Olasz aktivisták nyomában

Olaszország a maga erős kommunista pártjával és élénk, vitatkozó értelmiségi közegével sokáig az egész európai baloldal példaképe volt. Hova lettek az aktivisták, mit gondolnak a mai helyzetről? Következzék most egy utazás a félszigeten, északról délre, hogy bemutassuk azt a mozgalmi életet, amely identitásválság, belső konfliktusok, stratégiahiány és a társadalomtól való elszakadás közepette próbál meg újjáéledni.

 

insieme-pdci-prc-uomini-con-bandiereBRESCIA – Húsos tészta (casoncelli) és currys csirke. A Demokrata Párt (DP) egyik törzsvendéglője „színek és ízek” néven kínál többféle menüsort. A pult mögött egy szenegáli lány szolgál ki, míg a kisasztaloknál egy-egy kávé mellett idős mozgalmárok beszélgetnek. Ez már maga egy egészen különös világ, hiszen a xenofób megnyilvánulásairól híres Északi Liga 2008 óta uralja várost és a megyét. A vendégek szinte mind volt kommunisták. Aktuális témákról beszélgetnek, a Rubygate-ügytől[1] a Fiat-dolgozók jelenlegi helyzetéig. Brescia egészen más, mint amilyennek a jobboldali vezetése beállítja.[2] Ebben a külvárosi negyedben, de a belváros központjában is huszonöt éve él együtt a helyi lakosság a bevándorlókkal. Megyei szinten a bevándorlók a teljes lakosság 15 százalékát teszik ki, és meghatározó szerepük van a helyi nehéziparban, szolgáltatóiparban és állattenyésztésben. Észak-Olaszországban a bevándorlás – viszonylag új jelenség, csak a hetvenes években kezdődött – központi kérdés a Demokrata Párt számára, amely az egyetlen balközép párt az olasz parlamentben[3], és amelyre így az ellenzéki feladatok nagy része hárul.

A DP 2007-ben jött létre baloldali progresszívok és katolikus demokraták egyesüléseként, négy évvel később már hétszázezer tagja és több mint hétszáz helyi szervezete volt. Alapszabályában reformista, baloldali és európai pártként határozza meg magát. Gyakran saját támogatói vádolják azzal, hogy körülhatárolhatatlan, túlságosan belenyugvó, miközben konfliktusos, továbbá azzal, hogy nem képviseli kellően az elesettek érdekeit, hanem megelégszik a maga jó adminisztratív működésével. Vagyis feladta a világ megváltoztatásáról szőtt álmait.

„Én is bevándorló voltam” – mondja Ugo Zecchini, a 68 éves, nyugalmazott gyári munkás. „Mivel Toscanából jöttem ide, lenézően, déliként kezeltek. Ezért tudom átélni az Európai Közösségen kívülről érkező bevándorlók helyzetét. Az Északi Liga diszkriminatív magatartása komoly probléma, amit a baloldal alábecsült“[4].

Az idős kommunista aktivista szerint, aki jelenleg a DP tagja és egyben a baloldali reformer politika híve, ez a fajta önkorlátozás az okozója annak az ellentmondásos helyzetnek, amelyben sok gyári munkás azért adta szavazatát az utóbbi években az Északi Ligára, mert a baloldal nem tudta megszólítani a kevésbé tehetős rétegeket. A Liga eközben a populista „a mi házunk, a mi várunk“ jelszót csattogtatva éppen azokat csábította a táborába, akiknek nem elég a fizetésük, hogy kihúzzák a hónap végéig. „A régi baloldal más volt” – folytatja Zecchini. „A háború utáni időszak romjai között a társadalmi összetartásért szállt síkra. Segített, hogy az ország újjáépítésében főszereplőnek érezhessük magunkat. A politikai fejlődésünk már kamaszkorunkban elkezdődött, amikor a gyárban beléptünk a szakszervezetbe, ez gyakran egybeesett a pártba való belépésünkkel is. A gyár volt a mi egyetemünk. A munkásgyűléseken tudatosult bennünk a saját helyzetünk és mindaz, ami a világban akkoriban zajlott. Éreztük, hogy képesek leszünk kitörni a nyomorból és az egyenlőtlenségből.”

