Testvérlapunk, a szlovák JeToTak-Le Monde diplomatique szerkesztőségi cikke a kettős állampolgárságról.

A szlovák–magyar kettős állampolgárság kérdését már rég a szlovákoknak kellett volna felvetni. Akkor ők jelölhették volna ki a tárgyalások paramétereit és főképp határait.

A kettős állampolgárságról szóló magyar törvényjavaslatban az a legrosszabb, hogy éppen a magyar soviniszták álltak elő vele. Így most létezik egy, az ő elképzelésüket tükröző törvénytervezet, amelynek lényege a szlovák félnek (tekintet nélkül a koalíciós összetételre) elfogadhatatlan, mégsem lehet lesöpörni. Iveta Radičová kormánya igyekszik „maszatolni”, és reménykedik, hogy a vihar majd elmúlik és valahogy csak lesz.

Alapvetően a Duna túloldaláról érkező szavazati jogról és korteshadjáratról van szó, mert hiszen, miféle állampolgárság lenne szavazati jog nélkül? Miről is van szó? Állampolgárság osztogatása vérségi kötelék alapján, etnikum szerint. Az Európai Unióban ez nem csupán magyar specialitás, de nemigen van még egy ország, amely annak alapján adna állampolgárságot, hogy a jelölt egy megszűnt birodalom volt állampolgárának leszármazottja.

Szlovákiában a kettős állampolgárság széles körű általános aggályokat vet fel: attól félünk, hogy a déli területeken megismétlődhet, amit a Szudétákban Hitler hajtott végre[1]. Ez a múlt befolyásolja a szlovák közvéleményt. Nem véletlenül fogadta ellenérzéssel a magyar kormány vehemens reagálását a talányos Malina Hedvig-ügyre vagy a Ferencváros „békeszerető” szurkolóinak dunaszerdahelyi viselkedésére. Ide sorolhatjuk Orbán közelmúltban Helmut Kohlnak kinyilvánított hódolatát a német újraegyesítésért – melyet Európa is szentesített.

Aggályainkon az sem változtat, ha elutasítjuk a szlovák–magyar kettős állampolgársági státuszt. Sok szlovák ember, annak ellenére, hogy a legutóbbi parlamenti választások eredményeként széles – egy magyar-szlovák pártot (MOST) is magába foglaló – koalíció jött létre, továbbra is megbízhatatlannak, begyöpösödött irredentának fogja tartani a magyarokat, akik azzal, hogy magyar pártokra szavaznak, de facto magyar polgárokként és nem szlovák hazafiakként viselkednek. Tehát a szlovákok egy része azokat a magyarokat sem fogadná el, akik nem kérvényeznék a magyar állampolgárságot. Fico és társai visszautasító állásfoglalását ezért úgy kell felfogni, mint a megrettent többség védekező reakcióját.

A Szlovák Köztársaság valóban öntudatos politikai képviselőinek az lenne a feladata, hogy a magyar közvélemény (mert Orbánnak csak az a fontos) figyelmét irányítsa arra a tényre, hogy a kettős állampolgárság (szavazati joggal felruházva) elvben teljesen rendben van, ám akkor legyen elfogadott mindkét fél számára. Mégpedig a Kárpátok alkotta karéj és medence egész területén, ugyanakkor megálljt parancsolva minden irredentista törekvésnek.

A kettős állampolgárság alapelve ugyanis minden esetben így szól: amikor Szlovákiában vagy, akkor szlovák, amikor pedig Magyarországon akkor magyar állampolgár vagy. A Fidesz és a Jobbik képviselőinek óhaja szerint a kettős állampolgárság a régi magyarok leszármazottaira vonatkozna. Szlovákiában ez elkerülhetetlenül ahhoz vezetne, hogy érvényüket vesztenék a kisebbséghez – az etnikumhoz – tartozás alapján járó kiváltságok. Tehát újra kellene gondolni az egész kisebbségi politikát…

Magyarország vagy „nemzetesíteni” akarja a kisebbségben élő magyarokat, vagy továbbra is fenntartani a mai helyzetet? Mindkettőt egyszerre nem lehet. Az orbáni politika ezért alapvetően ellentétes a nemzetiségek érdekeivel, manipulálja a kisebbséget, aminek végső következménye az erősebb asszimilációs nyomás.

Fordította: Léderer Katalin    

[1]1938 szeptemberében a Müncheni Egyezmény alapján Csehszlovákiát feldarabolták. Sok területet Csehországból Németországhoz, illetve Szlovákiából  Magyarországhoz csatoltak.