Egyenlőtlenség, demokrácia, szuverenitás

Kategória: 2013. július
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 7539

Állapotfelméréssel készüljünk fel a rekonkvisztára[1]

 Ma már senki sem hiszi, hogy az értelem felülkerekedik az értelmetlen megszorítási politikán, s azt sem, hogy erkölcsi megfontolások elejét vennék a pénzt a hatalommal házasító különféle botrányoknak. Ma a változás ígérete és lehetősége csak az érdekek közvetlen ütköztetésétől, a nyílt konfrontációtól várható.

 

S tudjam, honnan indulok

Megőrizni a reményt

(Paul Éluard: Véget nem érő költemény, Somlyó György fordítása)

 

CHARPENTIER Jean-Baptiste le VieuxOlykor a leleplezés csak megerősíti azt, amit amúgy is tudtunk. Arról értesülünk, hogy egyes politikai vezetők szeretik a pénzt, és a tömött bukszájúak társaságát keresik, továbbá hogy ezek a politikusok és gazdag polgártársaink külön, törvények fölött álló kasztot alkotnak. Meg hogy az adórendszer a legvagyonosabbakat kényezteti. Vagy hogy a tőke szabad áramlása csak arra való, hogy ugyanezek az emberek a vagyonukat adóparadicsomokba menekítsék.

A konkrét törvénysértések leleplezésének hatására kétségessé kellett volna válnia az ilyen cselekmények elkövetését lehetővé tevő rendszer létjogosultságának. Márpedig az elmúlt évtizedekben a világ olyan rohamtempóban alakult át, amely messze meghaladta az elemzőkészségünket. A berlini fal leomlása, a BRICS-országok (Brazília, India, Kína, Oroszország, Dél-Afrika) színre lépése, az új technológiák, a pénzügyi válság, az arab tavasz, Európa hanyatlása: a szakértők lépten-nyomon vagy arra figyelmeztetnek, hogy elérkeztünk a történelem végpontjához, vagy azt jelzik, hogy új világrend van születőben.

Az ilyen korai elparentálásokon, illetve a születési bizonyítványok idő előtti kiállításán túl lényegében három, többé-kevésbé egyetemes tendencia azonosítható: nevezetesen a társadalmi egyenlőtlenségek mértéktelen megnövekedése, a politikai demokrácia leépülése, valamint a nemzeti szuverenitás sorvadása. Mindenekelőtt ezeket a tendenciákat érdemes szemügyre venni. A nagybeteg testén megjelenő fekélyhez hasonlóan minden egyes skandalum felfedi előttünk a fenti hármas valamelyik elemét, vagy éppenséggel a három elem összefonódásáról tanúskodik. Az események hátterét így jellemezhetnénk: miután a kormányok elsődlegesen egy szűk, kivételezett csoport – spekuláló, befektető, hitelező, munkaadó, illetve a munkavállalókat elbocsájtó személyek – érdekében hozzák meg az intézkedéseket, ezzel elfogadták, hogy a politikai rendszerek oligarchikussá alakuljanak át. Amikor egyesek a néptől felhatalmazva megpróbálnak kiállni az érdekeikért, akkor pedig a szervezett pénztőke nemzetközi nyomásgyakorlással siet őket eltávolítani.

„Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”[2] Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának fentebb idézett első cikkelyét köztudottan sohasem tartották be következetesen. A társadalmi különbségeket sohasem a közösség szempontjából való hasznosság motiválta, hanem az a hely, ahová szerencsénkre vagy balszerencsénkre születtünk, a szülők anyagi körülményei, az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférés stb.

Csakhogy ezeknek a különbségeknek a súlyát elviselhetőbbé tette az a vélekedés, hogy a társadalmi mobilitás ellensúlyozhatja a születési egyenlőtlenségeket. Alexis de Tocqueville szerint ez a remény, amely jobban elterjedt az Egyesült Államokban, mint a vén kontinensen, hozzásegítette az amerikaiakat ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a hazájukat jellemző számottevően nagyobb jövedelmi különbségekhez. Egy jelentéktelen clevelandi könyvelő, vagy egy képzettség nélküli kaliforniai fiatal minden további nélkül elábrándozhat arról, hogy tehetsége és kitartása révén ő is olyan magasságba juthat, amelyre korábban John Rockefeller vagy Steve Jobs került.