 

Jómódban éltünk és tanultunk is, de a politikáról semmit se tudunk

A nyolcvanas évektől azonban sok minden megváltozott. Brescia környékén, ahogyan Olaszország más részein is, számos gyár kisvállalkozásokra esett szét. A szakszervezetek pedig egyre távolabb kerültek egymástól és a pártoktól. A munkásmozgalom darabjaira hullott és elveszítette az erejét. A globalizáció begyűrűzésével pedig újabb létbizonytalanságban tartott munkások maradtak magukra, még a hangjukat sem tudták hallatni. „Egy teljes évig úgy küldözgettem az állásokra a jelentkezéseimet, hogy egyikre sem érkezett válasz” – mondja a 27 éves Tommaso Gaglia, akinek bölcsészdiplomája van és filmklubot, multietnikai vacsoraesteket és élő koncerteket szervez, hogy új életet leheljen a helyi szervezetbe. „Nekünk fiataloknak nincsen jövőképünk, de nem szabad az individualizmus hibájába sem esnünk. Már középiskolás korom óta foglalkozom közügyekkel, mert szeretném megtalálni az utat a dolgok megváltoztatásához, ahogyan azt Zecchini generációja is tette.” A pártiskolák ideje már elmúlt. „Szerencsésebbek vagyunk, mint apáink” – teszi hozzá a fiatalember. „Tanulhattunk és jómódban telt el a gyerekkorunk, de nincsen semmiféle politikai képzettségünk. A párt erre nem költ, és megszűntek a közösségformálás régi formái is.”

A felső emelet, ahol a DP tágas irodái találhatóak, aktivisták és helyi vezetők közös átjáróháza. Pietro Bisinella 45 éves, a párt tartományi titkára, egyben egy kisváros polgármestere, amely a helyi őslakosok, valamint a mezőgazdasági cégeknél alkalmazott indiai és pakisztáni bevándorlók békés együttélésének a szimbólumává vált. A 35 éves Michele Orlando a DP egyik fellegvárát vezeti, és mint a párt fiatal generációjának oly sok tagja, akiket csak „elbontóknak“ neveznek, ő is generációváltást sürget a párt élén. A 29 éves Gloria Bargigia, az egyik leglelkesebb helyi aktivista azt reméli, hogy a pártvezetés fiatalodása után majd a tagság is megfiatalodik. „A szüleim szocialisták voltak, nekik köszönhetem a politika iránti lelkes érdeklődésemet, de úgy érzem magam, mint egy földönkívüli. A kortársaim közül alig van valakinek tagsági könyve, a mozgalmi teendőket az idős generációra hagyják” – meséli, mielőtt belekezdene a napi szórólaposztásba.

A városközpontban, egy irodalmi kávéházban az egyetem szomszédságában a Sinistra per kis szakszervezeti mozgalom huszonéves fiataljai reménytelibbnek tűnnek. Ők már a berlini fal leomlása után nőttek fel, a „Tiszta Kezek Hivatalának” működése (az a jogtörténeti korszak, amely elvezetett az olasz történelmi pártok megsemmisüléséhez és a második olasz köztársaság létrejöttéhez) és a Berlusconi-hatalom[5] idején, mégis bíznak benne, hogy az alapvető baloldali értékek újra felvirágoznak, és „az egyenlő esélyekkel való indulás lehetőségében” is, magyarázza Federico Micheli filozófia szakos hallgató. „A Mariastella Gelmini oktatási miniszter – aki Bresciában diplomázott – nevével fémjelzett felsőoktatási reform a megszorítások jegyében csökkenti az ösztöndíjakat, a kollégiumi férőhelyeket és emeli a menza árait. Hogyan lehet az érdemeket elismerni, ami a demokrácia alapja, ha nem indulunk valamennyien egyenlő esélyekkel?” Micheli úgy véli, hogy a jelenlegi jobboldali kabinet nem támogatja a kultúrát. Baloldali gondolatainak terjesztésére koncerteket, hallgatói bulikat, vitaesteket, az egyetemi lapot és a Facebookot használja fel. „Néha elkedvetlenít – teszi hozzá –, hogy a fiatalokban nincsen meg a közjó iránti érdeklődés. Ennek ellenére kitartok, mert, ahogyan Antonio Gramsci mondaná: gyűlölöm a közönyösöket.”

