Hogyan látja mostani helyzetünket egy francia doktorandusz?

Franciául megjelent a Hulala január 5-i számában.

A beszélgetésekkor gyakran felmerül a kínos kérdés: hogyan lehetséges, hogy az egykori kommunista blokk „éltanulója”, a kilencvenes évek legígéretesebb fiatal demokráciája ma egyre inkább önkényuralmi rendszerré válik? Európai elemzők szerint Magyarország politikai kísérleti telep. Azt hiszem, nem árt, ha röviden felelevenítjük az elmúlt két évtized változásait, talán így jobban megértjük a jelenlegi magyarországi helyzetet.

A térségben elsőként a gulyásszocializmusból épp kilábaló Magyarország nyitott a Nyugat felé. A politikai ellenzéket kivéve a lakosság, mely viszonylagos jólétben élt, elégedett volt a sorsával: Kádár gondoskodott arról, hogy minden asztalra jusson étel és az egyszerű ember is elmehessen nyaralni a Balatonhoz. Cserébe a magyaroknak csupán annyi volt a dolguk, hogy nem avatkoznak bele a politikába. Ám Kádár hiába vásárolta meg a társadalmi békét, hogy elkerüljön egy újabb, az 1956-oshoz hasonló felkelést, sajnos nagy árat kellett fizetni érte: Magyarország már 1982-ben megismerkedett az adósságválsággal, és ekkor folyamodott először az IMF-hez.

Ekkor jött a fordulat: a privatizáció keretében, az ország csaknem húsz éven át folyamatosan kiárusította a családi ékszereket. A legvidámabb barakk valóságos Eldorádó lett, és a Szovjetunió bukása a folyamatot tovább erősítette. A befektetések szabadon áramlottak az országba. Ezt a hullámot meglovagolva egy bizonyos, jórészt az egykori rezsim maradványaiból kinövő politikai elit alaposan megszedte magát.

A demokrácia azonban bukdácsolt. Egyik párt sem tudott tartósan a hatalomban maradni: a politikai ellenfelek választásról választásra váltották egymást, koalíciók alakultak és estek szét ciklus közben.

Orbán Viktor, a Fiatal Demokraták Szövetségének (Fidesz) alapítója a nyolcvanas évek végén az ellenzék tehetséges ifjú alakja volt. 1998 és 2002 között ő került a kormány élére Európa legfiatalabb miniszterelnökeként. Mandátuma alatt Magyarország belépett a NATO-ba és tovább készült az uniós csatlakozásra is (bár erre végül 2004-ben került sor), valamint az IMF éber tekintetétől követve folytatódtak a gazdasági reformok. A magyarok helyzete mégsem javult.

2002-ben aztán Orbán Viktor pusztán politikai céloktól vezérelve felszítja a nacionalizmus lángját. Kampányában feltépi a trianoni békeszerződés okozta sebeket, és különbséget tesz az igaz magyarok – vagyis az őrá szavazók – és a hazaárulók között, mondván, ez utóbbiak az előző érában együttműködtek a szovjetekkel, aztán pedig kiárusították az országot a Nyugatnak. De elveszíti a választásokat és örök ellenségeinek, a szocialistáknak kell átengednie a helyét.

2003-ban Magyarország több mint nyolcvan százalék igen szavazattal népszavazáson dönt arról, hogy csatlakozik az Európai Unióhoz. Kissé beárnyékolja a képet, a siralmas, 54 százalékos távolmaradási arány. Az uniós vezetőket ez nemigen zavarja, hiszen aki elment, az érvényesen szavazott, a magyar alkotmányt pedig előzőleg úgy módosították, hogy a népszavazás alacsony részvételi arány esetén is érvényes. Magyarország így 2004. május 1-jén, kilenc másik ország (köztük hét volt szocialista állam) társaságában belép az Európai Unióba. Ennek ellenére az uniós csatlakozástól remélt fellendülés mégsem következik be, a magyarok gazdasági helyzete ezután sem javul, sőt azzal kell szembesülniük, hogy még szorosabbra kell majd húzni a nadrágszíjat.

