Az ízig-vérig elkötelezett fordító következetesen és megalkuvás nélkül arra törekszik, hogy a munkába vett szöveget tartalom, stílus, szellemiség tekintetében a lehető leghűségesebben adja vissza. Ebbéli igyekezetében az sem akadályozhatja meg, hogy meggyőződése miatt, avagy ténybeli okoknál fogva történetesen nem osztja a lefordított mű szerzőjének ebben vagy abban a kérdésben vallott nézeteit.
Magam is ebben a szellemben dolgozom, Seve recenziójának fordításakor is szigorúan ehhez tartottam magamat. Ha az olvasó kézbe veszi a fordításomat, könnyűszerrel meggyőződhet erről.
Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok filozófus, nem vagyok járatos a filozófia történetében, így a 18–19 századi liberalizmus történetében sem. Ezzel szemben viszonylag jól ismerem Alexis de Tocqueville munkásságát Tudományos és módszertani szempontból különösképpen példaértékűnek tekintem Az amerikai demokrácia című nagyívű alkotását. Jelzem továbbá azt is, hogy Losurdo művét csak Seve interpretációjában és elemzésében volt szerencsém megismerni.
Készséggel belátom, hogy e tény- és ismeretbeli hiányok komoly korlátját képezik a teljes körű, kiegyensúlyozott és megalapozott véleményalkotásnak. Nem is törekeszem arra, hogy történeti és bölcseleti alapokon nyugvó átfogó véleményt mondjak. Megelégszem – meg kell elégednem – azzal, hogy Seve sommás cikkére és Losurdo művéről adott értelmezésére reflektáljak. Ebben a szellemben, az alábbiakban igyekszem röviden, pontokba foglalva és kertelés nélkül összegezni a véleményemet.
Az a határozott benyomásom, hogy Seve recenziója egészen sajátos megközelítésű szubjektív véleményt, publicista vagy politikusi és nem tudományos fogantatású álláspontot jelenít meg. Az embernek óhatatlanul az az érzete támad, hogy a szerző tényleges célja nem a liberalizmusról alkotott, szerinte mindezidáig idealizált kép árnyalása, hanem kerek perec a liberalizmus eszméjének egyszerű diszkreditálása
**[1]. Az nem világos számomra, hogy a fentieken túlmenően mi is ennek a szánalmas manővernek a tulajdonképpeni célja. Seve véleményének igazolására és alátámasztására több hamis állítást, tudatos ferdítést és csúsztatást használ. Mindez árt a Le Monde Diplomatique szakmai tekintélyének és hitelességének. Úgy éreztem, lelkiismeretes fordítóként sem mehetek el szó nélkül e megnyilvánulások mellett. Íme, néhány kirívó példa:
(1) Seve nem kevesebbet állít, mint hogy a rabszolgaság felvirágzása a liberalizmusnak köszönhető. Ez az állítás egyszerűen ostobaság, amit a rabszolgaság felvirágzásának és a liberális eszme európai és észak-, illetve dél-amerikai térhódításának egyidejűségén kívül az égvilágon semmi sem igazol. Ez a tézis engem leginkább arra a formális logikai oktatásban bevett paradoxonra emlékeztet, amely szerint a napfelkeltének az a magyarázata, hogy a kakasok hajnali kukorékolása felébreszti a Napot. Ezzel az erővel egyébként azt is hasonló meggyőződéssel állíthatná a szerző, hogy a rabszolgaság világméretű visszaszorulása a liberális eszmék tizenkilencedik század közepi forradalmak során aratott győzelmének a következménye. Elvégre a rabszolgatartó Dél vereségével és az északi liberális burzsoázia győzelmével végződő amerikai polgárháború (1861–65) vezetett el az Egyesült Államokban a rabszolgaság intézményének felszámolásához. (2) Természetesen eszem ágában sincs elhallgatni a korai liberalizmus ellentmondásos viszonyulását a rabszolgasághoz. Persze legalább ilyen súlyos hiba lenne emiatt félresöpörni a