Az amerikai államadósság csökkentéséről szóló vita, mely szembeállítja egymással Barack Obama elnököt és a Kongresszus republikánus többségét, elfedi a lényeget: ellenfelei zsarolásának engedve Obama már előre, minden ellenvetés nélkül beleegyezett abba, hogy a következő tíz év költségvetési megtakarításainak több mint háromnegyede, mintegy 3000 milliárd dollár a szociális kiadások csökkentéséből származzon. Az amerikai jobboldal akár meg is elégedhetne ezzel a győzelemmel, csakhogy mindig többet akarnak. Mindent akarnak.

Az elnök 2010 decemberében – amikor először engedett a republikánus nyomásnak – két évvel meghosszabbította az elődje, George W. Bush által bevezetett, roppant igazságtalan adócsökkentési rendelkezést. Négy hónappal később Obama épp úgy fogalmazott, mint Ronald Reagan: örömét fejezte ki „történelmünk legjelentősebb éves kiadáscsökkentése” miatt. Ezután kezdeményezte a tárgyalásokat a republikánus parlamenti képviselőkkel, és bejelentette: „Kész vagyok arra, hogy pártom orrára koppintsak, ha így érünk el eredményt.” S mi lett az eredmény? A Fehér Ház ismét meghátrált…

Az amerikai jobboldal ellenez minden olyan államadósság-csökkentést, amely adóemeléssel jár. Mindez furcsán hat egy olyan országban, ahol a leggazdagabbak kedvéért bevezetett adókedvezmények hatására az adóelvonás mértéke ötven éve a legalacsonyabb. Ennek ellenére a republikánusok csökönyösen ragaszkodnak ahhoz, hogy a költségvetési egyensúlyt kizárólag a kiadások csökkentésével érjék el, de valójában „ki akarják éheztetni a fenevadat”, azaz egyik stratégájuk kifejezésével élve „akkorára csökkentik az állam méretét, hogy utána már egy fürdőkádba is be lehessen fullasztani”.

Mivel magyarázható mégis, hogy az amerikai államadósság ennyire elszállt? Mindenekelőtt a gazdasági válsággal, amit nagymértékben az elmúlt évtizedek deregulációja, a pénzügyi szektor szabályozásának teljes lebontása váltott ki. Azután a 2001-től folyamatosan érvényben levő és újra és újra megszavazott adócsökkentésekkel (csak ez 2 000 milliárd dollár bevételkiesést okozott). Végül pedig a szeptember 11. után Afganisztánban és Irakban vívott háborúkkal (1 300 milliárd dollár). Reagan és Bush pártja mindazonáltal egyszerre kívánja megkímélni a leggazdagabbakat, akiket „munkahelyteremtőknek” neveznek, és a Pentagon költségvetését, amely reálértéken számítva tíz év alatt 67 százalékkal nőtt.

Április 5-én Paul Ryan, a képviselőház pénzügyi bizottságának elnöke részletesen ismertette a következő évtizedek republikánus terveit. A terv előirányozza, hogy az állami kiadások, amelyek jelenleg a bruttó hazai termék (GDP) 24 százalékát teszik ki, 2050-re csupán a GDP 14,75 százalékára rúgjanak, a legmagasabb adókulcs pedig 35 százalékról 25 százalékra csökkenjen (ami 1931 óta a legalacsonyabb adókulcs lenne). A privilegizált rétegek minden pénzügyi kedvezménye megmaradna, de az idősek és a szegények egészségügyi támogatásait befagyasztanák.

Ha Obama továbbra sem veszi fel a kesztyűt, az amerikai állam szociális szerepe hamarosan nem lesz más, mint egy kádban fekvő hulla.

Fordította: Ferwagner Ákos