Derűs öregkor ?

A szenioroknak nevezett korosztállyal foglalkozó szakirodalommal napjainkra Dunát lehet rekeszteni, de lényegében valamennyi tanulmány ugyanazt a két kérdést helyezi előtérbe. Egyrészt a várható életkor gyors növekedésének következtében (Franciaországban például évente 3 hónappal hosszabbodik meg a várható élettartam) az aktív népesség egyre nehezebben tudja eltartani a nem dolgozókat, és emiatt mihamarabb át kellene szervezni a nyugdíjrendszert, mégpedig a nyugdíjak csökkentésével. Másrészt hiába élnek hosszabb ideig az emberek, ha közben jelentősen leromlik az egészségi állapotuk – ebben az esetben az öregedés nem is annyira a társadalom, mint inkább az egyén számára jelentene problémát.

A nyugdíjrendszerrel kapcsolatban léteznek alternatív javaslatok (1) , de magát az öregkort illetően ideje volna alapjaiban átértékelni azt az általánosan elterjedt álláspontot, amely szerint kizárólag tőlünk függ, hogy orvosi, illetve pszichológiai segítséggel hogyan tudjuk elfogadhatóbbá tenni az öregedéssel elkerülhetetlenül együtt járó hanyatlást. „Rajtunk múlik a derűs öregkor”, olvashattuk nemrég egy nagyközönséghez szóló folyóirat, a Psychologies címlapján (2) , majd hat pontos „használati utasítás” következett: 1. Ügyeljünk az egészségünkre (figyeljünk az egészséges táplálkozásra, sportoljunk, ne dohányozzunk ...). 2. Vigyázzunk a megjelenésünkre (ehhez a fiatalító szépítőszereket ugyanúgy igénybe vehetjük, mint a plasztikai sebészetet). 3. Olvassunk filozófusokat (Senecát, Montaigne-t, Bergsont, hiszen filozofálni annyi, mint megbarátkozni a halál gondolatával). 4. Ne essünk kétségbe a klimax közeledtére („gazdagabbá válik a szexuális életünk, ha már nem kell szembenéznünk az anyaság gondjával”). 5. Járjunk pszichiáterhez („jobb későn, mint soha”). 6. Tanuljunk idősebb kortársaink példájából (Japánban például Okinawa százéves polgárai klubhálózatot tartanak fent), többek közt Claude Sarraute-tól, aki 82 évesen is szeret fennhangon káromkodni.

A megdöbbentően szűklátókörű és individualista koncepció egyáltalán nem veszi figyelembe a társadalmilag hasznos tevékenységek széles skáláját: fel sem merül sem az, hogy mennyire értékes a nyugdíjaskorúak tudása és szakmai tapasztalata, sem annak a lehetősége, hogy ők is elsajátíthatnak még új ismereteket, részt vehetnek a közéletben, végezhetnek társadalmi munkát, vagy akármilyen hasznos, kreativ feladatot ... E szerint a „pedagógia” szerint – és éppen ebben van a probléma lényege – a „szenior” lényegében parazitája a társadalomnak. Meglehetősen fenyegető perspektíva pontosan azok számára, akiken a cikk állítólag segíteni akar: az egyén szempontjából azért, mert beszűkíti az életterét, és ezzel megfosztja a „derűs öregkor” lehetőségétől; a társadalom szempontjából pedig azt a cinikus álláspontot erősíti, amely szerint az idős emberek a társadalom terhére vannak, és ők maguk is gondoskodhattak volna idejében a megélhetésükről...

Ez a nagyon is vitatható álláspont nem ad teret a radikális kritikának, mert egy látszólagos evidenciára épül: a kor előrehaladtával fizikailag és mentálisan egyaránt megöregszünk. Az élet biológiai grafikonjával – növekedés, stagnálás, lassú leépülés – párhuzamosan halad egy pszichológiai grafikon, amely arra kárhoztat, hogy öregkorunkra leépüljünk, és így kényszerűen eltávolodjunk minden társadalmi tevékenységtől (3) . Még Simone de Beauvoir is beleesik az ál-materialista koncepció csapdájába az öregkorról szóló művében (4) . Szemmel láthatóan elbűvölve sorolja a nagy szellemeknek a példáját, Fontenelle-től Tolsztojig, és Goethétől Verdiig (aki 80 évesen is képes volt megújulni a Falstaff-fal), de akiknek a kivételes esete szerinte is csak erősíti a természet alkotta szabályt.

Pedig ha rá akarunk világítani a probléma lényegére (5) , a neves pszichológus, A. Leontyev elméletéhez jutunk: a társadalmi életrajz által meghatározott személyiség független a biológiai-pszichikai indivídumtól. Ez utóbbit jelentősen befolyásolják a születési-gyerekkori adottságok, míg a tőle jobbára független személyiség később alakul ki, kinek-kinek a sajátságos, elsősorban társadalmi életútja során szerzett tapasztalatainak hatására.