Francis Fukuyama, a konzervatív gondolkodó arra hívja fel a figyelmet, hogy „az amerikai politikai kultúrában az egyenlőtlenség önmagában sohasem jelentett komoly problémát. A társadalom inkább az esélyegyenlőségre, mint a kialakult valós egyenlőtlenségekre helyezi a hangsúlyt. A rendszer azonban csak addig minősül legitimnek, amíg az emberek továbbra is elhiszik: kemény munkával nekik és gyerekeiknek is jó esélyük van az érvényesülésre, továbbá ha okkal gondolják: a gazdagok a játékszabályok betartásával gyarapodtak”.[3] Ez a csillapító, sőt, andalító evilági hit világszerte eltűnőben van. Francois Hollande fél évvel köztársasági elnökké választása előtt, amikor arról faggatták, hogy milyen eszközökkel kívánja megvalósítani az általa óhajtott morális talpraállást, a francia álomra utalt. „Ez az álom azt a köztársasági narratívát idézi fel, amely a háborúk, a válságok és a megosztottság ellenére lehetővé tette számunkra, hogy előre haladjunk. A legutóbbi évekig abban a meggyőződésben éltünk, hogy gyermekeink jobban fognak élni, mint mi. Ez az ábránd szertefoszlott.”[4]

 

Milliárdosok klubja

Ma a deklasszálódástól való félelem lép a társadalmi mobilitás mítoszának a helyébe. A munkás immár nem remélheti, hogy tulajdonossá, újságíróvá, bankárrá, egyetemi tanárrá vagy politikai vezetővé válhat. Az elit egyetemek (grandes écoles) jobban el vannak zárva a szerény társadalmi hátterű fiatalok elől, mint akkoriban, amikor Pierre Bourdieu kiadta a Les Héritiers (Az Örökösök) című művét 1964-ben. Ugyanez érvényes a világ legjobb egyetemeire, amelyeken a tandíjak jócskán megugrottak[5]. Nemrég egy fiatal nő Manilában öngyilkosságot követett el, miután képtelen volt tovább fizetni a tandíját. Két éve egy amerikai diák kifejtette: „Hetvenötezer dollár tartozásom van. Rövidesen nem fogom tudni fizetni az esedékes részleteket. Az apám a kezesem, s neki kell majd az adósságomat visszafizetnie. Hamarosan ő is tönkre fog menni. Így történt aztán, hogy tönkretettem a családomat azzal, hogy megpróbáltam kiemelkedni a társadalmi osztályomból”[6]. Ő is meg akarta élni a „nyomorból a gazdagságba” amerikai álmát. A családja viszont, épp ellenkezőleg, lejtmenetbe került.

Amikor „a nyertes mindent visz”[7], az éles jövedelmi különbségek gyakran teljesen beteg társadalom kialakulását okozzák. A Walton család, a Walmart óriáshipermarket hálózat tulajdonosának vagyona harminc évvel ezelőtt az amerikai átlagos vagyon 61 992-szeresét tette ki. A jelek szerint ez nem volt elegendő, mert manapság a család vagyona már az átlagos vagyon 1 157 827-szeresére rúg. Ma a Waltonok vagyona egyenlő a legszegényebb 48 800 000 családéval.[8] Silvio Berlusconi hazája némileg elmarad az amerikai teljesítményektől, ám a Banca d’Italia bejelentette, hogy az ország tíz legtekintélyesebb vagyona annyit tesz ki, mint a legszegényebb hárommillió lakos összvagyona.[9]

Napjainkban már Kína, India, Oroszország és az Öböl-országok is egymás sarkára lépnek a milliárdosok klubjában. A jövedelemkoncentráció és a dolgozók kizsákmányolásának tekintetében nincs mit tanulniuk a nyugatiaktól, akiknek a vad liberalizmus tárgyában szíves örömest tanítómesterei is lehetnének.[10] Az indiai milliárdosok, akik 2003-ban a nemzeti vagyon 1,8 százalékát birtokolták, öt évvel később már annak huszonkét százalékára tették rá a kezüket.[11] Noha időközben megsokasodtak, mégis nem túlzás-e, hogy egy több mint egymilliárd lelket számláló országban egy hatvanegy főből álló csoport birtokolja a nemzeti vagyon huszonkét százalékát? Mukesh Ambani, az ország leggazdagabb embere talán elgondolkozik ezen néha-néha, amikor kitekint a Bombay-t uraló huszonhét emeletes pazar toronyépületének egyik ablakából arra a metropoliszra, ahol lakosság fele ma is a nyomornegyedekben tengeti az életét.

