Hírlevél feliratkozás

Hírlevelünkben értesítést kaphat új cikkeinkről, programokról, eseményekről. A hírlevél alján lévő likkel bármikor leiratkozhat a hírlevélről.

A magyar online kiadásról

Impresszum

A magyar változat
szerkesztőségének
e-mail címe:
info@magyardiplo.hu

Szocialista kísérletek Latin-Amerikában


Milyen változások zajlottak a latin-amerikai félkontinensen az elmúlt években? Reformok, újraállamosítás, privatizáció, puccs és az ellenoldal reakciója minderre. Cikkünk a baloldali kormányok eredményeit és törekvéseik korlátait veszi sorra az egyes országokban.

 

peru_400-600Talán most Peru következik. A hetvenes évek közepe óta a neoliberalizmus laboratóriumává alakított Latin-Amerika az utóbbi időben új arcát mutatja. Egy évtizede a régió nagy része „balra fordult” – ezt a jelenséget gyakran afféle hullámként írják le (lásd a kronológiát). A hullám tavaly egy újabb jobboldali bástyát sodort el. A 2011. júniusi perui elnökválasztás estéjén a győztes jelölt – Ollanta Humala baloldali vezető – kijelentette : „A kormány soha nem szolgálja többé annak az elitnek az érdekeit, amely kiárusította Peru gazdag ásványkincseit a multinacionális nagyvállalatoknak. Mindennek meg kell változnia.” Szakítás? Ugyanebben a beszédében ígérte meg Humala ugyanolyan nagy meggyőződéssel, hogy semmit nem változtat a perui gazdasági modellen.

Egy progresszív, felvilágosult hullám valóban átvonul Latin-Amerikán, de annyira különböző helyi tartalmakkal, hogy az inkább „rózsaszín-vörös” hullám. A régió egyes kormányai, amelyek az alsóbb néposztályok mozgósításával szereztek választási többséget, jelenleg kettős szorításban élnek: egyfelől a jobboldal ébredésével (az urnáknál, mint Chilében 2010-ben, vagy közvetlen erőszak bevetésével, mint Hondurasban 2009-ben); másfelől a tiltakozó mozgalmakkal, amelyeket a lakosság egy részének a csalódottsága táplál. Két olyan tényező, amely együtt feltárja a latin-amerikai politikai folyamat belső és külső korlátait.

Ecuador

2010. szeptember 30-án reggel lázadó rendőrök számos objektumot foglaltak el Quitóban, Ecuador fővárosában, állítólag azért, hogy tiltakozzanak a munkakörülmények és a különböző kedvezmények elvonása ellen. Amikor Rafael Correa elnök találkozóra ment a lázadó rendőrökkel, megtámadták, elrabolták és egy közeli katonai kórházban tartották fogva, amíg az ecuadori hadsereg nehézfegyverekkel felszerelt különleges erői késő este komoly katonai összecsapások árán ki nem szabadították.[1] Néhány elemző váltig állította, hogy a puccs mindössze helyi rendőri munkaügyi tiltakozás volt. Az akciókat azonban koordinálták, az egész országban zajlottak: más rendőri és katonai erők országutakat zártak el, elfoglalták a parlamentet, lezárták a quitói és guayaquili repülőteret és elfoglalták a TV Ecuador televízióadót. A düh puszta megnyilvánulása volt ez, vagy elvetélt puccs, amely azért vallott kudarcot, mert nem talált kellő támogatásra a fegyveres erők körében?

