Örülök, hogy Vértes András válaszolt a Figyelőben megjelent cikkével kapcsolatos írásomra, s beavat a cikkében bemutatott számítások módszertanába. Az általa követett módszer ugyan egy minden bizonnyal alapos matematikai tudást igénylő számítási gyakorlat, nem alkalmas a cikkben megfogalmazott következtetések levonására, melyek szerint a magán-nyugdíjpénztárak elsorvasztása „… belátható időn belül nehéz helyzetbe fogja hozni az állami nyugdíjrendszert”, „… a tb-nyugdíjrendszer csak akkor fenntartható, ha a 2031 és 2070 között keletkező 12 ezer milliárd forintos (évente a GDP 1,2 százalékát kitevő) lyukat valamivel befoltozzák”, vagy hogy „… a kényszerű nyugdíjjárulék-emelés megközelítheti a 10 százalékpontot”.

Ilyen jellegű makrogazdasági következtetésekre csak akkor lehetne jutni, ha a számításokban azt is figyelembe vesszük, hogy a magánnyugdíjpénztárak elsorvasztása nemcsak azt jeleni, hogy hárommillió munkavállaló visszatér az állami rendszerbe, hanem azt is, hogy a következőkben valamennyi munkavállaló, nemcsak a most visszalépett hárommillió, hanem a következő generációk is, teljes nyugdíjjárulékát a tb-be fizeti, tehát 8,5 százalékponttal több járulékot fizet, mint korábban. Illetve 9 százalékponttal többet, mivel a nyugdíjjárulékot időközben fél százalékponttal megemelték. Mivel ezt Vértes nem veszi figyelembe, ezért adódik egy lyuk a számításaiban.

A magán-nyugdíjpénztári rendszer működése során, makrogazdasági szinten soha nem tettünk félre egy fillért sem! Amennyit a pénztárak félretettek (befektettek), ugyanannyival kellett kipótolnia a költségvetésnek a tb-kasszában a járulékok elterelése miatt keletkezett lyukat. A rendszer tényleges hasznot csak a pénztáraknak hozott, leginkább a pénztárak mögött álló pénzügyi csoportoknak, s a pénztárak vezetőinek. Ezért nem szerettem szakmailag a magán-nyugdíjpénztárakat.

A világ legtöbb országában működő felosztó-kirovó nyugdíjrendszernek az a tulajdonsága, hogy a nyugdíjakat a dolgozó nemzedék fizeti. Vértesnek az a megjegyzése, hogy „akkor ott nem képződik elegendő jövedelem a nyugdíjra”, azt jelzi, hogy nem érti a rendszer működését. Nem is kell, hogy jövedelem (talán megtakarításra gondol?) képződjön, hiszen ha az a nemzedék nyugdíjba vonul, az azt követő nemzedék fogja fizetni a nyugdíját. Ezt hívják társadalmi szolidaritásnak.

Örömmel és megnyugvással olvastam Vértes szakmai hitvallását. Egy elvhű, mindig csakis a köz javát, boldogulását szem előtt tartó közgazdász képe bontakozik ki előttünk. Mégis azt javaslom, ha Vértes a jövőben olyan cikket ír, amelyben egy olyan ágazat érdekeit védi, amelyben személyesen érdekelt, s amelytől – nem szégyen! - fizetséget kap, ezt a tényt közölje az olvasóval. És lábjegyzetben írja le szakmai hitvallását.

Kun János