Manapság már ott tartunk, hogy a Nemzetközi Valutalap (IMF) is nyugtalankodik. Miután évekig hirdette, hogy „a jövedelmek szóródása” versenyképességi, hatékonysági és dinamizáló tényező, most megállapítja, hogy az Egyesült Államokban a gazdaság talpraállásának első esztendejében a növekedésből származó nyereség 93 százalékát a leggazdagabb amerikaiak egy százaléka vágta zsebre. Ezt még az IMF is túlzásnak tartja. Ugyanis, félretéve mindennemű erkölcsi megfontolást, felvetődik a kérdés, hogyan lehet előmozdítani a fejlődést egy olyan országban, ahol a gazdasági növekedésből egyre inkább egy szűk csoport húz csak hasznot. Ez a csoport olyannyira jól él, hogy már nemigen vásárol. Következésképpen gyűjtöget tovább, és felhalmoz vagy spekulál, amivel az egyébként is túlburjánzott és parazita pénzügyi világot hizlalja tovább. Két évvel ezelőtt tehát az IMF egy idevágó tanulmányban letette a fegyvert, és új hozzáállást hirdetett meg. Beismerte, hogy a növekedés és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése „egyazon éremnek a két oldala”.[12] A közgazdászok megfigyelései szerint ugyanis a középosztály igényeinek kielégítésére szakosodott iparágak kezdenek értékesítési nehézségekkel küzdeni. Ha a megszorítási politika nem fojtja meg teljesen a fogyasztást, akkor az egyrészt a luxuscikkekre, másrészt az olcsó termékekre irányul.

A globalizáció hívei szerint elsősorban a csúcstechnológia gyors fejlődése magyarázza a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződését. A túl gyors fejlődés ugyanis erősen sújtaná a kevésbé képzett, alacsony mobilitású, rugalmasan alkalmazkodni képtelen egyéneket. A probléma megoldása így nagyon egyszerűnek tűnik: oktatni és képezni kell a leszakadókat. A nemzetközi „elit” hetilapja, a The Economist így foglalta össze ezt a politikáról és a korrupcióról mélán hallgató tanmesét: „A leggazdagabb egy százalék jövedelme azért ugrott meg, mert a globalizálódó gazdaság díjazza a csúcstechnológiát alkalmazó legokosabb embereket. A hajdan a vagyonát borra, nőkre és zenére költő arisztokrácia helyét az üzleti főiskolákon (business schools) képzett elit foglalta el. Ennek az elitnek a tagjai egymás között házasodnak, s pénzüket igen bölcsen arra költik, hogy gyermekeiket kínai nyelvre taníttassák és előfizessenek a The Economist-ra.[13]

Az ivadékaikat kizárólag a szóban forgó sajtóorgánum olvasására nevelő gondos szülők józansága, szemérmessége és bölcsessége volna a nyitja a jövedelmek elrugaszkodásának? Persze semmi sem tiltja, hogy más magyarázatokkal álljunk elő. Ilyen például a következő: a tőke, amelyet kevésbé sújtanak adók, mint a munkát, a neki kedvező döntésekből (az adórendszer előnyeiből, a kisbetéteseket túszul ejtő nagybankok megmentéséből, a hiteltörlesztésekkel nyomás alatt tartott lakosságtól, a gazdagoknak befektetési lehetőségeket teremtő és ugyanakkor további nyomásgyakorlást eredményező növekvő államadósságból) származó vagyon egy részét politikai támogató bázisának megerősítésére fordítja.

Az összejátszás a politikával garantálja a tőkének, hogy mindenkor alacsonyabb adó terhelje, mint a munkát. 2009-ben a négyszáz legtehetősebb amerikai adófizető közül hat egyáltalán nem fizetett, huszonheten tíz százaléknál kevesebb adót fizettek, és egyikük sem fizetett harmincöt százaléknál többet.

Mindent egybevetve, a gazdagok arra használják fel a vagyonukat, hogy növeljék a befolyásukat, majd a befolyásukat vagyonuk gyarapítására használják. „Jelenleg – foglalja össze Fukuyama – az elit képes megvédeni a neki kedvező helyzetet: aktívan beavatkozik a politikai rendszerekbe, az adóelkerülés érdekében külföldre menekíti a vagyonát, gyermekeit pedig az elit intézményekben a már megszerzett előnyök átörökítésére nevelteti”[14]. A fentiekből világossá válik, hogy a helyzet megváltoztatásához többre lesz szükség, mint némi alkotmányos tisztogatásra…

Abban a globalizált gazdaságban, amelyben „a nyertes mindent visz”, amikor is az országos szakszervezetek szétesőben vannak, s a legnagyobb jövedelmekre a legalacsonyabb adókat vetik ki, az egyenlőtlenség gépezete átformálja az egész földkerekséget. Az a hatvanháromezer ember (közülük tizennyolcezer ázsiai, tizenhétezer amerikai és tizennégyezer európai), akinek a vagyona meghaladja a százmillió dollárt, összesen 39 900 milliárd dollárt birtokol.[15] A gazdagok megadóztatásának jelentősége tehát messze nem szimbolikus volna csupán.