Az, hogy az ecuadori jobboldal és Washington héjái örülnének, ha Rafael Correát megfosztanák hatalmától, nem meglepő. Miután bezárta országában, Mantában az amerikai támaszpontot, az elnök nem deklarálta-e, hogy „akkor tárgyalhatunk az Egyesült Államokkal egy mantai bázisról, ha nekünk is megengednek egy katonai bázist Miamiban”? Ráadásul hatalomra jutása óta auditálta, felülvizsgálta az ország külső adósságot jelentő hitelszerződéseit, és így elérte, hogy az adósságterhet 3,2 milliárd dollárral csökkentsék, kimutatva, hogy az törvénytelen szerződéseken alapult. Végül Correa nem elégedett meg azzal, hogy megígérte a „huszonegyedik századi szocializmus” építését, de be is léptette Ecuadort az ALBA-ba (Bolivári Alternatíva Amerikánk Népei Számára, Alternativa Bolivariana para los pueblos de Nuestra América) a Venezuela és Kuba kezdeményezte regionális integrációs kezdeményezésbe.

De a kormány lépései nem csupán az elitet zavarják. Megválasztása óta az ecuadori elnök fokozatosan távolodott el a szavazói bázisát jelentő őslakos szervezetektől, szakszervezetektől és népi csoportoktól. A jelentős Ecuadori Nemzeti Őslakosok Szövetsége (Confederacion de Nacionalidades Indígenas del Ecuador – CONAIE), miközben az esemény estéjén kiadott nyilatkozatában nyilvánosan elítélte a puccsot (és rámutatott az imperialista erőkre és az őket támogató jobboldali mozgalmakra), hozzátette: „egy változási folyamat, bármilyen óvatos legyen is, annak a kockázatát rejti, hogy a régi vagy az új jobboldal felforgathatja a rendet, ha a kormány nem hozza létre és nem mélyíti el szövetségét a szervezett civil és népi mozgalmakkal.” Hozzátette, hogy Correa politikája nagyon is elnéző „az újonnan megjelenő pénzügyi érdekek és a legreakciósabb erők iránt”, és elegendő hatalmat hagyott a kezükben, hogy megpróbálják visszafordítani a változásokat.

Venezuela

Venezuelában az ellenzék jelentősen előretört a 2010-es parlamenti választásokon. A szavazatok közel 50 százalékát szerezte meg.[2] Bár Hugo Chávez elnök Venezuelai Egyesült Szocialista Pártja (PSUV) többségben van, a kétharmadot már nem tudta megőrizni a nemzetgyűlésben. A jobboldalnak ez a sikere nem teljesen független az amerikai irányítású Venezuela-ellenes állandó destabilizációs kampánytól; Jeremy Bigwood újságíró nemrég leplezte le, hogy 2007 és 2009 között az amerikai külügyminisztérium több milliárd dollárt juttatott latin-amerikai újságíróknak, főleg Venezuelában.[3] A választási eredmény azonban a „bolívari forradalom” egyes híveinek csalódását is tükrözi. Ennek több oka is van: romlanak a gazdasági és szociális feltételek, főleg az olajbevételek csökkenése miatt; rossz a közbiztonság[4]; általános a korrupció; a „forradalmi elit” kezd opportunistává válni és lelassult a társadalom átalakulási folyamata. Ebben a helyzetben a hivatalos 2011. június 30-i bejelentés, amely szerint Chávez elnök rákban szenved, fényt vetett a venezuelai folyamat másik gyenge pontjára: a hatalom túlságosan is az államfő kezében koncentrálódik, ami legyengíti a baloldalt, hiszen kétséges, hogy ki lehet a jelenlegi vezető utóda.

Bolívia

Bolíviában Evo Morales elnök 2010 eleje óta valóságos sztrájksorozattal, valamint a szakszervezetek, őslakos és népi mozgalmak által szervezett mozgósításokkal találta szemben magát. A legutóbbi megmozdulás egy őslakos területen levő védett nemzeti parkba tervezett útépítés ellen tiltakozott, ezt a rendfenntartó erők kíméletlenül leverték 2011 szeptemberében. Ennek hatására a kormány több tagja kilátásba helyezte lemondását. A lakosság leginkább a bérek, a megszorító intézkedések és a helyi kormányzati beavatkozások ügyében fogalmaz meg erőteljes követeléseket. A helyi közösségek a kormány szemére hányják, hogy nem egyeztetnek velük a természeti erőforrások kitermelésének és felhasználásának kérdésében. „Mi változott az utóbbi években?” – kérdezte igencsak ironikusan Roberto Laserna, az ismert neoliberális bolíviai értelmiségi. „Erősen változott a hangnem és a jelképek, ez rövid távon hat. Viszont vegyük észre, hogy a hosszabb távon meghatározó strukturális feltételek, mint a gazdasági és szociális körülmények nem nagyon változnak.”[5] Csupán provokációról lenne szó?