Az előre menekülés következő lépéseként a magyar parlament 2004. december 20-án, elsöprő többséggel megszavazza az Európai Unió alkotmányszerződését – pedig a több mint ötszáz oldalas dokumentumot csupán hónapokkal később fordítják le magyarra!

Gyurcsány Ferenc bukásától Orbán Viktor diadalmas visszatéréséig

2006 áprilisában, a fiatal magyar demokrácia történetében először a leköszönő parlamenti többséget újraválasztják. Orbán másodszorra is veszít a szocialistákkal szemben, akik a Szabad Demokraták Szövetségével (SZDSZ) léptek koalícióra. A Kommunista Ifjúsági Szövetség egykori funkcionáriusából sikeres üzletemberré lett Gyurcsány Ferenc marad a kormány élén, és nekilát egy neoliberális, ortodox politika kialakításának.

Csakhogy 2006 szeptemberében a magyar közrádió lead egy felvételt Gyurcsányról, amelyet a tudtán kívül készítettek egy zártkörű párttalálkozón még májusban. A politikában szokatlan őszinteséggel vallja be, hogy a legutóbbi választásokat végighazudta annak érdekében, hogy újból megválasszák. Azt is elismeri: eltitkolta, hogy a magyar gazdaság a haláltusáját vívja, helyette a társadalmi igazságosságot megcélzó reformokkal kampányolt, miközben tisztában volt vele, hogy továbbra is megszorító politikát kell folytatnia. Ezután tömegek vonulnak Budapest utcáira és követelik a lemondását. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából tartott ünnepélyes megemlékezések erőszakos összecsapásokba torkollanak.

Gyurcsány ennek ellenére nem hajlandó lemondani, Orbán pedig, kihasználva a kialakult helyzetet, zendüléseket szít. Bár az ország frissen csatlakozott az unióhoz, Európának a szeme sem rebben. Gyurcsány – aki végül lemond 2009 áprilisában – és az őt követő „technokrata” miniszterelnök, Bajnai Gordon gazdaságpolitikája tulajdonképpen elnyerte Brüsszel és Washington tetszését: megszorítás és gazdasági szigor jellemezte neoliberális politikájuk és „reformjaik hasonlítanak arra, amit Mario Monti éppen mostanában próbál keresztülvinni Olaszországban”, hogy idézzük Erik Berglof közgazdásznak a Figaróban megjelent cikkét.

A legnagyobb áldozat továbbra is a magyar demokrácia

Gyurcsány és társainak megalkuvását és cinizmusát betetőzi a megszorító csomag, a magyarok ezért mélyen csalódnak, az egész gazdasági liberalizmusból és az Európai Unióból is kiábrándulnak. A magyar társadalomban uralkodó állapotok pedig kitűnő terep Orbán Viktor számára. Szövetségre lép a kereszténydemokratákkal (KDNP) és hatalmas fölénnyel nyeri a 2010-es választásokat, anélkül, hogy képes volna felmutatni egy valamirevaló választási programot.

Az orbáni képmutatás

Álljunk meg itt egy pillanatra: van valami, amit külföldön gyakran félreértenek, leegyszerűsítenek, ajnároznak vagy ellenkezőleg, ördögi színben tüntetnek fel Orbán Viktor politikájával kapcsolatban: „Muszáj leszögezni (…), hogy ő nem fasiszta. A gazdaságot tekintve például egy nem ortodox vezérfonalat követ, amely, ha Franciaországot vesszük alapul, valahol Chevènement és de Villiers politikája közé tehető” – írja Paul Gradvohl a Le Monde-ban megjelent elemzésében.