 

Egy ragadozó madár két szárnya

Mindazonáltal a kisebbséget favorizáló gazdaságpolitika szinte sohasem lépte át a demokratikus kormányzás kereteit, vagyis a többség akarataként valósult meg. Első ránézésre ez mindenestül paradox helyzet. Louis Brandeis, az amerikai Legfelsőbb Bíróság történelmének egyik legnevesebb bírája ugyanis egyértelműen megfogalmazta: „...választanunk kell. Választhatjuk a demokráciát, vagy a gazdagság néhány ember kezében való összpontosítását, de a kettő egyidejűleg nem lehetséges.” Az igazi demokrácia nem merül ki pusztán a formák (többpárti szavazás, szavazófülke, urna) tiszteletben tartásában. A lényegen mit sem változtató engedelmes szavazás helyett sokkal inkább erőteljes fellépésre, politikai kultúrára, népnevelésre, az elszámoltatás és a mandátumukhoz hűtlenné vált képviselők visszahívhatóságának a bevezetésére volna szükség. Nem lehet véletlen, hogy 1975-ben, a nagy politikai forrongások, a kollektív optimizmus, a nemzetközi szolidaritás és a szociális utópiák időszakában Samuel Huntington konzervatív gondolkodó nyugtalanságának adott hangot. A Trilaterális Bizottság által kiadott, híressé vált nyilatkozatban kifejtette: „egy demokratikus rendszer hatékony működése általában bizonyos egyének és csoportok részéről az apátia és a passzivitás egy meghatározott szintjét igényli.[16]

„Feladat teljesítve”… A Trilaterális Bizottság egyébként a minap ünnepelte alapításának negyvenedik évfordulóját, s ez alkalomból egykori európai szocialista miniszterekkel (Peter Mandelson, Elisabeth Guigou, David Miliband), valamint kínai és indiai résztvevőkkel bővítette meghívottainak körét. A Bizottságnak nincs oka a szégyenkezésre eddigi munkája miatt. 2011-ben két tagja, Mario Monti és Lukasz Papadimosz volt bankárok egy meg nem választott testületek alkotta trojka (IMF, Európai Bizottság, Európai Központi Bank) kegyéből olasz, illetve görög kormányfői posztra emeltetett. Azonban manapság is megesik, hogy egyes népek nem eléggé passzívak, s némileg morgolódni kezdenek. Amikor Monti kísérletet tett arra, hogy a trojka cenzusos, végső soron vagyonon alapuló kinevezését valós választáson is megerősítse, csúfos kudarcot vallott. Ennek láttán Luc Ferry francia filozófus a következőképpen kesergett: „Miután lélekben tényleg demokrata vagyok, elszomorít az a következetesség, amellyel válságos időkben a nép minden esetben ha nem is a legrosszabbakat, de legalábbis azokat választja meg, akik a legügyesebben rejtik el előlük a kényszerűség igazságát.”[17]

A legegyszerűbb megoldás, hogy elejét vegyük az ilyen természetű kiábrándulásnak, az, ha egyáltalán nem vesszük figyelembe a választók döntését. Az Európai Unió, amely az égvilágon mindenkit kioktat demokráciából, specialistája ennek az eljárásnak. Ez egyáltalán nem véletlen. Ugyanis az Egyesült Államokban és Európában az utóbbi harminc évben az ideológiai táncrendet vezénylő ultraliberálisokat a közgazdász James Buchanan nevéhez fűződő „közösségi döntések elmélete” ihleti. Ez az iskola, amely alapvetően bizalmatlan a demokrácia iránt, amit a többség zsarnokságának tekint, abból a feltételezésből indul ki, hogy a politikai vezetők – klientúrájuk legnagyobb megelégedésére és újraválasztásuk bebiztosítása érdekében – hajlanak a közérdek feláldozására, amelyet a valóságban a vállalatvezetők képviselnek. Ezért a legszigorúbban korlátozni kell az ilyen felelőtlen politikusok önálló mozgásterét. Ez a szerepe a jelenleg e szemléletből táplálkozó európai uniós korlátozó mechanizmusoknak (a központi bankok önállósága, az államháztartási hiány korlátozása a GDP három százalékában, a stabilitási paktum), vagy az Egyesült Államokban a közkiadások automatikus lefaragásának (a költségvetési kiadások automatikus zárolása).

