Összefér-e a szabadságszeretet a rabszolgaság igazolásával?

Kategória: 2013. augusztus
Írta: Lucien Seve
Találatok: 4713

 

Aki magáévá tette a liberalizmusról a liberálisok alkotta képet, annak meghökkentő meglepetésekben lesz része, ha elolvassa Domenico Losurdo mesterművét. A könyv mindjárt egy rendkívüli paradoxonnal indít.

Ha valaki liberálisnak vallja magát, az elvben annyit jelent, hogy kiáll az egyéni szabadság védelmében az olyan gondolkodók mellett, mint Hugo Grotius, John Locke, Adam Smith vagy Alexis de Tocqueville, és elveti a politikai abszolutizmust, a beavatkozó voluntarista gazdaságpolitikát és az eszmei intoleranciát. A liberalizmus hatalmas erejű szellemi mozgalom és egyben aktív cselekvés, amely a 16–18. századtól fogva, három dicsőséges forradalom – a németalföldi, az angliai és az amerikai forradalmak – révén a modern történelem alakítója volt. Márpedig éppen a liberalizmus idejére esik a rabszolgaság felvirágzása.

9781844676934-LiberalismAz amerikai földrészen 1700-ban háromszázezer rabszolga élt, 1800-ban már mintegy hárommillióan voltak, és a tizenkilencedik század közepére számuk még megkétszereződött. Hollandia a gyarmatain csak 1863-ben törölte el a rabszolgaságot. A tizennyolcadik század közepén Angliában volt a legtöbb rabszolga, számuk meghaladta a kilencszázezret. Ráadásul a rabszolgaság legrosszabb fajtájáról van szó: az ún. racial chattel slavery értelmében a fekete rabszolga leplezetlenül közönséges „bútordarabnak” számít. Nem lehet elképzelni a személyes szabadság ennél durvább megtagadását. Hogy fér mindez össze, hol van itt a hiba?

A mű meggyőző és kőkemény tények, letaglózó idézetek gazdag tárházára támaszkodva adja a fentiek magyarázatát. Ezúttal nem lehet szó semmiféle félreértésről. A liberális doktrína születésétől fogva kétarcú volt: az egyéni szabadságról szóló lángoló üzenet kizárólag a polgároknak, a Herrenvolkot alkotó fehér, földbirtokos férfiaknak szólt. A német kifejezést az alapvetően angolszász eszmerendszer a legkisebb szégyenkezés nélkül vette át. Ez nem csak a gyarmatokon élő színesbőrűeket fosztja meg cinikus módon emberi mivoltuktól, hanem az olyan barbárnak bélyegzett népet is, mint az íreket vagy az amerikai indiánokat, de az anyaországokban a szolgálók és a dolgozók tömegeit is, más szóval a lakosság túlnyomó többségét. A liberalizmusnak ez az „antitörténete” anélkül, hogy tagadná az eszmeáramlat fényes oldalát, lerántja a leplet a liberalizmus sötét oldaláról, amelyet a liberális hagiográfia egyébként szüntelenül takargatni igyekszik. Amikor például megtudjuk, s ez csak egy apró részlet a sok közül, hogy John Locke, a nagy liberális filozófus a rabszolgakereskedelem egyik fő irányítójának, a Royal African Companynek a részvényese volt, számos vonatkozásban kezdjük jobban megérteni modern történelmünket.

Az is világos, hogy miért tartott oly hosszú ideig, amíg ez a bálványokat ledöntő könyv eljutott hozzánk**[i]. És bár csak ritkán került sor a könyv bemutatására, neadjisten idézésére, a média ismertetőiből egyértelműen kiérződik, mennyire zavarban van mindenki. Ez a kristálytiszta mű túlságosan is alapos felkészültségről tanúskodik ahhoz, hogy könnyen cáfolható legyen. Ezért vele szemben a polémia fortélyait vetik be. Így például a szerzőnek más kérdésekben vallott nézeteit kifogásolják – amit persze meg lehet tenni, miért is ne? Egyoldalúsággal vádolják, pedig nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy rámutasson a liberalizmus sokszínűségére, áramlatainak komplexitására, és időnként kiemeli, hogy a liberális gondolkodók nézetei gyakran nem letisztultak és többértelműek. Végül azzal vágnak oda neki „hogy ezek már jól ismert dolgok”, miközben a ma uralkodó szélsőségesen elfogult ideológia a liberalizmusról egyoldalúan dicsőítő képet terjeszt és megpróbálja újra meg újra feléleszteni a liberalizmus aranyba foglalt legendáját.