Pedig Orbán Viktor már első miniszterelnöki mandátuma idején is vészjósló jeleket mutatott a hatalomhoz való viszonyával kapcsolatban.  A szélsőjobb szavazatainak elnyerése érdekében gátlástalanul bevetette még a nacionalizmust is. 2002-es, majd 2006-os veresége ellenére a Fideszen belül megőrizte hatalmát, a pártot már alapítása óta vasmarokkal irányítja. S amióta abszolút többséggel rendelkezik a parlamenten belül, ugyanúgy áll hozzá az Alkotmányhoz és a magyar demokratikus intézményekhez, mint annak idején a Fideszhez: igyekszik megszerezni a teljhatalmat. Csakhogy nincs is más ideológiai célja, mint hogy ezt a teljhatalmat az elkövetkezendő évekre is megtartsa magának.

Mostanra Orbán és csapata elefántcsonttoronyba zárkózott, és lassacskán teljesen elszakadnak a realitástól. Az általuk kialakított rendszer túlontúl is központosított, minden egyes döntés, egészen a legcsekélyebbekig, kizárólag őtőle függ. Gyakorlatilag ugyanazt a merev, piramisszerű rendszert alkotja újra, ami ellen ifjú forradalmárként küzdött a nyolcvanas évek kádárizmusában.

Az Orbán-módszer, avagy miként folytassunk ortodox gazdaságpolitikát nem ortodox intézkedésekkel?

Amikor már úgy tűnt, Magyarországon nincs, ami megállíthatná, Orbán hangzatos bejelentésekkel és látványos lépésekkel a gazdaságban is robbantott: például az IMF elzavarásával, a bankok és a pénzügyi termékek megadóztatásával, a rendszerváltás óta egyre gyarapodó multinacionális cégekre kivetett különadókkal, a szocialisták által létrehozott magánnyugdíjpénztári befizetések átvezetésével az állami kasszába, és legutóbb a jegybank függetlenségének megcsorbításával.

Nem elég, hogy ezek a nem ortodox intézkedések megütközést keltenek a brüsszeli és washingtoni gazdasági vezetőkben, sajnos még csak nem is az a céljuk, hogy megvédjék a legelesettebbeket, ugyanis leginkább a felsőbb rétegeknek kedveznek. Meg persze egy szűk, oligarchákból álló csoport magánérdekeinek: gondoljunk csak az olyan ajándékokra, mint például az egykulcsos adó vagy a protekcionista reformok bevezetése! Az intézkedések másik célja a magyar államadósság törlesztése.

Orbán politikája bicskanyitogató; semmit nem úgy csinál, mint mások, és így könnyen válik a nyugati megmondóemberek céltáblájává. Kiszámíthatatlansága miatt a hitelminősítők is kipécézték maguknak, a forint árfolyama egyre csak esik és bármelyik pillanatban ki van téve a spekulációs támadásoknak, ami végzetes társadalmi következményekkel is jár.

Az újdonsült „Orbán király” kötekedése és sallerei ellenére Washington és Brüsszel ezidáig visszafogottnak mutatkozott. Az eurozóna válsága nyilván valamennyire háttérbe szorítja Magyarországot.

De vajon az Európai Unió vállalhatja-e a kockázatot, hogy hagyja tönkremenni Magyarországot? Az ország bedőlése ugyanis fájdalmasan érintene és igen kellemetlen helyzetbe sodorna jó pár külföldi befektetőt, leginkább az osztrák bankokat, nem beszélve a magyar lakosságról, amely magára maradna egy autoriter vezetővel, akinek egyetlen célja, hogy hatalmon maradjon.

Magyarország mint politikai laboratórium?

Elmúlt és jelenlegi történelmét, politikai, földrajzi helyzetét, valamint kulturális egyediségét tekintve Magyarország egyedülálló ország, „egy sziget Közép-Európa szívében”, amelyet erős nyelvi korlátok öveznek.

Több megfigyelő hajlik arra, hogy tényleg úgy tekintsen rá, mint egy igazi politikai laboratóriumra Európa közepén: itt górcső alá lehet venni a politikából és a demokratikus rendszerből való kiábrándultságot, ami itt-ott már nyugaton is felüti a fejét. Emellett azt is, miként fullad ki egy megszorító intézkedésekkel operáló gazdasági modell, amely a magyar lakosságot egyre bizonytalanabb helyzetbe sodorja (a magyarok egyharmada él létminimum alatt, ebből egymillió ember egyenesen mélyszegénységben tengődik!).