Felvetődik a kérdés, vajon mitől is tartanak a liberálisok, hiszen a kormányok mostani gazdasági és társadalmi reformjai alapvetően megfelelnek a pénzügyi körök és a pénzpiacok igényeinek. Ezt a megfelelést egyébként csak erősíti, hogy az állami hierarchia csúcsain a legeslegpolgáribb társadalmi csoportok felülreprezentáltak, továbbá az a tény, hogy a politikai vezetők játszi könnyedséggel váltanak az állami és a magánszektor között. Amikor egy olyan országban, mint Kína, ahol az éves egy főre eső jövedelem alig haladja meg a 2500 dollárt, a kínai törvényhozásban nyolcvanhárom milliárdos foglal helyet. Könnyű tehát megérteni, hogy az állami hierarchia csúcsain a gazdag kínaiak nem szenvednek hiányt prókátorokban. Ebben a vonatkozásban az amerikai modell követőre talált. Miután Amerikával ellentétben Kínában nincsenek választások, Peking egyelőre nem osztogatja legkapósabb nagykövetségeit a győztes elnök kampányát a legbőkezűbben támogató adakozóknak.

A vezető politikusok és a milliárdosok közötti összefonódások és érdekütközések már a határokon túl is folynak. Nicolas Sarkozy – aki amikor az Élysée-palotában ült, kedvezményekben részesítette Katart, így például egy pénzügyi megállapodás alapján az ingatlanjövedelmekből keletkezett értéktöbblet után adómentességet garantált az emirátus számára – most arra készül, hogy Doha támogatásával belevesse magát a pénzügyi spekulációkba. „Azért, mert miniszterelnök volt, nem kell trappista szerzetesként viselkednie élete végéig” – vette őt védelmébe volt belügyminisztere, Claude Guéant.[18] A szegénységi fogadalom amúgy nem jellemző az olyan volt kormányfőkre sem, mint Tony Blair, Jean-Luc Dehaene és Giuliano Amato. A volt brit miniszterelnök a JP Morgannak, a belga a Dexiának, az olasz a Deutsche Banknak ad tanácsokat. Lehetséges-e a közjót úgy védelmezni, hogy közben nem megyünk szembe a külföldi félfeudális rendszerek vagy pénzintézetek érdekeivel, amelyek a jövőben esetleg a munkaadóink lesznek? Amikor az ilyen lehetőség mind több országban a hatalomban egymást váltó két pártot egyaránt érinti, akkor e pártok a nép szemében olyanok lesznek – Upton Sinclair regényíró szavaival élve –, mint „ugyanannak a ragadozó madárnak a két szárnya”.

 

Véleménykülönbség a gazdagok és a többség között

A Demos Intézet korlátozni szerette volna a kormányzati tisztségviselők és a gazdasági oligarchia összefonódásának következményeit. Ezért néhány hónappal ezelőtt nyilvánosságra hozott egy idevágó tanulmányt. Ebben részletesen bemutatta, hogy „miként fékezi a társadalmi mobilitást Amerikában a gazdagok és az üzleti világ uralma a politika felett[19]”. Következtetés: a legtehetősebb polgárok álláspontja a gazdasági és szociális, így a munkajogi kérdésekről alapvetően eltér a polgárok többségének a véleményétől. Előbbieknek azonban rendelkezésükre áll a nem szokványos eszközök egész tárháza, amelynek révén véleményüket hatékonyan tudják érvényesíteni.

Így például miközben az amerikaiak 78 százaléka úgy véli, hogy a minimálbért a növekvő megélhetési költségek arányában folyamatosan emelni kellene, s a minimálbérnek elégségesnek kellene lennie ahhoz, hogy senki se csússzon le a szegények közé, a legtehetősebb adófizetőknek mindössze negyven százaléka osztja ezt a véleményt. Utóbbiak kevésbé kedvezően vélekednek a szakszervezetekről és a tevékenységüket segítő törvényekről is. A többség ugyanakkor azon a véleményen van, hogy a tőkét a munkával azonos mértékben kellene adóztatni, és sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít a munkanélküliség elleni (30 százalék), mint az államháztartási hiány elleni küzdelemnek (15 százalék).

Mit is eredményezett ez a véleménykülönbség? 1968 óta a minimálbér harminc százalékot veszített az értékéből, az elnökjelölt Obama ígérete ellenére egyetlen olyan törvény sem született, amely megkönnyítené a vállalati szakszervezet alapításának rögös útját. A tőkejövedelem feleannyit adózik, mint a munkajövedelem: húsz százalékkal 39,6 százalék ellenében. Végül pedig jelenleg a Kongresszus és Fehér Ház a költségvetési megszorítások ügyében verseng egymással, miközben az aktív lakosság körében a foglalkoztatottak aránya majdnem történelmi mélypontra zuhant.

