Miért marad egységes a venezuelai bolivári mozgalom Chávez nélkül is?

Kategória: 2013. augusztus
Írta: Gregory Wilpert
Találatok: 4172

Bár sokan számítottak rá, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik, mások számára mégis – különösen azoknak, akik őszintén szerették és minden reményüket belefektették – Hugo Chávez március 5-i halála megdöbbenést és igazi fájdalmat okozott. Chávez ravatalát a halálát követő három napban meglátogató gyászoló emberek száma még Chávez belső köreit is meglepte, így hét nappal meghosszabbították a megtekintési időszakot. Látogatók milliói 24 órát vagy még többet is sorban álltak, hogy még utoljára elbúcsúzhassanak tőle.

Chavez-and-Maduro-the-fight-continuesMihelyt bejelentették, hogy a rák és a kezelés szövődményeinek hatására Chávez meghalt, az események felgyorsultak. Először is Nicholas Madurót ügyvezető elnökként iktatták be, aztán a Nemzeti Választási Tanács – a 30 napos kihirdetési időszakon belül új választást előíró alkotmányos követelményeknek megfelelően – április 14-re új választást írt ki. Végül, alig egy héttel Chávez halála után, Nicholas Maduro Chávez pártjának, a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) elnökjelöltjeként regisztráltatta magát, míg a múlt októberi választásokkor vesztes Henrique Capriles a Demokratikus Egység Kerekasztal (MUD) nevében az ellenzék elnökjelöltjeként jelentkezett be.

 

A bolivári mozgalom nem kizárólag Chávez karizmáján alapult

Most mindenkit leginkább az a kérdés foglalkoztat, hogy a bolivári mozgalom és a kormányt támogató koalíció megőrzi-e egységét azután, hogy vezetője eltávozott. Már 2012 decemberében is – amikor Chávez a negyedik műtétje után Kubában lábadozott – az ellenzéki elemzők és a média olyan híreket terjesztettek, hogy belharc kezdődött Maduro alelnök és a Parlament elnöke, Diosdado Cabello között.

Ezeket a híreszteléseket sok venezuelai könnyen elhitte, mivel köztudott, hogy a baloldali politikai csoportok Venezuelában is hajlamosak egymás ellen fordulni és eddig Chávez elnök volt az egyetlen venezuelai vezető, aki képes volt a baloldalt egységbe tömöríteni. Cabello és Maduro azonban vehemensen tagadták, hogy egymás torkának estek volna, s Maduro azt is nyilatkozta, hogy ők ketten testvérek, hiszen „Chávez fiai”, hozzátéve: „Egységesebbek vagyunk, mint valaha”.

Azonban ha az egységük ennyire erős, akkor miért gondolják mégis sokan, hogy a bolivari mozgalom különböző frakciókra fog széthullani? Kétségtelen, hogy a belső megosztásról könnyen terjednek a híresztelések, ugyanis Chávez karizmája nemcsak abban segített, hogy a baloldal hatalomra kerüljön, de abban is, hogy megőrizze belső egységét 15 éven át. Maduro nem élvezi ugyanezt a szeretetet és vonzalmat. De hiba lenne azt gondolni, hogy a bolivári mozgalom kizárólag Chávez karizmáján alapult.

Ha visszapillantunk Venezuela történelmére, láthatjuk, hogy az 1958 és 1988 közötti harmincéves periódusban, az ún. „Negyedik Köztársaság” idején, amikor a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták felváltva uralkodtak, ez a két párt is nagy belső kohézióval bírt – olyan kohézióval, amelyet nem tartott össze a domináns vezető karizmája. Ahogyan a legtöbb elemző mondja, ezek a pártok nem csupán a bennük uralkodó vasfegyelem miatt őrizték meg kohéziójukat, hanem inkább azért, mert az egész venezuelai társadalom az ország olajjövedelmének elosztására figyelt. Ami azt jelenti, hogy mindenki, aki valamilyen módon a két párt valamelyikéhez kötődött, azaz az egyház, a nagyvállalkozók, a hagyományos szakszervezetek és a nagy tömegtájékoztatási eszközök (vagyis mindenki, aki ma ellenzékben van), mind az olajjövedelemben való osztozkodásban reménykedett, a társadalom többi részét pedig magukra hagyták.

