Chavez, a média mostohagyereke

Kategória: 2013. augusztus
Írta: Steve Rendall
Találatok: 4307

„Chávez, a venezuelai bandavezér halott”, hozta le címlapon a New York Times, míg a Times „a demagóg halálát” ünnepelte (március 6). Még az előző éjszaka folyamán az NBC fontosnak tartotta többször elmondani, hogy Chávezt „sokszor az »erős ember« jelzővel illették és nem ok nélkül” (március 5). Reggel az ABC World News szerint „a venezuelai nép először ébredt úgy, hogy nem kell többé elnöke igájától szenvednie”.

chavez  nypost Míg Franciaországban Bernard-Henri Lévy hevesen kritizálta a volt venezuelai elnök „beteges antiszemitizmusát” (Le Point, március 14), addig az irodalmi Nobel-díjas Mario Vargas Llosa azon latin-amerikai vezérek sorába illesztette be Chávezt, akiket „véres kezű, szánalmas bohócok”-ként jellemzett, „akiknek az állandó hajbókolás és bálványozás a hiúságát legyezgeti” (El País, március 10).

 Chávez halálának estéjén az ABC World News hírügynökség fontosnak tartotta kiemelni, hogy „sok amerikai diktátornak tartotta [Chávezt]” – bár azt a hírügynökség nem fejtette ki, hogy a megkérdezettek hogyan alakíthatták ki ezt a véleményt. Mondjuk nem nehéz kitalálni, elég csak belehallgatni Michael Shifter, nagy antichávezista gyászbeszédébe, melyet az NPR közrádió sugárzott: „Mindent összevetve, egy igazi akarnok és zsarnok volt.”

 A venezuelai államfőnek leginkább azt róják fel, hogy az olajból befolyó jövedelmeket hiábavaló célokra herdálta el, úgy mint az oktatás, az egészségügy vagy különböző élelmezési programok, mikor sokkal jobb befektetés lett volna ezt a sok pénzt a magánszektor zsebeibe tömni. Ahogy azt az Associated Press hírügynökség egy rövid cikkben megjegyezte, bár nem tudni, hogy tényleg komolyan gondolták-e: a venezuelai szociális programok eredményei „elhanyagolhatók a közel-keleti olajmágnások látványos ingatlantervei mellett, melyek során a ragyogó városokban olyan épületek emelkedtek, mint a világ legmagasabb toronyházai Dubaiban, vagy gondolhatunk a Louvre és a Guggenheim múzeumok hasonmásainak tervezett megépítésére Abu Dzabiban” (március 5). Minek is vesződni az emberek élelmezésével, mikor felhőkarcolókat is lehet építeni, nemdebár?

 A Wall Street Journal főszerkesztője vezércikkében felvonultatta a kollégái által használt retorikai nehéztüzérség egész arzenálját: „Chávez nem csak egy »klasszikus kőkorszaki diktátor volt«, akit »karizmatikus demagógia« jellemzett, de megteremtette a »bohóckodás és a kleptománia egy olyan egyvelegét«, mely − követőinek hála − »halála után is fenn fog maradni«”. Az üzleti körök napilapja nem említi meg, hogy a venezuelai kormánynak sikerült csökkentenie a szegénységet, mert az ellentmondana az amerikai sajtó számára egyedül elfogadható diagnózisnak, miszerint: „a populizmus és az állami segélyek ellenére Venezuelában az élet – főleg a szegények számára – csak rosszabb lett” (március 6).

 Néhány hónappal korábban a France 2-n David Pujadas arra mutatott rá, hogy „a [venezuelai] népesség 80 százaléka még mindig a szegénységi küszöb alatt él” (2012. október 3), ami egy annyira szembeötlő tévedés, hogy a közcsatorna egy héttel később kénytelen volt kiigazítani az elhangzottakat. Az El País című spanyol napilap azonban nem volt ennyire elegáns, miután azt állította, hogy az egyenlőtlenségek „nem csökkentek” Chávez elnöksége alatt (2012. október 5). Az ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottsága szerint a szegénységi ráta 2010-ben 30 százalék alatt volt (ezek a legfrissebb adatok). Venezuela az elmúlt tizennégy évben a térség legegalitáriusabb országa lett.