Az indivídum viszonylag stabil jellemzőkkel írható le, míg a személyiség „életrajza” állandóan fejlődik. Az alapvető pszichikai funkciók elöregedése, hacsak nem de facto bénító (mozgáskorlátozottság, amnézia), nincs közvetlen hatással a személyiség dinamikájára, ami azt is jelenti, hogy az „öregedés” fogalma több különböző jelentést is takar. Lehet valaki fizikailag jó állapotban, miközben a napi elfoglaltsága meglehetősen szegényes, és élhet valaki szellemileg gazdag életet fizikai problémái ellenére. Gondoljunk csak Beethovenre, aki már teljesen süket volt, amikor a szerinte legjobban sikerült 14. vonósnégyest írta. Csak az állíthatja, hogy néhány öregedés elleni felszínes jótanáccsal segítségünkre van, aki mit sem konyít a társadalmi személyiséghez.

Ez a kérdésfelvetés pedig magának az életnek a problámájához vezet el. Példaként hadd idézzük fel Lucien Lévy-Bruhl-t (1857-1939), a „prelogikus gondolkodásmód” elméletéről közismert szociológust, aki szerint a primitív társadalmaktól idegen a racionális gondolkodásmód. A tan számos kritikai megjegyzés ellenére meglehetősen népszerűvé vált a két világháború között. A tudós az 1938-39-ben – tehát több mint 80 évesen, kevéssel a halála előtt – írt Naplójegyzeteiben élesen bírálja saját elképzelését, amely pedig annak idején hírnevet szerzett neki, és egyértelműen kijelenti: „Tévedtem (6) ”.

A Naplójegyzetek olvastán be kell látnunk, a szenilis beszűkülés és a szellemi leépülés semmiképpen sem szükségszerű, és bár számos ilyen példát találunk, egyáltalán nem következik be törvényszerűen. Mivel magyarázható Lévy-Bruhl szellemi frissessége? Nehéz ezt pár szóban összefoglalni, de biztosan hozzájárult egyrészt az, hogy a tudós egyetemet végzett (mégpedig az Ecole Normale Supérieure-t (7) , ahol sikerrel tette le az agrégation (8) -vizsgát filozófia szakon); de még inkább az a tény, hogy élete során képes volt többször is megújulni, újabb és újabb kutatási területek felé fordult az érdeklődése – ezek a német filozófiától az erkölcs-szociológiáig, valamint a primitív népek etnográfiájáig terjedtek. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Lévy-Bruhl milyen nyitottan fogadta a munkásságát érintő kritikai megjegyzéseket. Szellemi vitalitásának a csúcspontján érte a halál.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk azoknak a személyeknek az életrajzát, akik életük alkonyán szellemi frissességükkel vívják ki csodálatunkat, általában azonos elemeket találunk: magasszintű iskolai végzettség, az alkotó tevékenységek és érdeklődési területek állandó megújulása, valamint a fokozatosan megszerzett autonómia a külvilággal és önmagukkal szemben egyaránt. Ilyen körülmények között a szellem biztosan dinamikusan friss marad, hacsak a test nem sérül túlságosan súlyosan. Az úgynevezett „derűs öregkort” egy egész élet alkotó tevékenysége készíti elő az egyén számára.

Ezen a területen is felmérhető tehát – mint annyi más esetben –, milyen káros az a liberális ideológiával társuló koncepció, amely az emberi lényt a biológiai aspektusára redukálja, és homo oeconomicus-nak tekinti, azaz egy genetikailag önzésre beprogramozott, számító állatfajnak. A személyiség építőelemei (a beszédtől a kritikai érzékig csakúgy, mint a tudástól és szakértelemtől az erkölcsig) valójában nem a génállományban gyökereznek, hanem abban a társadalmi kapcsolatrendszerben, amit valamennyien a magunk módján építünk ki életünk során.

Az uralkodó szóhasználat eleve elferdíti tehát a kérdés feltevését. Idősekről, öregségről, öregkorról beszélünk, és ma egyre gyakrabban szeniorokról, ami tipikus eufemizmus, hiszen a latin seniores szó éppen öregeket jelent. Franciaországban 13 millió embert alacsonyít le így a nyelvhasználat egyszerű demográfiai kategóriává anyakönyvi adatok alapján, leegyszerűsítve ezzel egy alapjaiban meghatározó társadalmi kérdést, sőt az ideológia szintjére emelve az idős emberek hátrányos megkülönböztetését. Pedig a nyugdíjasok helyzetét – hogy végre igazi, szociológiai kategóriaként a nevükön nevezzük őket - és főként jövőjét társadalmi szempontból kellene átgondolni.