PRATO – Pratóban, Közép-Olaszország egyik jelentős városában két napja fúj a tramontana. Az általános beletörődés jól érzékelhető. Mindenki a vihar végét várja, miközben a gazdaság vihara évek óta pusztít, és már magával sodorta a város baloldali hagyományait, az antifasiszta ellenállási múlttal és a „vörös” Toscanában[6] betöltött baloldali fellegvárszereppel együtt. Hatvanhárom év baloldali kormányzás után a város jobbközép irányítás alá került a gazdasági válság legnehezebb időszakában, 2009-ben. Az olasz textilipar központjának számító régióban az elmúlt hat évben több mint tízezer munkahely szűnt meg, és körülbelül tizennyolcezer dolgozó határozott idejű munkaszerződéssel, teljes létbizonytalanságban dolgozik. A CGIL[7], Olaszország legrégebbi, történelmileg a baloldalhoz kötődő szakszervezete próbál megoldást találni erre az áldatlan helyzetre, de nincs sok illúziójuk. „A hetvenes években, amikor szakszervezeti képviselő lettem, azt hittem, talán naivan, hogy a mozgalmi munkával jobbá tehetem a világot” – mondja Manuele Marigoldi, a CGIL Munkaügyi Kamarájának középkorú főtitkára. „Az egységes fellépés nélkül a terveim reménytelen kísérletekké silányultak volna. De a közösséghez tartozás érzése nagyban függ a harcok hatékonyságától. Most a piacok globalizációjával a dolgozók jogai egyre inkább veszélybe kerülnek, és a politikának már nincs meghatározó szerepe.”

 

A baloldal túl sokáig pihent babérjain és nem tudott optimista jövőképet felmutatni

Tíz évvel ezelőtt Prato sohasem tért nyugovóra. Gyárai a nap 24 órájában üzemeltek. A kínai és az indiai konkurencia megjelenése óta azonban sokkal alacsonyabb a foglalkoztatás, és az éjszakai műszakot szinte valamennyi vállalatnál eltörölték. Az emberek felfigyeltek arra a több ezer kínaira, akik a városban létrehoztak egy úgynevezett „párhuzamos textilipari ágazatot“, ahol gyakori az illegális kereskedelem és a fekete foglalkoztatás.[8] A helyhatósági választások előtt a győzelem érdekében a jobbközép pártok a biztonságra és a törvényességre helyezték a hangsúlyt. „A pratói válság okozója nem az itt élő huszonötezer kínai, hanem mindazok, akik a Kínai Népköztársaságban élnek!” – mondja nagy beleéléssel Marigoldi. „Elég a hazugságokból. A pratói kínaiak nem szövetekkel foglalkoznak, hanem a már kész konfekcióruhákkal. Nem jelentenek konkurenciát, viszont a jövőben akár még vevőinkké is válhatnak. A válság megoldása az együttműködésben rejlik: mi megtermeljük a szövetet és ahelyett, hogy Romániában varratnánk belőle ruhát, rájuk is bízhatjuk ezt a munkát.” A szakszervezeti vezető baloldali és progresszív gondolata szerint „jó viszonyra törekedni a kínaiakkal annyit tesz, mint legalizálni a jelenlétüket és felszabadítani őket a rabszolgasors alól. Prato felélesztéséhez olyan jövőt kell kialakítanunk, amely mindannyiunkat felszabadít.”

Marigoldi telefonja folyamatosan csörög, amíg beszélgetünk. Fontosnak tartja kiemelni, hogy „a jobboldal azért tudott itt nyerni, mert a baloldal csak a tagdíjakat szedte be, és nem tudott reményteljes jövőt felvázolni. Az eredmény az lett, hogy a munkások nem mentek el szavazni.” Abban az országban, ahol a tartózkodó szavazók aránya (19,5 százalék a 2008-as parlamenti választásokkor) állandóan nő, a DP 37 éves megyei titkára, Ilaria Bugetti azt állítja, hogy jól tudja, mik a baloldali értékek: „közoktatás, egészségügy, az alapvető szolgáltatások biztosítása, a bevándorlók integrációja. A kilencvenes évek földindulásának még ma is érezzük a következményeit: az ideológiák és a pártok válsága, valamint Berlusconi színrelépése. Berlusconi kitalált egy szociális modellt, és bevezette a politikai élet személyközpontúságát: a személy fontosabb, mint amit mond.”