De az a rendszer, amely biztosította, hogy egyesek meggazdagodjanak, míg a többség elszegényedik, mindezt egy Dél-Amerikában hagyományos klientúrarendszerben, amely az olajjövedelmeket egy szűk csoport kezére játszotta át, nagyon megfelelt az 1960-70-es években a venezuelai elit igényeinek. De végül ez lett a vesztük okozója is, az IMF neoliberális gyógymódja csak felgyorsította a már egyébként is nagyon beteg rendszer bukását. Uralkodásuk végének kezdetét az 1989-es Caracazo-felkeléstől számíthatjuk, amikor a nagyvárosok peremkerületei, a barriók fellázadtak az IMF által kierőszakolt neoliberális gazdasági reformok és főleg az alapvető élelmiszerárak emelkedése ellen.

Így amikor Chávez 1998-ban harcba szállt az elnökségért és sikerült összekovácsolnia a korábban frakciókra bomlott baloldalt, személyes meggyőző ereje – híres karizmája – és a venezuelai társadalom forradalmasítására tett ígérete győzelemre segítette. Elnöksége 14 éve alatt pedig tovább szélesítette támogatói körét, a korábban perifériára szorult csoportok felé. A politikai nyitást több intézkedés is segítette: jogot biztosítottak a dolgozók és a lakosok számára, hogy aktívan részt vegyenek saját munkahelyeik illetve a helyi önkormányzatok irányításában, az olajjövedelmek nagyobb részét csoportosították át a legszegényebbek és a társadalomból kiszorítottak javára. Államosították a kulcsfontosságú iparágakat, több állami vállalat irányítását közvetlenül a munkások szövetkezeteinek a kezébe adták, földreformot vezettek be, intézményesítették a tanácsrendszert és bevezettek a szegényeknek kedvező sokféle szociális programokat. Ez mind hozzájárult Chávez támogatottságának a megerősítéséhez a korábban kirekesztettek körében. Röviden, Chávez és kormánya iránti lojalitás messze a karizmáján túlmutató tényezőkön alapult.

Miközben néhány elemző úgy véli, hogy Chávez csupán egy új klientúrarendszert épített ki, rendszerének széles elfogadottsága aláássa ezt a véleményt. Például azok a közvélemény-kutatások, amelyek azt mutatják, mennyire elkötelezettek a venezuelaiak[1] a demokrácia iránt – így Latinobarometro éves latin-amerikai vizsgálatai, valamint azok a véleményfelmérések, amik kimutatták, hogy Dél-Amerika legboldogabb emberei a venezuelaiak[2] –, azt igazolják, hogy a kormány támogatása jóval több, mint egy klientúra elkötelezettsége vagy Chávez karizmatikus vezetői stílusa.[3]

 

Az USA fenyegetése, mint komoly összetartó erő

Ha az olajtermelés társadalomra, a baloldalra (vagyis a szociáldemokratáktól balra állók) és a szegény rétegekre kifejtett hatását vizsgáljuk, egyértelműen kiderül, hogy jelenleg a kormányt támogató társadalmi csoportok sokkal egységesebbek, mint az ellenzéki erők. Miközben az ellenzéket belső harcok foglalják le, a bolivári tapasztalat folytatását szorgalmazó szervezetek és csoportok minden korábbinál egységesebbek annak ellenére, hogy Chávez hosszú ideig távol volt az orvosi beavatkozások, majd a közelmúltban bekövetkezett halála miatt.