Amikor az öregek hátrányos megkülönböztetésével járó előítéletek helyett elfogadjuk (nem tagadva az orvosbiológia jelentőségét), hogy a kérdést szociális oldala felől közelítsük meg, előtérbe kerülnek a szakmai életünket meghatározó társadalmi intézményrendszerek, s köztük is elsősorban a humán erőforrás kezelése a kapitalista vállalatoknál. Kirívó az ellentét. Franciaországban az 1970-es évek óta a várható élettartam 10 évvel hosszabbodott, míg a szakmai élettartam 12 évvel rövidült (9) ! A francia vállalatok nagy része öregnek bélyegzi a negyven feletti korosztályt: „A nagyvállalatok a 45 év feletti dolgozóktól megvonják például a továbbképzéshez való jogot, idő előtt öregeknek minősítve ezzel a dolgozóikat” – írja Serge Guérin (10) . Ennek megfelelően minden eszközt megragadnak, hogy ezektől a dolgozóktól megszabaduljanak, felhasználva akár az előnyugdíj, akár az elbocsátás lehetőségét is: „Az európai országok között Franciaországban a legalacsonyabb (38,3%) az 55-64 éves korosztály foglalkoztatottsága[xi]”. Az 50 év felettiek százezrei számára válik ezáltal a szakmai élet vége nyomasztóvá, a nyugdíjas évek pedig nem valami fényes körülmények között kezdődnek.

De vajon felmérjük-e az egyaránt emberi és társadalmi probléma valódi súlyát? Amióta az átlagéletkor meghaladja a 80 évet, és van remény, hogy ezt a kort jó egészségi állapotban érjék el az emberek, az ötvenes évek azt a kulcsfontosságú életkort jelentik, amikor a szakmai életről át kell állni arra az ugyancsak aktív időszakra, amit a nyugdíjas évek jelentenek. Ehhez pedig alapvető feltétel, hogy a társadalom továbbra is számítson a nyugdíjas aktivitására, és az ehhez társuló, megújuló, emberileg gazdag kompetenciáira. Ugyanakkor éppen ez az a kor, amelyet a magánprofitot hajhászó humánerőforrás megalázóan semmibe vesz. Legutóbb a France Telecom-nál elkövetett öngyilkosságok nyomán lett világossá sokak számára, milyen elviselhetetlen a munkaerő számára a terrorizáló menedzselés. De nem elég a kétszámjegyű profitot hajszoló vezetői diktatúrát „bíróság elé állítani”, a kép csak úgy válik teljessé, ha felmérjük, a szakmai élet minden területe, a munkakezdéstől a nyugdíjig, korrekcióra szorul.

A jelenlegi válság nemcsak pénzügyi, gazdasági, társadalmi, ökológiai, de antropológiai is. Megkérdőjelezve a civilizáció értékrendjét, az emberiséget magát fenyegeti az a könyörtelen logika, amely minden fizikai és szellemi tevékenységet vagy a jövedelmező, vagy az eldobható címkével illet. Franciaországban a nyugdíjasok száma maholnap meghaladja a 20 milliót. Milyen állapotban lesznek azok az emberek, akik karrierjük kezdetén évekig vártak egy elfogadható első állásra, akiknek a szakmai élete többé-kevésbé súlyosan elidegenítő volt, és akik megkeseredett ötvenesként alaposan megnyirbált nyugdíjra számíthatnak csak, miközben teljes erővel sújtja őket a kizsákmányolás a szeniorok munkaerőpiacán? Az emberi életek károsodása vajon nem jelent-e legalább olyan súlyos problémát, mint amilyent például a sarkkörök olvadása, és nem fenyeget-e legalább ugyanolyan pusztító kataklizmákkal?

Az ismert személyiségek időskori kreativitása nem tekinthető kivételes biológiai adottságnak. Sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy az ő esetük szabályszerűvé válhat, ha – Karl Marx (12) szavaival – emberi körülményeik általánosíthatóak. Ehhez pedig egyszer s mindenkorra le kell számolni a társadalmi életkorokkal: mindenki számára egyformán hozzáférhetővé kell tenni a magas szintű alapképzést; megszüntetni a fiatalokat különösen sújtó munkanélküliséget; emberibbé kell tenni a munkakörülményeket; biztonságosabbá kell tenni a munkaerőpiacot, és kiegészíteni a megfelelő át- és továbbképzési lehetőségekkel; ezzel párhuzamosan az éppen csak regeneráló szabadidőről át kell térni a szellemileg gazdagító szabadidőre; lehetővé kell tenni, hogy az ötvenéves generációk megfelelően felkészüljenek nyugdíjas életükre, amivel egyben annak a perspektívája is megnyílik, hogy még hosszú évtizedekig tevékenyek tudnak maradni az élet számos területén, megszabadulva a kizsákmányolás logikájától, az igazságosabb újraelosztáson alapuló és a mindenkori fizetésekhez igazodó konszolidált nyugdíjrendszernek köszönhetően. Ezzel pedig a 2040-es évek Franciaországa megszabadulna az elöregedett ország jelzőtől.

Ha csakugyan meg akarjuk változtatni mindazok életét, akik megtermelik azt a gazdagságot, amiből mások húznak hasznot, ki kell alakítani a „derűs öregkor” stratégiáját, amely nemcsak az egyén életét teszi boldogabbá, de a társadalomnak is feltétlenül a hasznára válik. Az orvosbiológia fejlődése az átlagéletkor meghosszabbításával demográfiai robbanáshoz vezetett. Ám a hosszabb élettel járó minőségromlást csak úgy tudjuk elkerülni, ha békés úton, de radikálisan átalakítjuk az élet társadalmilag meghatározott kereteit.

Fonyó Éva fordítása