Ilaria Bugetti egy belvárosi kávéházban ülve meghatottan emlékezik egy másik karizmatikus vezetőre, Enrico Berlinguerre, aki 1972-től 1984-ig, haláláig vezette az Olasz Kommunista Pártot. Ma ő a baloldal egyik leginkább visszakívánt vezetője. Erős a nosztalgia távolba tűnt alakja iránt: ő viszonyítási pont volt, és tartózkodó természete ellenére is nagyra becsülték jövőképe, politika iránti szenvedélye és erkölcsi mércéje miatt. A coianói Népházban, a baloldali mozgalom helyi központjában van egy fekete-fehér Berlinguer-portré. „Ezt a házat én építettem föl 1975-ben” – meséli a hetvenes éveiben járó Mario Bensi, a mozgalom és a helyi, mintegy ötszázötven fős DP szervezet oszlopos tagja. „Ezek nehéz évek a mozgalom számára. Tíz évvel ezelőtt az ‘elvtársak’ még lejöttek meginni egy kávét, és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódtak. Ma a pártok elveszítették az emberekkel való kapcsolatukat. Nem is annyira az ideológia, mint inkább az értékek vesztek el, elsősorban az egymás iránti szolidaritás. Mindenki csak önmagára gondol. A berlusconizmus talán mindnyájunkban megbúvik. A kormányfő a politikai irányvonalával, televíziós csatornáival, a személyre szabott törvénykezésével elérte, hogy kihunyjon az emberekben a kritikai gondolkodás. Az aktivisták is távolságtartóak és qualunquisták[9] lettek. Azt mondják, úgyis mindegy.” Általános vélemény, hogy a baloldal szabad utat engedett Berlusconinak, amikor nem küzdött az értékek és érdekek összeférhetetlensége ellen, amit Berlusconi jelenít meg.

A berlusconizmus, amelynek jellemzői a látszat és a jólét dicsőítése, az események színpadias bemutatása és a politika táborokká szakadása, másképpen is ártott a baloldalnak. „Önös nepotizmusukkal a hatvanas éveikben járó vezetők megfojtották a tettrekész fiatalokat. Ezért nincsen ma egy olyan vezető sem, aki képes lenne szembe szállni a jobboldallal” – magyarázza Sergio Puggelli aktivista, aki erről a témakörről könyvet is írt.

Este van és az alpesi kunyhó mintájára berendezett terem asztalainál néhány tucat idős ember kártyázik. Mások biliárdoznak, miközben környékbeli fiatalok futballt néznek egy kivetítőn. A vacsora után filmvetítés következik a holokausztról, másnap pedig ebédosztás lesz mintegy háromszáz mozgássérült számára. Minden nehézség ellenére a Népház fontos találkozási pont maradt, ahol akár a bevándorlók is megrendezhetik az esküvőjüket. Mindez reménnyel tölti el a baloldalt egy olyan városban, ahol az Északi Liga jó eredményt ért el és amelynek közgyűlésébe bejutott a szélsőjobboldali Azione Giovani és a Casa Pound is.

BARI – Délen a baloldal mindig is kevésbé tudott gyökeret ereszteni, de Puglia tartományban 2005 óta, történetében először, hatalomra jutott a Nicola Vendolára leadott szavazatok eredményeképpen. A második ciklusát töltő tartományi elnök egyszerűen csak Nichinek szólíttatja magát. A bevallottan homoszexuális, katolikus, posztkommunista vezető az olasz közélet egyik legnépszerűbb szereplőjévé vált. Miután kilépett a Kommunista Újjáalapítás Pártjából, megalakította a Baloldal, Ökológia és Szabadság Pártot.[10] Ez az újszülött szervezet a zászlajára tűzte, hogy „hozzájárul egy nagy és új baloldal felépítéséhez Olaszországban és Európában”. A párt alapértékei a béke és az erőszakmentesség, a munka és a szociális biztonság, a tudás és a környezetvédelem iránt való érdeklődés felkeltése a gazdasági élet és a társadalom szereplőiben. Nem világos egyelőre, miféle szövetség bontakozik majd ki a DP és a Baloldal, Ökológia és Szabadság Párt között egy esetleges új kormányalakításkor, de egyelőre úgy tűnik, hogy benne politikai otthonra leltek a meggyengült Kommunista Újjáalapítás árvái és azon egykori baloldali demokraták, akik nem akartak tovább a DP-vel a katolikus centrum felé tartani, továbbá különféle antiglobalista és radikálisabb baloldali szervezetek.

