai napig nem kaptak.

Igaz, hogy sok mezőgazdasági földfelvásárlási művelet még csak a tervezés fázisában van, de egy „projekt” lényege az, hogy a tervek megvalósuljanak. Márpedig ezeknek a földeknek nagy mennyiségben történő, kizárólag pénzügyi spekulációs célzatú felvásárlása magában hordozza a környezeti katasztrófa, a politikai káosz  és konfliktusok, ill. mindezidáig ismeretlen mértékű éhínség csíráját. A tavaly novemberben Rómában megtartott élelmiszerbiztonsági csúcstalálkozón a FAO bejelentette, hogy az UNCTAD-dal (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezete), az IFAD-dal (Nemzetközi Mezőgazdaság-fejlesztési Alap) és a Világbankkal közösen egy „magatartáskódex” kidolgozásán fáradoznak, mely a külföldi befektetők számára állítana fel szabályokat. Egy ilyen nemzetközi szabályozás ugyan elősegíthetné a „felelős” mezőgazdasági befektetéseket – azonban mégis nagyon halovány kötelezettségvállalást sejtet.

Pedig létezik megoldás. A mikrohitel-rendszer támogatása, az úthálózat fejlesztés a kistermelők és a helyi piacok hasznára, a biodiverzitás, a termékfeldolgozási és -tárolási mezőgazdasági technológiákkal kapcsolatos szakképzések beindítása, valamint a helyi munkaerőt elértéktelenító import kiváltása, mind-mind olyan beruházás lenne, amely segítené Afrika mezőgazdasági fejlődését és lakosságának boldogulását.

Joan Baxter – a szerző, etnológus a „Dust from our eyes – An unblinkered look at Africa” című könyv szerzője [Wolsak and Wynn Publishers Ltd., Hamilton, Ontario/Kanada, 2008.]

Fordította: Benyik Mátyás

[i] „Sierra Leone open for business”, Sierra Leone, Freetown, Awoko, 2009. november 23.

[ii] Az IFC 2009 júliusában közzétett jelentése szerint a mezőgazdasági-élelmiszeripari befektetések 2009-ben az előző évhez képest 42%-kal nőttek, és elérték a rekordnagyságú, több mint 2 milliárd dollárt.

[iii] Olivier De Schutter, az ENSZ élelmezési jogokkal megbízott speciális biztosa 2009. június 11-én felhívást tett közzé, amelynek célja, hogy a szerződésekben minimális alapként vegyék figyelembe az emberi jogokhoz kapcsolódó elvek együttesét.

[iv] Daniel Shepard és Anuradha Mittal «The Great land Grab: rush for world’s farmland threatens food security for the poor» (A nagy földszerzés : a világ termőföldjeiért folytatott roham veszélyezteti a szegények élelmiszerbiztonságát), Oakland Institute, Oakland, California, 2009.

[v] Wudineh Zenebe «Al-Amoudi’s efforts to initiate Saudi agro-investment »(Al-Amoudi erőfeszítései szaudi agrobefektetések kezdeményezésére), Addis Fortune, Addis Abeba, 2009. november 29.

[vi] Asha Rai, «The constant gardener»(Az örök kertész), The times of India, Mumbai, 2009. szeptember 26.

[vii] «Ethiopia is giving away 2,7 million hectares» (Etiópia 2,7 millió hektártól válik meg) Daily Nation, Addis Abeba, 2009. szeptember 15.

[viii] «Véget kell vetni a földek világméretű felvásárlásának!», a Grain nyilatkozata a római világélelmezési csúcs alkalmából, 2009. november 16.

[ix] Miguel A. Altieri «Agroecology, small farms, and food sovereignty» (Agroökológia, kisgazdaságok és élelmiszerszuverentás) The Monthly Review, New York, 2009. július-augusztus

[x] Chris Mayer, «This asset is like gold, only better» (Mint az arany, csak jobb) DailyWealth, Vancouver, 2009. október 4.

[xi] Knaup, Horand and von Mittselstaed, «Foreign investors snap up African farmland» (A külföldi befektetők gyorsan felvásárolják az afrikai földeket), Der Spiegel, Hamburg, 2009. július 31.