Lehetséges-e ennél tisztábban kimutatni, hogy a gazdagok igencsak markánsan képviselik magukat az államban és a politikai rendszerben? Ők gyakrabban szavaznak, a többi rétegnél jobban kiveszik a részüket a választási kampányok finanszírozásából, folyamatos nyomás alatt tartják a választott képviselőket és a kormány embereit. A jövedelemkülönbségek látványos növekedése nagyrészt annak tudható be, hogy a tőke nagyon alacsony szinten adózik. Márpedig ennek fenntartása érdekében folyamatos lobbi zajlik a Kongresszusban, pedig a tőkejövedelmek adócsökkentésének költségeit az adózók 71 százaléka viseli, hasznát viszont csak a leggazdagabb egy százalék élvezi.

Az aktív foglalkoztatáspolitika elutasítása ugyanennek az oligarchikus osztálypolitikának a kifejeződése. 2013 januárjában a legalább egy felsőfokú képesítéssel rendelkező és többnyire középosztálybeli amerikaiak munkanélküliségi rátája mindössze 3,7 százalék volt, miközben a diploma nélküliek és általában a szegényebb rétegek körében elérte a tizenkét százalékot. Persze, hiszen a szegényebbek véleménye Washingtonban kevésbé mérvadó, mint az üzleti körök vagy mint Sheldon és Miriam Adelson, a republikánus milliárdos házaspár véleménye, akik a tavalyi választásokba nagyobb összeggel szálltak be, mint amennyit tizenkét amerikai állam teljes lakossága összeadott. „Az esetek nagy részében – vonja le a végkövetkeztetést a Demos tanulmánya – a lakosság jelentős többségének a véleménye és érdekei, úgy tűnik, egyáltalán nem befolyásolják a politikai döntéseket.”

 

A nemzeti kormányok szűk mozgástere

„Ha azt akarják, hogy lemondjak, csak szóljanak!” Állítólag ezekkel a szavakkal vágott volna vissza Nikosz Anasztasziadisz konzervatív ciprusi elnök Christine Lagarde-nak, az IMF főigazgatójának, amikor utóbbi azt követelte tőle, hogy azon nyomban zárassa be a szigetország legnagyobb bankját, amely sok-sok ember számára biztosít munkalehetőséget és megélhetést.[20] Úgy tűnik, hogy Benoit Hamon francia miniszter is belátja, hogy a kormánynak korlátozott az önállósága (vagy befolyása), tekintve, „hogy a német jobboldal nyomására olyan megszorító intézkedéseket vezetnek be, amelyek Európa-szerte a munkanélküliséget növelik”. [21]

A tőke – mint vagyon, illetve mint biztos járadék forrása – működésének megszilárdítása érdekében hozott intézkedéseknél a kormányok mindig előszeretettel hivatkoztak „külső választóik” (a trojka, a hitelminősítő intézetek, a pénzpiacok) által gyakorolt ellenállhatatlan nyomásra. Ráadásul amint véget érnek az országos választások, Brüsszel, az Európai Központi Bank, valamint az IMF azonnal elküldi saját követeléseit, illetve megvalósításuk menetrendjét az új vezetőknek, akik így egy sor választási ígéretüket egyszerűen meg fogják tagadni.

Múlt februárban még a Wall Street Journal is megilletődött: „Három éve, amióta a válság kirobbant, a franciák, a spanyolok, az írek, a hollandok, a portugálok, a görögök, a szlovének, a szlovákok és a ciprusiak mind az eurózóna gazdaságpolitikája ellen szavaztak. A gazdasági modell azonban e választási kudarcok után sem módosult. Noha helyenként a jobboldalt felváltotta a baloldal, másutt a baloldalt a jobboldal, sőt, Cipruson a kommunista kormány ellen győzött a középjobb, a kormányok változatlanul folytatják az állami kiadások csökkentését és az adók növelését. (…) Az új kormányoknak mindenütt szembe kell nézniük azzal, hogy kénytelenek az eurózóna szabta intézményi keretek között cselekedni, be kell tartaniuk az Európai Bizottság által kijelölt makrogazdasági irányelveket. (…) Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a választási láz elültével szépen kiderül, mennyire szűk a gazdasági mozgásterük.[22] „Az embernek az a benyomása támad – állapítja meg szomorkásan Hamon –, hogy a jobb- vagy baloldali politika kicsit más arányokban, de ugyanazokat az elemeket adagolja.”[23]