Sziszüphosz mítosza

Idézhetnénk számos más példát. A régió haladó kormányai egyenként beleütköztek saját céljuk korlátaiba: az újraelosztás a kapitalizmus keretein belül nehezen megvalósítható és még nehezebbnek bizonyul a pénzügyi válság idején.

De a vezetőket „árulással” vádolni csak akkor lehetne, ha lennének példáink olyan országokra, ahol az emancipálódás folyamata már messzebbre jutott. Vannak-e egyáltalán ilyen országok? A piacgazdaságból való teljes kiszakadáshoz – a gazdaság teljes államosítása útján, amint azt egyesek követelik – számításba kell venni a külföldi anyavállalatok által meghonosított technológiákat és azokat szakembereket, akiket helyettesíteni kellene, ha a jelenlegi vállalati vezetők leköszönnének[6]: a hatalmon levő mozgalmak és pártok nemigen rendelkeznek ilyenekkel. A kiképzés meg lassú és nehéz folyamat. Ráadásul figyelembe kell venni a történelmi tapasztalatokat és veszélyeket is: Latin-Amerika történelme több példát is adott olyasmire, ami a Washington számára túl „radikális” vágyak következménye lehet. Néhány héttel Salvador Allende chilei megválasztása után Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó kijelentette: „Nem látom be, miért kellene hagynunk, hogy egy ország marxistává váljon pusztán azért, mert a lakossága felelőtlen”.[7]

A következmény? Bár számos latin-amerikai ország 2010-ben ünnepelte függetlenségének kétszázadik évfordulóját, ennek ellenére ezek az országok mélyen integrálódtak a globális gazdasági rendszerbe: végső soron ez a típusú beilleszkedés határozta meg gazdasági és politikai fejlődésüket az 1492-es hódítástól kezdve a liberális globalizációig. Ipari és mezőgazdasági-élelmiszeripari termelés, bank, turizmus, kereskedelem: századunk elején a profit forrása már nem korlátozódik kizárólag az ásványkincsek exportjára, de a világrendszer „centrumországaival” kiépített kapcsolataik ennek ellenére tovább bővültek. Csak egy példa: a nemzetközi áruházláncok ma a régió kereskedelmének hetven százalékát ellenőrzik, szemben a kilencvenes évekbeli tíz-húsz százalékkal.[8]

Latin-Amerikában, talán még jobban, mint máshol, ez az integráció és fejlődés határozza meg a mai helyzetet. 1980 és 2004 között a szegénységi küszöb alatt élők száma megduplázódott, kevesebb, mint 120 millióról több mint 210 millióra nőtt. A felsőbb osztályok sorsa korántsem volt ilyen fájdalmas, hiszen ezen a kontinensen a legnagyobb mértékű az egyenlőtlenség a világon a Latin-Amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottság adatai szerint. E változások hozzájárultak a jelentős tiltakozó mozgalmak kialakulásához, valamint olyan kormányok hatalomra kerüléséhez, amelyek megígérték, hogy véget vetnek az IMF által megkövetelt Strukturális Alkalmazkodási Programoknak (SAP).