Annak ellenére, hogy minden jel szerint a kormány és támogatói egységesek, érdemes feltenni a kérdést, vajon ki irányítja majd a kormányt Chávez halála után? Tudjuk, hogy Nicolas Maduro, korábbi szakszervezeti vezető, korábbi nemzetgyűlési elnök, korábbi külügyminiszter Chávez kijelölt utódja, de milyen érdekcsoportokkal kell majd egyeztetnie és melyeket fogja ő maga leginkább képviselni?

A venezuelai politikai tájkép természeténél fogva szétszakadozott, talán még inkább, mint a legtöbb dél-amerikai ország politikai palettája. Ez nagyrészt annak a következménye, hogy a különböző érdekcsoportok a történelem folyamán soha nem váltak függetlenné az államapparátustól, ami azt jelentette, hogy a kötődés a nem-kormányképes pártokhoz általában gyenge maradt. Az ország olajfüggősége gyakorlatilag azt eredményezte, hogy valamennyi érdekcsoport az állam felé orientálódott, mivel ez volt Venezuela társadalmának fő gazdasági jótevője és motorja.

A kormányt támogató társadalmi rétegek három fő csoportba sorolhatóak, ezek pedig kisebb alcsoportokba. A fő csoportok között van a civil, a katonai és az üzleti szektor. A civilek − akiknek a kormányban fő képviselőiként általában Nicolas Madurot és a korábbi alelnököt, Elias Jaua-t tekintik − tovább osztható munkáscsoportokra és közösségi csoportokra, továbbá olyan kisebb csoportokra, mint a kisgazdálkodók, a bennszülöttek és a Chávez-párti diákok. A katonai szektor − amelynek fő képviselőjének Diosdado Cabellót tekintik, tovább osztható mérsékeltebb vagy opportunista csoportra és egy radikális baloldali csoportra. A mérsékeltebb csoportot Cabello vezeti, a radikális frakciót Ramón Rodriguez Chacín. És végül az üzleti szektorban kap helyet a Rafael Ramirez elnök vezette állami olajtársaság (PDVSA), a kis- és középipar ágazata, amit Miguel Perez Abad vezet, a Fedeinudtria kereskedelmi kamara elnöke, továbbá több, nagy állami megbízásokban érdekelt vállalkozó (miközben a legnagyobb kereskedelmi kamara, a Fedecamaras, az ellenzéket támogatja).

Chávez elnök mesterien nyerte meg ezen csoportok lojalitását, nem csupán – ahogyan gyakran feltételezik – személyes varázsával, hanem azzal, hogy ígéreteit – az olajjövedelmek újraelosztásától kezdve a politikai részvétel elősegítéséig vagy a nyugdíjas katonatisztek foglalkoztatásáig a közszolgálatban – betartotta. Maduro minden valószínűség szerint megpróbál majd hasonlóan tenni. De mivel fő kötődése a munkások civil szervezeteihez köti, támaszkodnia kell majd más szektorok kormányzati képviselőire is, különösen Jaua-ra, Cabellóra és Ramirez-re, hogy az ipar és a katonai körök rendkívül fontos támogatását továbbra is megtartsa a kormányzó koalíció javára. Röviden, míg Chávez korábban csupán kisebb belső viták alapján hozta meg legtöbb döntését, Madurónak több vitát és belső adok-kapok kompromisszumot kell majd elviselnie.

Tekintettel arra, hogy milyen sok múlik azon, megmarad-e a bolivári forradalom, nem valószínű, hogy Chávez mozgalmának kulcsszereplői belső harcot kezdenek addig, amíg Chávez kijelölt utódja áll a mozgalom és a kormány élén.