 

Az Újvilág „üres bölcső”

Nincs mese: Domenico Losurdo műve tele van olyan idézetekkel, amelyek nagyon sötét árnyat vetnek erre az aranyozott legendára. Ilyen például Tocqueville alábbi néhány mondata, amelyek igazolják az észak-amerikai indiánok kiirtását: „Úgy tűnik, a gondviselés, mely az Újvilág gazdagságának közepébe csöppentette őket, csupán rövid időre engedte meg, hogy élvezzék is azt; mintha csak ideiglenesen tartózkodtak volna ott. A kereskedelem és az ipar kifejlesztésére alkalmas partvidék, a mély folyók, a Mississippi kimeríthetetlen völgye, az egész üres bölcső volt, mely egy nagy nemzetre várt.” (Szabolcs Katalin fordítása). „Üres bölcső” – egy hírneves szabadelvű ekként legitimálja egy könnyed stílusfordulattal a történelem egyik legsúlyosabb genocídiumát, s ezzel már előre felmentést ad (ez később nagyon is értékesnek bizonyul) azoknak a doktrinereknek, akik szerint Isten „lakatlan földet” ajándékozott a föld nélküli népnek. Ebben az antitörténelemben ehhez hasonló, meglepő szövegeket olvashatunk nagy számban.

A szerző sok mindenre megtanít bennünket, de még ennél is több okot ad a gondolkodásra. Például fontos és centrális gondolata az, amikor idézi George Washington vagy John Adams egy-egy mondatát, amely oly árulkodó a rabszolgatartó liberális gyarmati ültetvényesek tizennyolcadik század végi forradalmára nézve: Tudatosan vallják, hogy ők „szabadnak született fehér brit alattvalók”, szívből jövő kiáltással vetik oda az őket elnyomásban tartó angoloknak: „Nem akarunk az ő négereik lenni!” Azonnal a szemünkbe ötlik, hogy a liberális eszme sohasem volt egyetemes érvényű gondolatrendszer. Az egyéni szabadságot egyáltalán nem az egész emberiség számára követelik, csak a kisszámú ki- és megválasztottak – bibliai és polgárjogi értelemben – számára.

Az elmélet sajátos agresszivitása kétségkívül az alapokban gyökerezik. Grotius, a liberális gondolat egyik atyja a tizenhetedik században a legkisebb tétovázás nélkül legitimálja a rabszolgaságot, amikor azt írja, hogy „vannak szolgaságra termett emberek”, s „vadállatoknak” nevezi a holland gyarmatok alattvalóit. „Isten elleni lázadásnak” bélyegezve vallásukat, előre igazolja „a bűnösökkel szembeni” legkegyetlenebb „büntetés” alkalmazását. Szó sincs tehát arról, hogy az agressziót praktikus okok kényszerítették volna ki és csak utólagosan lépett volna be a liberális eszmerendszerbe – a liberális eszme antropológiai arisztokratizmusa magában hordozza a közvetlen szegregáló és elembertelenítő jelleget.

Sok szempontból hasonlóképpen gondolkodik Tocqueville, a francia arisztokrata-demokrata is. Domenico Losurdo tőle az alábbi megállapítást idézi: „Az európai faj az égtől kapott ajándékként vagy saját erőfeszítéseinek eredményeként vitathatatlan fölényre tett szert az emberiség nagy családját alkotó valamennyi fajjal szemben, hogy még az az ember is, aki rossz tulajdonságai s tudatlansága folytán nálunk a társadalmi ranglétra legalsó fokán áll, a vadak körében a legelső”. Manapság többeket megdöbbent a vezető körök képviselői által nyíltan tanúsított kaszt-arrogancia. Az „antitörténelmet” olvasván világossá válik, hogy elsősorban nem az érintettek pszichoszociális tulajdonságáról van szó, hanem magának a liberális doktrínának a lényegéről, illetve a liberalizmusból mindig is következő gyakorlati viselkedésmintáról.

Liberalizmus és demokrácia sohasem voltak szinonimák.

Domenico Losurdo összegezésképpen megállapítja, hogy „olyan diskurzusról van szó, amely kizárólag a szabad emberek közösségének korlátozott, szent köréhez szól” – szent abban az értelemben, ahogy azt az alapvetően az Ószövetségből táplálkozó protestáns vallási-etikai kultúra legitimálja.

Elég, ha bekapcsoljuk az elemzésbe a profánok, a szentségből kimaradtak körét, azaz a gyarmatok rabszolgáit, vagy az anyaország szolgáit, hogy azonnal láthatóvá váljék, mennyire alkalmatlanok és megtévesztőek a liberális Nyugat történelmének leírására általában használt kategóriák: így az egyén szabadságának előtérbe helyezése, az államellenesség és az individualizmus. Vajon a 18. és 19. századi Anglia ténylegesen a vallásszabadság országa volt? A liberális Gustave de Beaumont, aki Tocqueville amerikai utazásai során az útitársa volt, Írország kapcsán „minden képzeletet felülmúló vallási elnyomásról” beszélt.