 A New York Times szerint Chávez egy „reménytelenül megosztott társadalmat” hagyott maga után, ami nem is meglepő, hiszen a venezuelai államfő, szajkózza a napilap, folyamatosan „elmélyítette a társadalmi megosztottságot” (március 5). A cenzúra által jóváhagyott újságírói szakzsargonban a „megosztás” szó kizárólag úgy értelmezhető, mint a javak újraelosztását követelők által kiváltott „megosztás”, és sosem abban az értelemben, amikor a gazdaságilag uralkodó réteg vezeti az osztályharcot.

 Chávezt sosem szívlelte az amerikai média. 1998-ban, pár nappal első választási győzelme után a New York Times Latin-Amerika-szakértője, Larry Rohter már arra figyelmeztetett: „Hugo Chávez december 6-i elnökválasztási győzelmével feléleszti a szellemet, amiről a latin-amerikai elit vezetői azt hitték, már végleg megszabadultak tőle: ez pedig a demagóg és zsarnok populista »caudillo« (vezető) szelleme” (1998. december 20.).

 Attól a bolondos állítástól eltekintve, miszerint a dél-amerikai elit elítéli az egyeduralmat, az angolszász média mindig is bohócnak tartotta Chávezt, aki csak arra jó, hogy botrányt keltsen, lerombolja a gazdaságot, meghamisítsa a választásokat és gúnyt űzzön az emberi jogokból. Az angolszász média számára teljesen magától értetődő, hogy Chávezt „mélységesen antidemokratikus” politikusnak mutassák be (Daily Beast, 2013. március 23). Így teljesen természetes egyrészt, hogy a The Economist brit hetilap Venezuela „diktatórikus irányba való elmozdulásával” rémisztget (2010. szeptember 23.), még akkor is, amikor Chávez szabályosan győzte le ellenfeleit az elnökválasztási folyamat során, amelyről pedig a volt amerikai elnök, James Carter is úgy nyilatkozott, hogy a „világon a legjobb kampány volt”. Másrészt így már az is érthető, hogy ugyanez a hetilap üdvözli Mario Monti hatalomra lépését Olaszországban, bár ugyanakkor elismeri, hogy Monti „egy olyan »technokrata« kormányt vezet, melynek egyetlen tagja sem választás útján került oda” (2012. január 21.).  

 Természetesen, ahogy minden kormánynak, a venezuelainak is vannak gyenge pontjai. A FAIR (Fairness & Accuracy in Reporting) médiamegfigyelő szervezet több ízben is aggodalmának adott hangot az országban gyakorolt cenzúra kapcsán, pedig megmaradt az erős ellenzéki sajtó. María Lourdes Afiuni bírónő esete, akit börtönbüntetéssel sújtottak azért, mert felmentett egy három éve tárgyalás nélkül fogvatartott embert, azt mutatja, hogy a venezuelai jogállam sem mentes az autoriter felhangoktól.

 Nagyon is üdvözlendő tehát az elszámoltatás. A gond azonban az, hogy a nyugati média olyan szempontok szerint ítéli el Venezuelát, amit más országok esetében nem alkalmaz. 2009-ben a FAIR arról készített tanulmányt, hogy miként kezeli az amerikai sajtó vezércikkeiben az emberi jogi kérdéseket. A tanulmány megmutatta, hogy a bolivári forradalmat a vezércikkek rendre negatív színben tüntették fel, míg a kolumbiai rezsimmel szemben teljesen elnézőek voltak[1]. Habár Hugo Chávez Venezuelája hagy kívánni valót, legalább újságíróinak, szakszervezeti vezetőinek és aktivistáinak nem kellett attól félniük, hogy elrabolják, megölik vagy megkínozzák őket, ahogy az Kolumbiában gyakran megtörténik. De mivel Bogotá Washington szövetségese, és az amerikai sajtó amúgy is a Fehér Házhoz igazodik, a nemzetközi hírek nem túl kiegyensúlyozottak.

 A The Nation progresszív hetilap hasábjain hívja fel a figyelmet a történész Greg Grandin, hogy Venezuela összesen tizenegy politikai elítéltet tart fogva, melyek közül többen részt vettek a sikertelen 2002-es puccskísérletben[2]. Ez ugyan pont tizeneggyel több a kelleténél, azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy a politikai elnyomás és a politikai erővel való visszaélés jelentősen visszaesett Chávez elnöksége alatt. A Latin American Perspectives című újság által 2005-ben közzétett jelentés szerint „Venezuelában egyre elismertebb a tüntetéshez való jog, sőt már intézményes keretek közé is foglalták[3]”.