Bariban, ahol a Vendola-féle mozgalom született, a helyzet a DP-nél tapasztaltak szöges ellentéte. Bresciában sok önkritika hangzott el, itt Bariban viszont nagy lelkesedés uralkodik. Mindenekelőtt a vezérért rajonganak. A támogatók között nagyon sok a fiatal, aki „Nichi Gyárában” éli a mozgalmi életét. Ez a tartományi elnökről elnevezett kis csoport kevesebb, mint három év alatt belföldön és külföldön egyaránt nagy visszhangot váltott ki. Vendolára, a következő választások valószínűsíthető helyi képviselőjelöltjére mindenki nagy reménnyel tekint. „Úgy jöttünk létre, mint Nichi választási bizottsága, és követtük az Obama elnök nevéhez köthető Organizing for America mintáját” – magyarázza egy 32 éves fiatal, aki angolosan csak Ednek hívatja magát. Ő tervezte meg a Bari Gyár arculatát. „Nichi tartományi elnökké való megválasztása után másfajta működési modellre álltunk át” – teszi hozzá lelkesen egy másik fiatalember, Roberto Covolo.

 

Ma könnyebb egy személyt követni, mint egy kulturális áramlatot

A Gyárban mindenki önkéntes, és nem tagja szükségszerűen a pártnak. A székház hívogató, színes és világos. Minden berendezési tárgy újrahasznosított anyagból készült: karton szekrények, műanyag kannából készített világítótestek, bádogdobozok a zsámolyok helyett. Nagyjából húsz, átlagosan harmincéves fiatal ül egész nap az internet előtt, és tartja a kapcsolatot a többi Gyárral. „A mi rajongói oldalunk nyolcvanezer látogatóval büszkélkedhet, Nichié négyszázezerrel. De a helyi levelezőlistánkra mindössze százan iratkoztak fel“. Covolo beismeri, hogy nehéz új aktivistákat találniuk, különösen, ha nem használják a „Nichi” márkanevet, amely ma már rákerül pólókra és strandtörölközőkre is. Számos megfigyelő állítja, hogy Pierluigi Bersani, a DP főtitkára valóban nem elég karizmatikus, ám vele szemben Vendola egyenesen „populista”, afféle „vörös Berlusconi”. A „gyárosok” erre azt válaszolják: „Mi a vezérközpontúság pozitív aspektusait használjuk ki, hogy minél több embert elérjünk. Ma könnyebb egy személyt követni, mint egy kulturális áramlatot. Ezen felül pedig Vendola jó ember, és ez elég ritka Olaszországban.” Követői csodálják őt, amiért képes költőien beszélni a politikáról, de a beszéde, meg kell vallani, olykor nehéz és barokkos is.

A párt aktivistái a DP támogatóihoz képest kevésbé vallásosak, viszont érzékenyebbek a környezetvédelmi kérdésekre és a munkavállalói jogokra. Feladatkörük mégis elsősorban a kommunikációra terjed ki. Az optimista jelmondatot: „Létezik egy jobb Olaszország” mantraként ismételgetik. Mindez azt a benyomást kelti, mintha egy reklámügynökségnél lennénk. A vendolizmust a baloldali űrben afféle újdonságként reklámozzák, de a „gyárosok” tartózkodnak attól, hogy konkrét tartalmi válaszokkal, programmal, stratégiákkal álljanak elő. Mindehhez a párt székházába kell elmenni, amely egyszerűbb és kevésbé vidám, mint a Gyár, ahol a 35 éves Annalisa Pannarale tartományi titkár azon fáradozik, hogy minél több nő és fiatal kerüljön be a politika körforgásába ebben a meglehetősen férfiközpontú és elöregedő országban. A legfontosabb szerinte a megújuló energiaforrások fejlesztése. A Vendola-kormányzás támogatja továbbá a maffiavagyon elkobzását és a turizmus fejlesztését. Mindezek ellenére Olaszország egyik legszebb természeti és kulturális örökséggel rendelkező tartományában, ahol a déli tartományok közül a legmagasabb a GDP, maradnak még megoldandó problémák.

Az egészségügy, amellyel kapcsolatban a bari ügyészség nyomozást is folytat[11], nagy válságban van. A tartomány által bezárásra ítélt tizennyolc kórház ügye nagy elégedetlenséget váltott ki. Kiváló szolgáltatást nyújtó osztályok kerültek veszélybe. Az orvosok jelentős része csak határozott idejű szerződéssel dolgozik egy adott kórházban, alulfizetettek, és sok a túlóra is. A baleseti osztályok túlterheltek, a várólisták végeláthatatlanok.