 

Iskolai szünet a lincselés megtekintésére

Ha nyomon kívánjuk követni a liberalizmus hosszú történetét, jó, ha valamelyest érdeklődünk a doktrínát megkérdőjelező vagy azzal szembeszegülő nézetek iránt is. Losurdo művében felsorakoznak előttünk az univerzalizmus különböző képviselői, kezdve a tizenhatodik századi katolikus és monarchista Jean Bodin-től a radikális antikolonializmus és a rabszolgaság gyökeres felszámolásának azon hívein át, akiknek a tizenkilencedik században egyes progresszív liberálisok időnként baráti kezet nyújtanak, egészen Karl Marx alapokig hatoló kritikájáig, aki ragyogóan leleplezi „az angol forradalom konzervatív természetét”. A burzsoázia politikai emancipációja, felülkerekedése egyfajta jeladás volt, amikor is kiteljesedett a szociális elnyomás a gyarmati népek, majd maguk az angol parasztok ezután pedig a városok munkásai ellen, ez utóbbiak elképzelhetetlen körülmények között találták magukat a dologházakban (workhouse). Losurdo elemzése azonban nem követi végig ezt a folyamatot, megelégszik azzal, hogy vázlatos és átfogó képet nyújtson a latin-amerikai, valamint az európai liberális forradalmakról.

Bármennyire is erőteljesek voltak ezek az antiliberális szellemi állásfoglalások, a népmozgalmak még produktívabbaknak bizonyultak. Közülük Losurdo az első helyre teszi a Saint Domingue-i**[ii] lázadást, amelynek Toussaint Louverture volt a vezéralakja. A korszak hangzavarában ez a lázadás valóságos kiáltásként hatott: egy feketék alkotta nép merészelt síkra szállni a szabadságáért. A francia forradalommal nagyjából egy időben zajló lázadás döntő fordulatot hozott a kreol függetlenség és a latin-amerikai rabszolgaság felszámolása történetében. Hatását a százhuszonöt évvel későbbi oroszországi Októberi Forradalom hasonló irányba mutató hatalmas lendületéhez hasonlíthatjuk. „Mindent egybevéve a Saint Domingue-i lázadás és az Októberi Forradalom sodorták válságba előbb a rabszolgaságot, majd a fehérek uralmának terrorista rezsimjét”. A történelem két olyan fejezete, amelyet a korabeli liberális kultúra egyértelműen gyűlölt.

Anélkül, hogy foglalkozna a neoliberalizmus legutóbbi történetével, Losurdo végezetül igen meggyőzően felveti a liberalizmus felelősségét a huszadik századi katasztrófák bekövetkeztében. Ezt a felelősséget súlyosnak ítéli. Utalva Hannah Arendt tézisére, aki „a brit gyarmatbirodalom létében találja meg a huszadik század totalitárius rendszereinek eredetét”, arra emlékeztet, hogy a hatalom koncentrációjára épülő világ, valamint más hasonló antidemokratikus intézmények „jóval az úgy nevezett Belle Époque**[iii] vége előtt kezdtek kibontakozni” Ezzel összefüggésben utal például „az indiánok ismételt és kegyetlen deportálására, a Tocqueville által mintademokráciának nevezett Andrew Jackson Amerikájában”.

Az Újvilágban a feketékkel szemben alkalmazott bánásmód az „embertelenség nehezen meghaladható csúcsait ostromolta”. Brit-Jamaicában „arra kényszerítettek rabszolgákat, hogy ürítsenek a vétkes rabszolga szájába, akinek aztán négy-öt órára összevarrták az ajkait”. Az Egyesült Államokban az iskolák szünnapot adhattak a tanulóknak, hogy végignézhessenek egy lincselést. Egy Bostonban 1913-ban megjelent könyv címében a fekete kérdés „végső megoldását” (ultimate solution) említi. Ashley Montagu amerikai kutató a rasszizmus és a nácizmus kapcsán azt írja, hogy „a szörnyet, amely akadálytalanul a világra vetette magát, jobbára mi hoztuk létre… és felelősek vagyunk azért, hogy ilyen szörnyűséges alakot ölthetett.”

Igaza van-e a szerzőnek, amikor végezetül arra szólít fel bennünket, hogy kérdőjelezzük meg a szentté avatott liberalizmust, amelyet Margaret Thatcher hatalomra kerülése óta, vagyis immár három évtizede újra nagy dózisban adagoltak számunkra?

Fordította: Forgács András

 A szerző, Lucien Seve ismert, marxista filozófus.

Domenico Losurdo: Contre-histoire du libéralisme [A liberalizmus antitörténete], Laterza, Rome-Bari, 2006, olaszból franciára fordította: Bernard Chamayou, La Découverte, Párizs, 2013, 390 oldal, 25 euro.



**[i] Domenico Losurdo könyve 2006-ban jelent meg olaszul és csak 2013-ban adták ki a francia fordítását.

**[ii] Mai nevén Haiti.

**[iii] A tizenkilencedik század végétől az első világháború kitöréséig tartó időszakot nevezik századfordulónak, századvégnek vagy Belle Époque-nak (szép kornak).