Az utca szava

Kategória: 2013. augusztus
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 4871

A Muzulmán Testvériség előbb arra esküdözött, hogy nem indít jelöltet az egyiptomi államelnöki posztra. Azután mégis indított, és azt ígérte, hogy célja: „kenyér, szabadság, társadalmi igazságosság”. Kormányzásuk idején viszont romlott a közbiztonság és nőtt a nyomor. A tömeg ezért újra az utcára vonult, és Muhammad Morszi lemondását követelte. Egyes forradalmak így kezdődnek. Amikor győznek, akkor évszázadokig ünnepeljük az évfordulókat, és nem törődünk azzal, hogy   jogilag tisztán és spontán kezdődtek-e. A történelem nem a jogi egyetemi előadások elvárásai szerint alakul.

egy 2Hoszni Mubárak diktatúrája után illúzió lett volna azt képzelni, hogy a politikai élet, az ellentmondásos politikai viták évtizedekig tartó elfojtása nem hagy nyomot az első választások eredményén. Ilyen körülmények között a választók gyakran megerősítik az intézményes erőket és szervezeteiket (a nagy politikai pártokat, a hadsereget, a volt egyeduralkodó párt utódpártját) vagy azokat a csoportokat, amelyek az elnyomás idején, az illegalitásban építették ki a kapcsolatokat (a muzulmán testvériség). A demokrácia gyakorlatának kialakulása hosszabb időt követel mint egy választási ciklus[1].

Ugyanakkor, az  ígéretek csak ígéretek maradtak, a gyenge választási eredményekkel bejutott képviselők támogatottsága sem javult,[2] így szinte azonnal szembe kellett nézniük a közvélemény haragjával és a széles, tarkabarka ellenzék által szervezett óriástüntetésekkel: az utóbbi években ilyen helyzet nemcsak Egyiptomban alakult ki, de egy sor más országban is, anélkül azonban, hogy a hadsereg átvette volna a hatalmat, bírósági tárgyalás nélkül bebörtönözte volna az államelnököt és halomra gyilkolta volna az aktivistáit. Vagy ha igen, akkor ezt államcsínynek nevezik.

A nyugati országok Egyiptom esetében kerülik ezt a kifejezést. Az elegáns diplomácia urai, talán úgy ítélik meg, hogy a katonai nyilatkozatok – Maliban, Hondurasban, Egyiptomban... – kevésbé elfogadhatatlanok, és nem ugyanazt jelentik, mint egyébként máshol. Kezdetben az USA a Muzulmán Testvériséget támogatta, majd amikor Morszit megfosztották a katonák a hatalmától, akkor továbbra is fenntartotta az Egyiptomnak folyósított katonai segélyeket. Washington szempontjából az ideális megoldás a katonák és a Muzulmán Testvériség konzervatív szövetsége lett volna: ez az elképzelés most romokban hever. Ennek örülnek egyfelől a régi rendszer hívei, a nasszeri nacionalisták, az egyiptomi neoliberálisok, a szekularizált baloldal, a szaúdi uralkodók. Elkerülhetetlen, hogy a jövő egyeseknek ezek közül csalódást okozzon...

A katonák és az iszlamisták közötti összecsapás, annak ellenére, hogy Egyiptom csődben van, nem érinti a gazdasági és szociális problémák körét – egyébként Mubárak bukása óta ezek megítélése és kezelése nem sokat változott. Pedig mit érnek egy forradalom vezetői – mindegy, hogy választásokkal vagy államcsínnyel kerülnek-e hatalomra –, ha épp ezekben a kérdésekben nem vezetnek be jelentős változtatásokat. Az országot irányító új vezetők most is az öbölbeli államoktól – különösen a nagyon reakciós Szaud-Arábiából[3] – érkező pénzügyi segélyekre (12 milliárd dollár) bízzák az ország sorsának alakulását. Ha ezen az úton haladnak tovább, akkor a jogászok mondhatnak majd akármit, az egyiptomi nép megint az utcára fog vonulni.

 

Fordította: Morva Judit   



[1] Alexis de Tocqueville, Chacun à son rang [Mindenki a rangja szerint], Le Monde diplomatique, 1998. április.

[2] 2012 júniusában Morszi 51,7 százalékot, 2012 májusában Hollande 51,7 százalékot, 2012 novemberében Obama 51 százalékot ért el a választásokon.

[3] Serge Halimi, Impunité saoudienne [Saud-Arábiával nincs gond], Le Monde diplomatique, 2012. március.