És a dolgok változnak. Míg 1988 és 2003 között kilencvenmilliárd dollár közjavat árusítottak ki a latin-amerikai államok,[9] a „rózsaszín-vörös hullám” leállította a privatizációt. A közkiadások nőttek – összegük egy lakosra számítva Venezuelában megháromszorozódott 1999 és 2008 között –, és ambíciózus szociális programok láttak napvilágot vagy jutottak több forráshoz: „Szociális sürgősségi terv” Uruguayban, „családi ellátmány” Brazíliában[10], „gyermekenkénti egységes ellátás” Argentínában[11] stb. Mindenütt javult a munkavállalók jogainak védelme, nőtt a minimálbér, megemelkedtek a lakhatásra és oktatásra fordított költségvetési kiadások: az írástudatlanság az egész régióban visszaszorult. A hatalmas tiltakozás ellenére Franciaországban rákényszerítették a lakosságra a nyugdíjkorhatár növelését, míg Bolívia most szállította le 65 évről 58 évre. Egy másik példa: Brazíliában a bérek részesedése a hozzáadott értékben 3,6 százalékkal nőtt 1999 és 2009 között, és így elérte a 43,6 százalékot.[12] Ugyanebben az időszakban a világ nagy részén ez az adat visszaesett. A haladás tehát vitathatatlan (lásd a keretes írást Kevésbé szegényen címmel).

Ezek a politikai lépések kétségtelenül megmagyarázzák a latin-amerikai baloldali indíttatású kormányok folyamatos népszerűségét. De nagy kérdés, még ha nem is vesszük figyelembe a válság hatását és a jobboldal jelenlegi relatív megerősödését, hogy valóban megfeleltek-e a társadalmilag kiszolgáltatott csoportok valós elvárásainak.

A haladó kormányok bizonyos mértékig átcsoportosították a leghátrányosabb helyzetűek javára a nyersanyagok exportjából származó bevételeket. „Nem beszélhetünk szerkezeti változásról. Ami történik, az elmozdulás a régi tőkefelhalmozástól egy új, huszonegyedik századi neo-felhalmozás felé. Jelentősebb az állam szerepe, amely valamiféle ellenőrzést gyakorol a transznacionális korporációk működése felett, és a nyersanyagok és az olajkitermelés exportbevételeinek nagyobb hányadát osztja szét szociális programokra”[13] – véli Alberto Acosta bolíviai közgazdász, korábbi bányaügyi és környezetvédelmi miniszter. „Ugyan mi mást is tehetnénk, hogy megépítsük az utakat, az egészséggondozó központokat, az iskolákat, amelyekre nagy szüksége van a társadalomnak, és eddig nagyon is hiányoztak…?” – felel Alvaro García Linera, az ország alelnöke.[14]

Így azután bizonyos retorikai fordulat ellenére a javak újraelosztása igazából nem jelentős, már csak azért sem, mert az adópolitikai változások is bátortalanok. Latin-Amerikában az átlagos jövedelemadó-terhelés továbbra is igen alacsony: a GDP 22,9 százaléka, szemben a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetéhez (OECD) tartozó országok 36,2 százalékával.

Brazília

Brazíliában 2006 és 2007 között „19,1 százalékkal nőtt az egymillió dollárnál nagyobb vagyonnal rendelkezők száma” ­– jelzi Pierre Salana közgazdász.[15] Perry Anderson történész szerint „a hatalmon levők egyáltalán nem érzik magukat fenyegetve, a kormány [Luis Inácio Lula da Silva (2003–2010) kormánya] nagyon is sokat tett értük”. Gondolatmenetét így folytatja: „a kapitalizmus soha nem prosperált úgy, mint Lula idején… a brazil pénzügyi körök és gyárosok közül sokan támogatták Lula kormányát. A brazil tőkepiac minden más tőzsdén túltett az egész világon. A családi támogatásra, a Bolsa Familia programra fordított költségek a GDP-nek csak 0,5 százalékát tették ki, míg az adósságszolgálat hat százalékról hét százalékra nőtt,[16] az adók pedig stagnáltak vagy csökkentek is” – jegyzi meg Anderson.[17] Mint más baloldaliként jellemzett országok, Brazília sem hajtott végre olyan jelentős szerkezeti átalakítást, ami a szegénység és az egyenlőtlenségek felszámolásához vezetne: a lakosság életkörülményei alig-alig javultak, és függenek a kormány szociálpolitikájától, amelyet bármikor felfüggeszthet vagy megszüntethet egy kormányváltás vagy a gazdasági visszaesés által „kikényszerített” megszorító terv... Egyébként a „privatizáció” szó, amelyet Lula kormánya száműzött a szótárából, újra megjelent utóda, Dilma Rousseff beszédeiben.