A Chávez nélküli bolivári mozgalom jövőjének egyik nagy kérdése az, hogy Maduro vezetésével megváltozik-e a kormányzati irány. Általában azt feltételezik, hogy mivel Maduro a civil szektorból érkezett, jobban fog efelé a szektor felé orientálódni, mint Chávez tette. Két tényező azonban ez ellen a feltételezés ellen szól. Először, Chávez nagyban támaszkodott a katonai szektorra, különösen a miniszteri, kormányzói és más vezetői posztok esetében, ugyanakkor gyakran a civilek mellé állt a politikai vitákban. Másodszor, Maduro jól tudja, hogy kevés a jól felkészült baloldali tisztviselő, és továbbra is támaszkodnia kell a katonai vezetőkre a kormányzati irányításban.

Egy másik tényező, ami Chávez nélkül is egyben tartja a kormányzó koalíciót addig, amíg hatalmon van − az Egyesült Államok. A legtöbb kormányzati tisztviselő ugyanis, különösen a baloldali aktivista múlttal rendelkezők, meg vannak győződve, hogy az USA mindenre képes volt és lesz is a kiátkozott bolivári kormány megdöntése érdekében – beleértve a fegyveres beavatkozást is. Amíg a kormánytisztviselők és támogatóik meg vannak győződve, hogy ez a fenyegetés továbbra is reális, inkább egységben maradnak a kormány védelmében, mint hogy belső megosztással és gyengeséggel veszélybe sodorják magukat az USA részéről fennálló fenyegetéssel szemben.

Legutolsó nyilvános megjelenése alkalmával Chávez az „egység, egység, egység” megtartására bíztatta követőit, de egyben világossá tette azt is, hogy politikai tervei még korántsem valósultak meg maradéktalanul, és reményét fejezte ki, hogy követői folytatják és elmélyítik eddigi munkáját. Amint Javier Biardeau, venezuelai szociológus a közelmúltban megjelent blogjában kifejtette, „Chávez politikai drámája abban az önkritikus felismerésben van, hogy elveszhet a forradalmi kormányzás irányultsága…”[4] Chávez önkritikusan 2012 októberében, az újraválasztása után nyilvánult meg, amikor azt mondta: „… azt hiszem, új és megfelelő jogi felépítményt alakítottunk ki az új alkotmány életbelépésével (1999). Van törvényünk a tanácsokra, a közösségekre, a közösségi gazdálkodásra és irányításra, amelyek a területi fejlődés motorjaira, de nem fordítunk figyelmet ezekre a törvényekre, éppen mi, akiknek ennyire fontos lenne ezen törvények betartása.”.

De vajon Cháveznek azt a vízióját, hogy a 21. századi szocializmus részvételi demokráciáját teremti meg, a bolívari mozgalom – a régi baloldaliak, közösségi aktivisták, haladó katonatisztek és különböző üzleti érdekek koalíciója – is követni kívánja azután is, hogy Chávez lelépett a színpadról? Ma még nem lehet ezt a kérdést biztonsággal megválaszolni, a válasz attól függ, hogy a különböző érdekcsoportoknak sikerül-e egymás érdekeit úgy kiegyensúlyozni, ahogyan Cháveznek sikerült a 14 hivatali éve alatt.

 

Gregory Wilpert politikai szociológus, közíró, és Changing Venezuela by Taking Power: The History and Policies of the Chávez Government [Venezuela megváltoztatása hatalomátvétellel: Chávez kormányának történelme és politikája] (Verso Books, 2007) kiadvány szerzője.

 

 

Fordította: Kleinheincz Ferenc



[1] www.latinobarometro.org

[2] “Venezuela Happiest Country in South America,” by Rachael Boothroyd, Venezuelanalysis.com, June 10, 2012 (http://venezuelanalysis.com/news/7044)

[3] This is not to say that there are problems that the government has not been able to address adequately in the past 14 years, of which the crime problem is the most visible and serious.

[4] “El Drama Político De Chávez: El Llamado A “Golpe De Timón” En El Alto Gobierno . ¿Socialismo O Nomenclatura En Construcción?” February 2, 2013 http://saberescontrahegemonicos.blogspot.com/