A szélenergia fejlesztését számos környezetvédő a természetre gyakorolt hatása miatt támadja, a mezőgazdasági szektor lejtmenetben van, és éppen az az ifjúságpolitika, amely oly kedves Vendola és támogatói számára, nem hozott egyesek szerint semmilyen pozitív változást a foglalkoztatás terén, hiszen a 15 és 24 év közötti fiatalok körében a munkanélküliség 34 százalékos. Az Apulia Film Commission sincs könnyű helyzetben, amelynek tartományi szinten kellene fejlesztenie a filmgyártást. Egy operatőr szerint a cég nem a helyi tehetségeket támogatja, hanem a nagy római produkciókat állítja előtérbe. A város utcáin összetalálkozó fiatalok azt mondják, hogy nincsenek nagy reményeik. „Igen, tudom, ki Vendola. Jobboldali vagyok ugyan, de rokonszenvezek vele, mert jó szónoknak tartom” – mondja egy belvárosi kávézóban a barátaival ücsörgő kamaszfiú. „Ugyanakkor nem hiszem, hogy volna bármiféle jövőm akár itt, akár északon. Mindannyian külföldre megyünk.” Nem sokkal távolabb, az óváros bejáratánál egy idős árus csóválja a fejét: „Erre a fedett piacra nem jön senki. Mi déliek az utcán szeretünk lenni. De ugyan ki figyel a mi véleményünkre?” A kikötőnél a betonból készült halasstandok üresen állnak. Az idős halászok inkább két méterrel odébb kínálják az áruikat farekeszeken, ahogyan egykor.

 

 

Helyhatósági választások 2011-ben

A 2011. évi helyhatósági választások sorsfordítónak bizonyultak: a választók hatalmas csapást mértek Berlusconira. Milano, Berlusconi bástyája, tizenhat évnyi töretlen jobboldali irányítás után a baloldalhoz került. Az új polgármester, Giuliano Pisapia a Baloldal, Ökológia és Szabadság Párt jelöltje volt, és a DP is támogatta. A szervezett bűnözéstől és a szeméthegyektől meggyötört Nápolyban Luigi De Magistris, az Értékek Olaszországa jelöltje győzött, akinek a javára a DP csak a második fordulóban léptette vissza saját jelöltjét. Mind Pisapia, mind De Magistris kívülállónak számítottak. A baloldal más olyan fontos városokban is győzni tudott, mint Torino, Bologna, Triest és Cagliari.

 

Fordította: Berényi Márk



[1] Utalás a 2011. januárban kirobbant botrányra: Silvio Berlusconinak fizetett szexuális kapcsolata volt egy kiskorúval.

[2] A megyét és a várost is jobboldali koalíciós vezetés irányítja.

[3] A Parlamentben a DP-t két párt támogatja, amelyek ugyanakkor túlhaladottnak tekintik a politikai élet jobb- és baloldalra való felosztását: az Értékek Olaszországa, valamint az Olasz Radikálisok.

[4] A DP főtitkára, Pierluigi Bersani a Berlusconi-kabinet elleni közös fellépés reményében megkísérelt párbeszédet kialakítani az Északi Ligával, és kijelentette: „Állítom, hogy az Északi Liga nem fajgyűlölő, de vigyázat: bizonyos jelenségek felerősítésével igenis elő lehet idézni a rasszizmust“. Saját szavazóbázisa túlzottan megbékélő hangvételűnek ítélte meg a főtitkár kijelentését. Carlo Passera riportja, La Padania. 2011. február 15., 1–8–9. o.

[5] Berlusconizmus: Silvio Berlusconi személyes, politikai, gazdasági és médiahatalmát, valamint a társadalomra gyakorolt befolyásának az együttes hatásait értjük ezalatt. „Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy a berlusconizmus nem egyfajta önéletrajza-e a mai olasz nemzetnek.” [nyersfordítás: B.M.], Norberto Bobbio, 1994.

[6] „Vörös” tartománynak, vagyis erősen baloldali beágyazottságúnak számít néhány közép-olaszországi tartomány: Emilia Romagna, Marche, Umbria és Toscana.

[7] A CGIL (Confederazione Generale Italiana del Lavoro) a 2010. évi adatok szerint 5 748 269 tagot számlál.