 A nyugati propaganda fő célja, hogy elhitesse, gazdasági katasztrófa felé tart az ország. Ez viszont nem könnyű feladat Venezuela esetében, ugyanis – ha az újságírók által felhasznált mutatókat nézzük – az inkább tisztesen helytáll.

Igaz, Venezuela gazdasága szenved a magas inflációtól (2012-ben 20,1 százalék volt), az infrastruktúra hiányától, és még mindig erősen függ az egyébként messze nem csúcsra járatott olajipartól. Azonban az olajmágnások 2003-as Chávez-ellenes sztrájkja óta az ország éves növekedése átlagosan 4,3 százalék, a szegénységi ráta majdnem 50 százalékkal csökkent, a mélyszegénységi ráta pedig még látványosabb, 70 százalékos csökkenést mutatott.

2012-ben a növekedés elérte az 5,8 százalékot, úgy, hogy közben a munkanélküli ráta 6,4 százalékra esett vissza – ami kevesebb, mint a fele a Chávez hatalomra kerülése előtti rátának –, és amit még az eurozóna is megirigyelhetne. Ezeket az eredményeket az oktatásba és az egészségügybe való jelentős befektetésekkel, valamint a alultápláltság elleni küzdelemmel érték el. A gyermekhalandóság 30 százalékkal csökkent Chávez óta, és 2005-ben az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (Unesco) Venezuelát felvette az „analfabetizmusmentes területek” listájára. Ez azonban nem gátolta meg abban a Washington Postot, hogy a „Chávez által okozott gazdasági válsággal” riogasson, vagy hogy a bolivári forradalmat azzal vádolja: „lerombolt egy valaha virágzó országot” (2013. január 5.).

Múlt decemberben a New York Times egy riportot adott közre a venezuelaiak életének nehézségeiről. A szerző elmondja, hogy Chávez ügyéhez megnyerte „a lakosság jelentős részét, kivételes személyiségének, a közpénzek gátlástalan felhasználásának és annak a képességének köszönhetően, hogy rá tudta beszélni a venezuelaiakat, hogy a szocialista forradalom javítani fog életkörülményeiken” (2012. december 13.). Mintha a lakosságot az orránál fogva kéne vezetni, hogy meggyőződhessen arról, amit saját bőrén érez, tudniillik, hogy életkörülményeik ténylegesen javulnak.

 Egy hónappal később az ABC News internetes oldalán volt a sor, hogy apokaliptikus képet fessen Venezueláról. Stephen Keppel, az Univisión spanyol nyelvű televízió gazdasági osztályának vezetője által írt vádirat címe ez volt: „Hugo Chávez öt módszere a venezuelai gazdaság rombadöntésére” (2013. január 17.).

 

Vajon miért törekszenek ennyien arra, hogy a bolivári demokráciát szörnyű diktatúrának fessék le? Talán a nyugati demokráciamodellhez való túlzott kötődés miatt? Ha így lenne, az amerikai lapok, kezdve a New York Timesszal, nem tapsoltak volna oly hevesen a 2002-es állampuccshoz (Maurice Lemoine cikke), és inkább a saját országuk választási rendszerét behálózó korrupcióval foglalkoztak volna. Talán az emberi jogokat féltik? Ebben az esetben Chávez elnökségének tizennégy éve alatt az újságíróknak jó sok időt kellett volna szentelniük a többi, Venezueláénál sokkal elítélhetőbb rezsim leleplezésével, melyek közül nem kevés az USA szövetségese.

 

Steve Rendall a Fairness & Accuracy in Reporting (FAIR) amerikai médiamegfigyelő szervezet tagja, www.fair.org.

 

Fordította: Lipták-Pikó Judit



[1] FAIR Study: Human Rights Coverage Serving Washington’s Needs [FAIR-tanulmány: A sajtó az emberi jogok kérdését Washington szája-íze szerint tálalja], Extra !, New York, 2009. február.

[2] On the legacy of Hugo Chavez [Hugo Chavez öröksége], The Nation, New York, 2013. március 5.

[3] Popular protest in Venezuela: novelties and continuities [Széles körű tiltakozások Venezuelában: változások és folyamatosság], Latin American Perspectives, vol. 32, n° 2, Thousand Oakes, 2005. március.