progresszív demokratikus felfogás alapjául szolgáló olyan liberális tanokat, mint az ember veleszületett elidegeníthetetlen jogai és a többi. Az antikvitásban az athéni demokrácia történelmi nagyságát, Spárta arisztokratizmusával szembeni fölényét a legkevésbé sem kisebbíti, hogy Athénben a rabszolgatartás intézményesített volt, s Athén durván elnyomta és kiszipolyozta a vele szövetséges poliszokat. (3) Seve (Losurdo nyomán) nem kevesebbet állít, mint, hogy a huszadik századi totalitárius rendszerek előretörése úgyszintén a liberális ideológia műve. Ebből arra a következtésre jutunk, hogy a kétséget kizáróan liberális eszméken nyugvó weimari köztársaság bukásáért a liberalizmus a felelős. Ezúttal is nagyon primitív és leegyszerűsítő gondolatmenettel van dolgunk. A nemzetiszocializmus németországi hatalomra jutásának igen összetett, sokrétű történelmi, társadalmi, kulturális-gazdasági, világpolitikai háttere van. Ebből az összefüggésrendszerből kiragadni és egyedüli bűnbakká tenni a liberalizmust több mint ostobaság: bűn, hiszen ezzel gyakorlatilag lehetetlenné válik a nácizmus diadalát megalapozó valós okok feltárása és elemzése. (4) Seve nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az általa recenzált mű végre lerántja a leplet a liberalizmus képmutató mivoltáról. Ezzel összefüggésben „leleplezi”, hogy Locke, az angol liberális iskola egyik alapítója közvetlenül érdekelt volt az afrikai rabszolgakereskedelemben, tehát nem is véletlen, hogy ismert értekezésében igazolni igyekszik a rabszolgatartást. Seve azon állítása, miszerint Locke igazi arculatát Losurdo műve leplezi le, semmiképpen sem állja meg a helyét. Példaként említem meg, hogy az Oregoni Állami Egyetemen a filozófia szakos diákok részére már tíz esztendővel ezelőtt, azaz 2003-ban írásbeli dolgozati feladat volt Locke és a rabszolgaság kapcsolatának elemzése[2] A feladatlap egyébként nem hallgatja el azt sem, hogy Locke munkássága jelentős hatást gyakorolt Thomas Jefferson nézeteire, s ilyen értelemben a brit gondolkodó nézetei visszaköszönnek az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban és az amerikai Alkotmányban is. Seve tézise tehát ebben a vonatkozásban sem helytálló. (5) Végezetül felháborítónak tartom azt a módot, ahogyan a mű szerzője, avagy a recenzens elbánik Alexis de Tocqueville-jel, akinek Az amerikai demokrácia című művének Észak-Amerika külső alakzatát leíró fejezetéből vett nyúlfarknyi idézettel szenvedélyesen azt bizonygatja, hogy Tocqueville az indiánok kiirtásának a politikáját kívánta legitimálni. Ha bárki elfogulatlanul kézbe veszi Tocqueville könyvét, s veszi magának a fáradságot, hogy elolvassa a mű tizedik fejezetét (Néhány gondolat az Egyesült Államok területén lakó három faj jelenlegi helyzetéről és valószínű jövőjéről), könnyűszerrel meggyőződhet arról, hogy Tocqueville nagy együttérzéssel írja le az indiánok elűzésének és földjeiktől erőszakkal és jogi fondorlattal való megfosztásának szomorú, de feltartóztathatatlan folyamatát. Az sem lehet véletlen, hogy a szerző vagy a recenzens mélyen elhallgatja, hogy Tocqueville a rabszolgaság felszámolásának egyik úttörője és bajnoka volt. Ő terjesztette be már 1839-ben a gyarmatokon még fennálló rabszolgaság eltörlésére vonatozó törvénytervezetet a Képviselőházban. Nem kétséges, hogy Tocqueville bátor fellépése aligha fér bele a „rabszolgaságpárti liberalizmus" Seve teremtette világába.
**[2] http://oregonstate.edu/instruct/phl302/distance_arc/locke/locke-slavery-lec.html