Az Európai Bizottság egyik magas rangú hivatalnoka részt vett a francia államkincstár és uniós kollegái közti találkozón. „Ez egyszerűen észbontó volt, úgy viselkedtek, mint egy tanító, aki azt magyarázza a rossz tanulónak, hogy mit kell tennie. Nagyon csodáltam a Kincstár igazgatóját, hogy képes volt megőrizni a nyugalmát. ”[24] Ez a jelenet Etiópia vagy Indonézia sorsára emlékeztet, amikor ezeknek az országoknak a vezetői az IMF által kiszabott büntetések egyszerű végrehajtóivá devalválódtak[25]. Ma Európa hasonló helyzetben van. Az Európai Bizottság 2012 januárjában felszólította Görögországot, hogy kétmilliárd euróval faragja le a közkiadásokat. Éspedig pénzbüntetés terhe mellett, öt napon belül.

Ugyanakkor semmi sem fenyegeti az azeri elnököt, a korábbi mongol pénzügyminisztert, a grúz miniszterelnököt, az orosz miniszterelnökhelyettes feleségét vagy a volt kolumbiai elnököt. Pedig valamennyien adóparadicsomba menekítették az így vagy úgy, leginkább közönséges lopással megszerzett vagyonuk egy részét. Ilyen hely például a Brit Virgin-szigetek, ahol a sziget lélekszámánál húszszor több bejegyzett vállalkozást tartanak nyilván, vagy a Kajmán-szigetek, ahol ugyanannyi befektetési alapot jegyeztek be, mint az egész Egyesült Államokban. Ne feledkezzünk meg Európáról sem, és szívében Svájcról, Ausztriáról és Luxemburgról. Meglepő, de a mi vén kontinensünkön robbanásra kész koktélt kevertünk ki: az embertelen megszorítási politika és a virágzó adócsalási ipar botrányos keverékét.

Persze a határok átjárhatósága miatt nem mindenki panaszkodik. Bernard Arnault, aki a világ tízedik leggazdagabb embere és egy csupa luxusterméket előállító multinacionális cég tulajdonosa, még örömének is hangot adott amiatt, hogy a demokratikus kormányok vesztettek befolyásukból. Kijelentette, hogy „a vállalatok, mindenekelőtt a nemzetközi cégek lehetőségei egyre nagyobbak, s Európában képessé váltak arra, hogy kijátsszák egymás ellen az államokat. (…) A politikusok egyre kevésbé képesek befolyásolni egy adott ország gazdasági életét. Szerencsére!”[26]

Fokozódik azonban az országokra nehezedő nyomás. A hitelező államok, az EKB, az IMF, a hitelminősítő intézetek alkotta járőrosztagok, valamint a pénzpiacok egyirányú fellépéséről Jean-Pierre Jouyet, a Banque Publique d’investissement (Állami Beruházási Bank) elnöke két évvel ezelőtt beismerte: ezek az intézmények Olaszországban „nyomásgyakorlással befolyásolták a demokratikus játékszabályokat. Már a harmadik kormány bukott meg a túl nagy adósságállomány miatt… Elszálltak az olasz államadósság kamatai – így szavazott a pénzpiac… Előbb-utóbb a polgárok fel fognak lázadni e de facto diktatúra ellen.”

A de facto diktatúra gond nélkül számíthat a médiára: figyelemelterelő témákat dobnak be, segítenek elhalasztani, majd téves irányba terelni a kollektív lázadásokat. A legkirívóbb botrányokat és kilengéseket személyek harcaként sikeresen depolitizálják, azaz megfosztják valódi politikai jelentésüktől. Az események tényleges mozgatórugóinak a megvilágítása, annak feltárása, hogy miféle mechanizmusok tették lehetővé, hogy egy rendkívül szűk kisebbség ragadja magához a vagyont és a politikai hatalmat, hogy képes legyen ellenőrizni egyszerre a piacokat és az államot, folyamatos felvilágosító munkát igényelne. Rá kell mutatni, hogy a kormány elveszíti legitimitását, ha hagyja a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződését, és tudomásul veszi a demokrácia leépülését.

A tüntetések és különféle tömegmegmozdulások egymást követik – a választásokkor, az utcán, a vállalatoknál –, a nép egyértelműen és sorozatosan elítéli az illegitimmé vált kormányokat. De a súlyos válság ellenére a megmozdulások csak tapogatózva keresik a változás alternatív lehetőségeit, félig abban a hitben, hogy ilyenek nem léteznek, vagy lehetetlenül magas árat kellene fizetni értük. Mindez kétségbeejtő állapothoz vezet. Ideje lenne mielőbb kiutat találni.

 

A következő cikkben olyan politikai stratégiákról elmélkedünk majd, amelyek lehetővé teszik alternatív megoldások feltárását.