Venezuela

Venezuelában a reformok sokkal mélyebbek, és olyan állami átalakítás kereteibe illesztették őket, amely megkérdőjelezi a magántulajdon mindenhatóságát és megerősíti a népi részvételt a demokratikus rendszerben. Miközben az elnök elkötelezte magát a „huszonegyedik század szocializmusának” nevezett modell mellett, 2005 óta megpróbált egy anti-neoliberális szövetséget létrehozni Kubával szövetkezve, melyhez később csatlakozott Morales Bolíviája és Correa Ecuadorja is. Ebben a három országban népszavazással megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlések voltak, azzal a céllal, hogy módosítsák az alkotmányt a népi osztályok javára, kigyomlálják a neoliberális politika legemblematikusabb sajátosságait, újraállamosítsák az energiaszektort és a természeti erőforrásokat, hogy a bevételt szociális programokra fordíthassák.

2010-ben még a magánszektor adta a nemzetgazdaság termelésének hetven százalékát. Chávez kormánya hatalomra kerülése óta sok vállalatot államosított az energiaszektorban, a telekommunikációban, a bányaiparban, az élelmiszeriparban, az építőiparban vagy a bankszektorban. Bátorította továbbá kisebb vállalkozások szövetkezetekbe tömörítését, és több millió hektár földet osztott szét a mezőgazdasági termelők között (ezt még sem Bolíviában, sem Ecuadorban nem tették meg).

Belső és külső akadályok

Ezek a kormányok – melyeket a mérsékelt és liberális elemzők „radikálisnak” szoktak értékelni – választásokkal kerültek hatalomra, és korrupt, klientelista, bürokratikus, az oligarchákat képviselő államfőket váltottak le. Választásról választásra egyre nyilvánvalóbb, hogy alapvető változás zajlik, ugyanakkor jelenleg a legnagyobb veszély ezekben az országokban nem a jobboldalról várható, inkább a hatalmi blokkból, „belülről”. Nepotizmus, helyi kiskirályok, előjogok: mivel kevés az elkötelezett szakember, időnként a „forradalom vállalkozói” kerekednek felül. Ők már kevésbé hajlamosak a változások élére állni, hiszen épp a jelenlegi helyzet biztosította privilegizált helyzetüket. És ahogyan az életszínvonal emelkedett, a lakosság egy részének már nem is olyan sürgős a társadalmi átalakulás.

Venezuela nagyvárosainak utcáin 2010 végén és 2011 elején szakszervezetiek, baloldali párttagok és egyesületek ezrei vonultak fel transzparensekkel: „Sem tőkét, sem bürokratákat – Több szocializmust és több forradalmat”, hogy követeljék a munkatörvénykönyv megerősítését, a stratégiai ágazatok államosításának folytatását, a munkások befolyásának növelését a szakszervezeti szövetségekben, különösen a nemrég államosított vállalatoknál. De a transznacionális kapitalizmus nem hagyja magát könnyen kiebrudalni... És legyünk realisták: talán egyelőre ennyi elég is – vagy mégsem?