[8] A helyi rendőrségi adatok szerint a tartózkodási engedéllyel rendelkező kínai lakosok száma tizenháromezer. Ez az adat nem tartalmazza az illegális foglalkoztatottakat és azokat munkavállalókat, akiknek a tartózkodási engedélyét egy másik városban állították ki. Helyi adatok szerint a városban élő kínai állampolgárok száma huszonötezer körül van.

[9] A Fronte dell’uomo qualunque olasz párt a második világháború után elvetette az állam pártpolitikai alapokon nyugvó működését. Magyarul a qualunquizmus kifejezést Lengyel László használja Tépelődés (T-Twins Kiadó, Budapest, 1992) című könyvében (241. o.) [B. M.].

[10] A pártnak több mint 45 ezer tagja van (2010. évi adat) és több mint ötszáz Gyárat, virtuális közösséget alapítottak. A Virtuális közösség az Obama-kormányzat elején alakult, hogy összegyűjtse mindazokat, akik támogatták az elnököt a választási kampányban és egyetértettek közjogi javaslataival. www.barackobama.com/get-involved

[11] A pugliai egészségügyi per elérte a Vendola-kormányzást is, és érintettnek bizonyult két demokrata tagja is: Sandro Frisullót, a közgyűlés egykori elnökét börtönbüntetésre, Alberto Tedesco városi közgyűlési képviselőt pedig házi őrizetre ítélte a bíróság.

Megosztás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkTwitterFacebookMyspace bookmarkJP-Bookmark

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Cimkék

adósság adózás afganisztán afrika algéria anglia arab országok ausztrália autóipar balkán bank belgium belorusszia bolívia brazília bulgária börtön büntetőjog bűnözés chile ciprus csehország demográfia demokrácia diplomácia dél-afrika dél-amerika ecuador egyesült királyság egyiptom egészség egészségügy elnyomás első világháború elvándorlás emberi jogok energia ensz erőszak európa európai unió európai-unió fasizmus fegyverkezés fejlődés felderítés felszabadító mozgalmak feminizmus filozófia finnország FNA - Feltétel Nélküli Alapjövedelem fogyasztóvédelem forradalom franciaország gazdaság gazdasági válság geopolitika globalizáció grúzia gyarmatosítás görögország hadiipar hadsereg harmadik világ hollandia hongkong horvátország háború ideológia igazságügy india információ internet iparfejlődés ipari katasztrófák irak irodalom irán izrael japán jemen jordánia kambodzsa kapitalizmus kelet-európa kenya kereskedelem kereszténység klímaváltozás kolumbia kommunikáció kommunizmus korrupció kuba kultúra kurdok kutatás kábítószerkereskedelem kína könyv környezet környezetvédelem közbiztonság közel-kelet közlekedés közszolgáltatások külkereskedelem külpolitika laosz lengyelország leszerelés liberalizmus lobbi csoportok magyarország magyarország történelem marokkó marxizmus menekültek mexikó mezőgazdaság moldávia multinacionális vállalatok munka munkanélküliség média-sajtó művészet ndk nemzet nemzeti kisebbség nemzetiségi kérdések nemzetközi jog nemzetközi kapcsolatok nemzetközi kereskedelem neoliberalizmus nukleáris energia nyugdíj németország női jogok nők oktatás oktatásügy olaj olaszország oroszország orvoslás osztrák-magyar monarchia palesztína politika politikai elemzés politikai pártok portugália privatizáció pszichoanalízis pénzügyek pénzügyi bűnözés pénzügyi válság regény reklám rendszerváltás rendőrség repülőgépipar roma kérdés sajtó spanyolország spekuláció sport svájc svédország szakszervezet szaúd-arábia szegénység szerbia szlovákia szocializmus szociológia szociáldemokrácia szovjetunió szállítás számítástechnika szíria technikai fejlődés telekommunikáció tenger terrorizmus tiltakozó mozgalmak tudomány tunézia turizmus táplálkozás társadalmi egyenlőtlenségek társadalmi fejlődés társadalom társadalombiztosítás történelem ukrajna usa usa (külpolitika) vallás venezuela vietnám választások vállalatok válság városfejlődés who állam ázsia éhezés élelmiszer értelmiségiek észak-dél kapcsolata írország óriásvállalatok ökológia
Submit to FacebookSubmit to Google BookmarksSubmit to Twitter