Az iszap mély mocsárba süllyedt. Kivenni onnan senki sem akarta. Ott feküdt évtizedeken át. Nyomasztotta, hogy nincsen semmi haszna. Értékes anyagait, nehézfémeit senki sem akarta kinyerni. Pedig a nagy háború után, amikor minden érték felborult, még lehetett tudni, hogy miért helyezték el ott az iszapot, amelyet színéről vörösiszapnak neveztek el, a hatalmas depóniákba. Akkor az emberek féltek, hogy a múlt megismétlődik, és minél jobban védeni akarták magukat. A háborúban terjedtek el a repülőgépek, melyek már könnyű alumíniumból készültek. Az alumínium gyártásához pedig bauxitot kellett bányászni, majd abból timföldet gyártani, az alumínium alapanyagát. A timföldgyártás mellékterméke vörösiszap.

A dolog egyértelműnek tűnik: a sajtó szerint „Sztálin visszatért”; Putyin „sietett rehabilitálni a Szovjetuniót és Sztálin kultuszát”; különben is, „Putyin nem más, mint Sztálin meg egy kis internet”.[1]

A Kreml felől kissé másként fest a dolog. Dmitrij Medvegyev, az államelnök gyakrabban emlegeti „Sztálin bűneit” (Izvesztija, 2010. május 7.), mint miniszterelnöke, Vlagyimir Putyin. Mihail Fedotov, a Kreml emberi jogi tanácsadója bejelentette egyes archív anyagok átsorolását, ezzel fejezve ki, hogy „a totalitarizmus időszakának vége van” (Interfax, 2011. február 1.). A nyolcvanas évek vége óta nincs olyan hét, amely ne hozna magával újabb leleplezéseket. A vádiratok számát dagasztják a konferenciák, a média, a televíziós sorozatok. A vezetők éppen mostanában újabb adalékkal szolgáltak, az 1940-ben elkövetett katyini mészárlás beismerésével. Ritka, hogy egy társadalom ennyire igyekszik saját történelmét befeketíteni. Új diktatúra vagy leszámolás a múlttal? Most akkor ugyanarról az országról beszélünk?

A kínai piaci jelenlét már távolról sem szorítkozik a kereskedelemre, a nagy építkezésekre, az energiahordozók és más nyersanyagok kitermelésére. Kína a világ minden táján lépésről lépésre nagy állami médiahálózatot épített ki, amelynek fontos szerepet szán a tájékoztatásban és a felderítésben is.

India nyugati partvidékén, a Szahjadri-hegység eldugott falvaiban a francia nukleáris vállalat, az Areva neve bekerült a köztudatba, akárcsak az EPR (Európai Nyomottvizes Reaktor), és velük a sugárzás, a plutónium vagy a radioaktív hulladék. A Mumbaitól mintegy 400 km-re délre fekvő Dzsaitapur környéki, kápráztatóan szép kis falvak a biodiverzitás szempontjából a Föld tíz legfontosabb úgynevezett forró pontja közé tartoznak[1]. Az Areva itt szeretne hat, egyenként 1650 MW-os atomerőművet építeni.

A csernobili katasztrófa huszonötödik évfordulójáról a fukusimai atomerőmű balesetének árnyékában emlékeztünk meg. Idén tízezrek tüntettek világszerte és követelték a nukleáris energiáról való lemondást. Érdekes módon egyetlen lényeges esemény nem zajlott ezen a napon Fehéroroszországban, abban az országban, amely pedig a leginkább megszenvedte az Ukrajnában történt atomrobbanás következményeit, az onnan származó radioaktív sugárzás hatásait.

A magyar közoktatás a szétesés szélére ért, nem tartható fenn a jelenlegi állapot, mert mindenestül maga alá temeti a rendszer a benne lévőket, de a vele kontaktusban lévőket is. Különböző oktatási iskolák egymás ellen beszélnek, jobb esetben csak egymás mellett elbeszélnek, közben születnek átfogó tanulmányok, amik a politika érdekeit szolgálják, és csak minimálisan a szakma érdekeit /Zöldkönyv[1], Szárny és teher[2]/. 1992-ben volt utoljára az, hogy Székesfehérváron az oktatásban érintettek /iskolaigazgatók, szakszervezetek, önkormányzatok, szakmai szervezetek, kormány képviselői/ egy teremben leültek és próbáltak szót érteni. Magyarországon bármely oktatási kormányzat bármit is akarhat, ha ez a párbeszéd nem indul meg és a közös nevezők mentén nem fog egy új rendszer kialakulni, akkor még mélyebbre süllyedünk. A közös nevezők megtalálása után lehet csak a jogalkotóktól a munkát megrendelni. A párbeszédből a kormány pénzügyi vonalát sem szabad kihagyni, mert minden jó szándékú változás rajtuk bukott el. (2006-ban GDP 4,84% ment oktatásra az OECD átlag 6,1%. Magyarországon az állam 1 800 $/év/tanuló, Finnországban 12 000 $/év/tanuló, OECD átlag 6 500 $/év/tanuló az állami normatíva.). A szekértáborok állandó harcban állnak egymással. A kialakult társadalmi válsághoz nagyban hozzájárult a közoktatás romba döntése is.

A teljesség igénye nélkül, és a kizárólagosság egyedüli üdvözítőség hite nélkül néhány problémakört szeretnék felvetni[3].