Az orbáni autoriter rendszer kiépülése és a szélsőjobb megerősödése egyaránt az elmúlt bő egy évtized kormányzati politikájának következménye, amelyhez az IMF és az Európai Unió nyújtott támogatást. Ezek a politikai irányzatok újra és újra megkérdőjelezték a magyar demokrácia szuverenitását és megtörték a társadalmat, miközben bebetonoztak egy oligarchákból álló elitet. A felgyülemlett frusztrációt csak tovább növeli, hogy mindenki nagy reményeket fűzött a képviseleti demokrácián és a piacgazdaságon alapuló modellhez. A boldogság illúziója, amelyet a reklámok által sugallt vásárlói kedv testesít meg, ettől fogva csak irigykedést és még több frusztrációt szül, és lerombolja az emberek közti szolidaritást, pedig a társadalom már amúgy is robbanni készül.

„Orbán ellen: igen – de nem a külföld mellett!”

A tavalyi év végén Sarkozy és Merkel olyan megállapodásokat kötött, melyek könnyen hasonló végkifejlettel járhatnak, és az igencsak autoriter EU-t szélsőséges, diktatórikus irányba sodorják, amint azt a mai Magyarország példája mutatja. A filozófus Tamás Gáspár Miklós nagyon helyesen figyelmeztet egy esetleges uniós beavatkozási kísérlet veszélyére: „Orbán ellen: igen – de nem a külföld mellett!”. Egy újabb megszorító jellegű gazdaság- és szociálpolitika bevezetése – amint az már korábban is előfordult, és jelenleg is ezzel próbálkoznak a Goldman Sachs által pénzelt kormányok – egyértelműen a szélsőjobb malmára hajtaná a vizet.

Magyarországon, de egész Európában eljött az idő, hogy kézbe vegyük saját életünket és olyan alternatívákat alakítsunk ki, melyek az emberek valódi választásait jelenítik meg. A káoszt elkerülendő, az Uniónak muszáj lenne önkritikát gyakorolnia s megértenie, hogy amennyiben továbbra is minden egyes csúcstalálkozón megkérdőjelezi a népek demokratikus függetlenségét, csak hogy egyre több euró mentőcsomagot írhasson nekik elő, a saját vesztébe rohan, és mindenkit magával ránt.

Ellenkezőleg, a különböző nemzetek együtt és saját maguknak kell hogy felépítsenek egy szövetségi Európát, magukból a nemzetekből. Ennek első lépése az lenne, hogy az Európai Központi Bank és ezzel a pénzteremtés újból a demokrácia szolgálatába áll, ami együtt jár az államadósság civil auditálásával, felülvizsgálatával, ahogyan azt az Attac és a CADTM is javasolja.

Egy „új ellenállástól”... a valódi demokrácia felé?

Az LMP, a fiatal ökopárt kampányt indított, melynek hatására Magyarországon kibontakozóban van egy újfajta ellenállás. De vajon elegendő-e ennyi? A magyar népnek kellene kivonulni az utcára, elűzni Orbánt és megalapozni az átmenetet a környezeti és társadalmi, valamint gazdasági fenntarthatóság felé. Elsősorban dönteni kell és újra kiépíteni a demokratikus intézményrendszert.

Kaufer Virág LMP-s képviselő nemrég lemondott parlamenti mandátumáról, mondván, az országgyűlés minden demokratikus legitimitását elveszítette. Még ha fontos is tovább küzdeni a Parlamentben, szerinte sokkal többet tehet, ha az utcán, a civil társadalomban próbál szolidáris közösségeket kiépíteni.

Az európai népek számára ma a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy visszaszerezzék a demokráciát, és új, fenntartható, de legalább is tartható gazdasági modelleket hozzanak létre.

A szerző a Budapesti közgazdaság-tudományi Egyetem PhD hallgatója.

Fordította: Makádi Balázs