A 2008-as válság okozta károk enyhítésére az ecuadori elnök a külföldi tőkét próbálja országába csábítani, ezért 2009-ben aláírt egy olyan bányászati kitermelési törvényt, amely felhatalmazza a multinacionális vállalatokat az ásványkincsek kitermelésére anélkül, hogy előzetesen konzultálnának azokkal az őslakos és más helyi közösségekkel, amelyeket a bányanyitás közvetlenül érinthet: ezzel az elnök megsértette a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) előírásait és megállapodásait. A másik új szabályozás pedig előjogokat biztosít a bányaipari, kőolajipari és agrár-élelmiszeripari cégeknek a vízhez való hozzáférésben: erről a törvényről azt feltételezik, hogy az elosztó hálózat privatizációját készíti elő. Az új megállapodások és törvények elleni tiltakozó akciókat nemegyszer a hadsereggel és a rendőrséggel verették le. Nem könnyű a környezeti értékeket, az őslakosság, vagyis a kormánypárti szavazók és általában is a lakosság széles rétegeinek érdekeit megvédeni. Ezt példázza az ecuadori Yasuni ITT projekt is. A terv szerint a „nemzetközi közösségnek” kellene anyagilag hozzájárulnia ahhoz, hogy elkerüljék a természeti erőforrások kizsákmányolását ezen a területen, amely különösen érzékeny a biodiverzitás szempontjából. Márpedig a megígért pénz nem érkezett meg. Quito meg tudja védeni egyedül is a „Földanyát”? Bizonyos társadalmi mozgalmak, főleg az őslakosok ezt követelik.

Benjamin Dangl író a „rózsaszín hullám” országainak dinamikáját „a társadalmi mozgalmak és az állam közötti ide-oda lépegetéshez” hasonlítja,xviii – ez pedig olyan mértékben erősödik, ahogy a világválság fokozódik. A civil társadalom szervezeteinek képviselői számára, akik elkötelezettek a közhatalom oldalán a világ „megváltoztatására”, az éles választóvonal az együttműködés és a beolvadás között húzódik. Ha elfeledkeznek arról, hogy küldetésük a bázis érdekeinek képviselete, automatikusan elveszítik mozgósító képességüket, és az országos politika döntéseit is kevésbé tudják befolyásolni.

Az ellentmondások ellenére egyes jelek arra mutatnak, hogy Latin-Amerika változik: az Egyesült Államok és a latin-amerikai jobboldali erők folytatják ellentámadásukat, hogy megpróbálják ezt a nekik nem tetsző tendenciát megfordítani. Latin-Amerika haladó kormányai a régió elitjének csapásaitól szenvednek: Hondurasban például Manuel Zelaya progresszív kormányát 2009-ben katonai államcsínnyel mozdították el, Washington hallgatólagos támogatásával. Az Egyesült Államok ezen kívül katonai jelenlétét is erősíti a földrészen, új támaszpontok létesítésével is.

A szerző a szociológia, a globális kutatások és a latin-amerikai tanulmányok professzora a University of Californián Santa Barbarában. Legutóbbi könyvének címe: Latin America and Global Capitalism: A Critical Globalization Perspective [Latin-Amerika és a globális kapitalizmus: a globalizáció kritikus szemszögből], Johns Hopkins University Press, Baltimore, 2010.

Fordította: dr. Hrabák András     

Csökkenő szegénység: Az extrém szegénységben élők számának alakulása Latin-Amerikában


Argentína:

1990 és 1999 között: nincsenek elérhető adatok

1999 és 2009 között: -42,4 százalék

Bolívia:

1990 és 1999 között: +58 százalék

1999 és 2007 között (a legutolsó elérhető adatok alapján) : -14 százalék

Brazília:

1990 és 1999 között: -44 százalék

1999 és 2009 között: -45 százalék

Ecuador:

1990 és 1999 között: +19 százalék

1999 és 2009 között: -82 százalék

Venezuela :

1990 és 1999 között: +50 százalék

1999 és 2009 között: -54 százalék

Forrás: Az Egyesült Nemzetek Latin-Amerikával és a Karibi-térséggel foglalkozó gazdasági bizottsága (CEPALC)



 

Baloldali elnökök választása és újraválasztása Latin-Amerikában

1998. december: Hugo Chávez, Venezuela

2000. július: Chávez

2002. október: Luis Inácio Lula da Silva, Brazília

2003. május: Nestor Kirchner, Argentína

2004. október: Tabaré Vazquez, Uruguay

2005. november: Manuel Zelaya, Honduras

2005. december: Evo Morales, Bolívia

2006. július:  Valószínűleg jelentős választási csalás fosztja meg Andrés Manuel López Obradort Mexikóban a győzelemtől, amelyet (jobboldali) ellenfele, Felipe Calderón szerez meg.