 

Fordította: Forgács András



[1] A reconquista (spanyol, ejtsd: [rekonkiszta], „visszahódítás”, vagy magyarul meghonosodott nevén rekonkviszta az a folyamat, amelynek során az Ibériai-félszigetet a kereszténység visszahódította a nyolcadik század óta regnáló muszlimoktól.

[2] http://hu.wikipedia.org/wiki/Emberi_%C3%A9s_polg%C3%A1ri_jogok_nyilatkozata

[3] Francis Fukuyama: Le Début de l’histoire. Des origines de la politique à nos jours [A történelem kezdetei, A politika a keletkezésétől napjainkig], Saint-Simon, Párizs, 2012.

[4] La Vie, Párizs, 2011. december 15.

[5] Lásd Christoher Newfield: La dette étudiante, une bombe à retardement [Diákhitel: az időzített bomba], Le Monde diplomatique, 2012. szeptember.

[6]Tim Mak: Unpaid student loans top $1 trillion [A kifizetetlen diákhitelek elérik az ezermilliárd dollárt], 2011, október 19., www.politico.com

[7] Robert Frank és Philip Cook: The Winner-Take-All-Society [A győztes mindent visz társadalma], Free Press, New York, 1995.

[8] Walmart and the wealth of American families [A Walmart és az amerikai családok vagyona], Economic Policy Institute, 2012 július 17., www.epi.org

[9] Guillaume Delacroix: L’Italie de Monti, laboratoire des “mesures Attali” [Monti Olaszországa, az Attali-intézkedések kísérleti laboratóriuma], Les Echos, Párizs, 2012. április 6–7.

[10] Serge Halimi: Front antipopulaire [Népellenes front], Le Monde diplomatique, 2013. január, http://www.magyardiplo.hu/archivum/2013-janu%C3%A1r/1014-nepellenes-front

[11] India’s billionaires club [India milliárdosklubja], Financial Times, London, 2012. november 17.

[12] Income inequality may take toll on growth [A jövedelmi különbségek visszafogják a növekedést], The New York Times, 2012. október 16.

[13] Repairing the rungs on the ladder [A létra fokainak megjavítása], The Economist, London, 2013. február 9.: „The top 1% have seen their incomes soar because of the premium that a globalised high-tech economy places on brainy people. An aristocracy that gambled its money on «wine, women and song» has been replaced by a business-school-educated élite whose members marry one another and spend their money wisely on Mandarin lessons and Economist subscriptions for their children.”

[14] Francis Fukuyama: Le Début de l’histoire [A történelem kezdete], i. m.

[15] 2011-ben a világ teljes GDP-je kb. hetvenezer milliárd dollár volt. Knight Frank and Citi Private Bank: The Wealth Report 2012, www.thewealthreport.net

[16] Samuel Huntington: The Crisis of Democracy [A demokrácia válsága], New York University Press, New York, 1975.

[17] Luc Ferry, Le Figaro, Párizs 2013. március 7.

[18] Anne-Sylvaine Chassany és Camilla Hall: Nicolas Sarkozy’s road from the Elysée to private equity [Nicolas Sakozy útja az Elysée-palotától a részvényekig], Financial Times, London, 2013. március 28.

[19] David Callahan és J. Mijin Cha: Stacked deck: How the dominance of politics by the affluent & business undermines economic mobility in America [Miként ássa alá a gazdasági mobilitást a tehetősek és az üzleti világ hatalma a politika felett], Demos, www.demos.org A közölt információkat a hivatkozott tanulmányból merítettük.

[20] Rádio Monte Carlo, 2013. április 10.

[21] Matthew Dalton: Europe’s institutions pose counterweight to voters’ wishes [Az európai intézmények a választói akarat ellensúlyaként lépnek fel], The Wall Street Journal, 2013. február 28.

[22] RTL, 2013. április 8.

[23] A Bruxelles, la grande déprime des eurocrates [Bruxelles-ben cswüggednek az uniós alkalmazottak], Libération, Párizs, 2013. február 7.

[24] Joseph Stiglitz: La preuve par l’Ethiopie [Etiópia szolgáltatja a bizonyítékot], Le Monde diplomatique, 2002. április.

[25] Bernard Arnault: La Passion créative. Entretiens avec Yves Messarovitch [A kreatív szenvedély. Beszélgetések Yves Messarovitch-csal], Plon, Párizs, 2000.

[26] Jean-Pierre Jouyet: Une candidature de fait des marchés [A piac választott képviselőként lép fel], Le Journal du dimanche, Párizs, 2011. november 13.