2006. október: Lula da Silva

2006. november: Rafael Correa, Ecuador és Daniel Ortega, Nicaragua

2006. december: Chávez

2007. október: Cristina Kirchner, Argentína

2008. április: Fernando Lugo, Paraguay

2009. április: Correa

2009. november: José „Pepe” Mujica, Uruguay

2009. december: Morales

2010. október: Dilma Rousseff, Brazília

2011. október: Cristina Kirchner

2011. június: Ollanta Humala



[1] Lásd Maurice Lemoine: Etat d’exception en Equateur [Rendkívüli állapot Ecuadorban], La valise diplomatique, 2010. október 1. www.monde-diplomatique.fr

[2] Lásd Renaud Lambert: Législatives au Venezuela, une défaite á l’envers [Parlamenti választások Venezuelában, fordított vereség], La valise diplomatique, 2010. október 1.

[3] Jeremy Bigwood: Buying Venezuela’s press with U.S. tax dollars, Report on the Americas [Amerikai adódollárokon veszik meg a venezuelai sajtót. Jelentés az Amerikákról], New York, 2010. szeptember-október.

[4] Lásd Maurice Lemoine: Caracas brule-t-elle? [Csökkenő szegénység és… romló közbiztonság. Caracas lángokban?], Le Monde diplomatique, 2010. augusztus.

[5] Roberto Laserna: El cambio que no cambia [A változás, ami nem változás], Pulso, La Paz, 2010. augusztus 8.

[6] Lásd Alvaro Garcia Linera: Bolivie, ’les quatre contradictions de notre révolution’ [Bolívia, „forradalmunk négy ellentmondása”], Le Monde diplomatique, 2011. szeptember.

[7] Idézi Grace Livingstone: America’s backyard: The United States and Latin America from the Monroe doctrine to the war on terror [Amerika hátsó udvara: az Egyesült Államok és Latin-Amerika a Monroe-doktrinától a terrorizmus elleni háborúig], Zed Books, New York, 2009.

[8] Thomas Reardon és Julio A. Berdegué: The Rapid Rise of Supermarkets in Latin America; Challenges and Opportunities for Development [A szupermarketek gyors térnyerése Latin-Amerikában; a fejlődés kihívásai és lehetőségei], Development policy review, n°20 volume 4, Blackwell publishers, Malden, 2002.

[9] Carlos Aguiar de Medeiros: Asset-stripping the state [Az állam kiárusítása], New Left Review, London 2009. január–február.

[10] Lásd Geisa Maria Rocha: Bourse et favelas plébiscitent ’Lula’, [A tőzsde és a külváros teljes egyetértésben Lulát támogatja], Le Monde diplomatique, 2010. szeptember.

[11] Lásd Cécile Raimbeau: En Argentine, les "piqueteros" s’impatientent” [Argentínában a „piqueterók” türelmetlenkednek], Le Monde diplomatique, 2011. október.

[12] Az Institut de recherche économique appliquée (IPEA) 47. sz. jelentése, 2010. május.

[13] Carmelo Ruiz Marrero: The New Latin American "Progressismo" and the Extractivism of the 21st Century [Az új latin-amerikai „progressismo” és a huszonegyedik század extraktivizmusa], Americas program, 2011. február 17.

[14] García Linera i. m.

[15] Lula a-t-il vraiment fait reculer la pauvreté? [Valóban visszaszorította Lula a szegénységet?], Alternatives internationales, hors-série n° 7, Párizs, 2009. december.

[16] Perry Anderson: Lula’s Brazil [Lula Brazíliája], London review of Books, 33(7), 2011. március 31.

[17] Benjamin Dangl: Dancing with Dynamite: Social Movements ans States in Latin America [Dinamittal táncolók: társadalmi mozgalmak és állapotok Latin-Amerikában], AK Press, Baltimore, 2010.

 

Megosztás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkTwitterFacebookMyspace bookmarkJP-Bookmark

Hozzászólások   

 
0 #1 Kerti Istvan 2012-02-12 11:29
Tisztelt szerkesztöseg!
Megirtam, a mintegy harminc mondatbol allo hozzaszolasomat , a Delamerika baloldali mozgalmairol szolo cikkükhöz, es amikor az elküldes gombra kattintottam az a szöveg jelent meg, hogy a hozzaszolas tul hosszu. Igy most nem tudom, hogy megkaptak-e amit irtam vagy sem. Vannak temak, amiket nem lehet ket sorban targyalni, ha az ember komolyan gondolja. Ha nem kaptak volna meg a levelemet, akkor csak annyit irhatok, hogy ez egy VICC az önök reszeröl! Egy rossz vicc! Tisztelettel Kabo
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Cimkék

adósság adózás afganisztán afrika algéria anglia arab országok ausztrália autóipar balkán bank belgium belorusszia bolívia brazília bulgária börtön büntetőjog bűnözés chile ciprus csehország demográfia demokrácia diplomácia dél-afrika dél-amerika ecuador egyesült királyság egyiptom egészség egészségügy elnyomás első világháború elvándorlás emberi jogok energia ensz erőszak európa európai unió európai-unió fasizmus fegyverkezés fejlődés felderítés felszabadító mozgalmak feminizmus filozófia finnország FNA - Feltétel Nélküli Alapjövedelem fogyasztóvédelem forradalom franciaország gazdaság gazdasági válság geopolitika globalizáció grúzia gyarmatosítás görögország hadiipar hadsereg harmadik világ hollandia hongkong horvátország háború ideológia igazságügy india információ internet iparfejlődés ipari katasztrófák irak irodalom irán izrael japán jemen jordánia kambodzsa kapitalizmus kelet-európa kenya kereskedelem kereszténység klímaváltozás kolumbia kommunikáció kommunizmus korrupció kuba kultúra kurdok kutatás kábítószerkereskedelem kína könyv környezet környezetvédelem közbiztonság közel-kelet közlekedés közszolgáltatások külkereskedelem külpolitika laosz lengyelország leszerelés liberalizmus lobbi csoportok magyarország magyarország történelem marokkó marxizmus menekültek mexikó mezőgazdaság moldávia multinacionális vállalatok munka munkanélküliség média-sajtó művészet ndk nemzet nemzeti kisebbség nemzetiségi kérdések nemzetközi jog nemzetközi kapcsolatok nemzetközi kereskedelem neoliberalizmus nukleáris energia nyugdíj németország női jogok nők oktatás oktatásügy olaj olaszország oroszország orvoslás osztrák-magyar monarchia palesztína politika politikai elemzés politikai pártok portugália privatizáció pszichoanalízis pénzügyek pénzügyi bűnözés pénzügyi válság regény reklám rendszerváltás rendőrség repülőgépipar roma kérdés sajtó spanyolország spekuláció sport svájc svédország szakszervezet szaúd-arábia szegénység szerbia szlovákia szocializmus szociológia szociáldemokrácia szovjetunió szállítás számítástechnika szíria technikai fejlődés telekommunikáció tenger terrorizmus tiltakozó mozgalmak tudomány tunézia turizmus táplálkozás társadalmi egyenlőtlenségek társadalmi fejlődés társadalom társadalombiztosítás történelem ukrajna usa usa (külpolitika) vallás venezuela vietnám választások vállalatok válság városfejlődés who állam ázsia éhezés élelmiszer értelmiségiek észak-dél kapcsolata írország óriásvállalatok ökológia
Submit to FacebookSubmit to Google BookmarksSubmit to Twitter