Kommunista radikalizmus

Részletek

Kategória: 2013. szeptember

Írta: Antony Burlaud

Találatok: 5895

 A közelmúltban két monográfia is megjelent a Francia Kommunista Párt (FKP) második világháború utáni történetéről. A párt történetének szebb és kevésbé szerencsés mozzanatait levéltári anyagok és visszaemlékezések alapján feldolgozó két munka a tárgyalt időszakot se nem rózsaszínű, se nem sötét árnyalatokban ábrázolja.

Az ellenzékiek megbüntetése

Vanessa Codaccioni Az ellenzékiek megbüntetése[1] című munkájában a második világháborút lezáró Felszabadulás és az algériai háború befejezése közötti időszakban az FKP ellen indított politikai perekkel foglalkozik. Nem cövekel le a legnagyobb port felvert ügyeknél (Henri Martin elleni büntetőeljárások, Jacques Duclos letartóztatása, Maurice Audin eltűnése, Henri Alleg tanúvallomása stb.), egy sor olyan, kisebb hírértékű ügyet is feltár, amelyek ugyancsak szerepet játszottak a negyvenes és ötvenes évek politikai légkörének kialakulásában. A részletes esettanulmányok rávilágítanak azokra a körülményekre, amelyek lehetővé tették hasonló esetek kialakulását és megsokszorozását később, a Negyedik Köztársaság idején.

Egyfelől az FKP-ra fokozódó gyanakvással tekintő állam mind erősebb ellenőrző s elnyomó apparátust épített ki, amely, ha a szükség úgy hozta, befogadta a Vichy-kormány idején kompromittálódott államapparátus kádereit is. Másfelől a párt megtanulta az elnyomó intézkedések kivédésének módjait, a pereket pedig gyakran ügyesen arra használta ki, hogy meghatározott ügyet előmozdítson, esetleg újfajta harci módszert honosítson meg vagy népszerűsítse valamelyik, értékesnek ítélt káderét,

A monográfia megjeleníti a hidegháború és a gyarmati rendszer felszámolásának korát, a mindennapi erőszakot, a kemény sztrájkokat, tüntetéseket, a sokszor meglehetősen gyanús rendőri akciókat és rajtaütéseket, amikor az „ellenzéki erők” tettleges vagy szimbolikus támadása jellemzi az államhatalmat. A szerző arra törekszik, hogy feltárja, milyen mutációk következtek be az FKP-ban e feszültséggel teli időszakban.

A Felszabaduláskor az FKP visszatért a kizárólag törvényes keretek közötti tevékenységre. 1947 után pedig ismét a szélre szorult, s bár erős maradt, az uralkodó politikai rendszerbe nehezen illeszkedő párttá lett, amelyre szüntelenül az a gyanú vetült, hogy a fennálló rend megdöntésének szándéka vezérli. Az ötvenes évek derekán a párt „normalizálódási” folyamatot indított el, amelynek következtében az algériai háború ügyében kevésbé harcos, a fennálló politikai renddel szemben megengedőbb álláspontra helyezkedett. A monográfia szerzője szerint a „harcos radikalizmusnak” e viszonylagos „leértékelődése” következtében az FKP némileg elvesztette élcsapat jellegét. Ez előhírnökévé lett a következő évtizedeket jellemző magatartásának, ami az 1968-as radikális ifjúságtól való elhatárolódásban és a szocialista párthoz való folyamatos közeledésben jutott kifejezésre.

A Di Maggio-monográfia

Ez, a hatvanas és a hetvenes éveket jellemző normalizálódási időszak áll Marco Di Maggio kommunista értelmiségieknek szentelt munkájának fókuszában[2]. A tényekben gazdag, fajsúlyos könyv portrék gazdag tárházát sorakoztatja fel, s lepergeti előttünk az FKP életének fontos eseményeit a túlságosan is virgoncnak ítélt Kommunista Diákszövetség ismételt „kézbevételétől” a központi bizottság 1966-ban megtartott argenteuili üléséig – utóbbit az értelmiség helyének és szerepének elemzésére szenteltek – az eurokommunista jövő iránti lelkesedéstől a Közös Program[3] melletti mozgósításig (1972).

A szerző hol a pártvezetéssel szembeforduló, hol vele azonosuló kommunista entellektüeleket (Louis Althusser, Roger Garaudy, Louis Aragon, Lucien Seve, stb.) megrázó viták ismertetésével feltárja azokat a kihívásokat, amelyekkel az ötvenes évek vége óta az FKP szembesült. Más kutatókhoz hasonlóan[4] Di Maggio egy nehézkes, kínkeserves ám sohasem teljes körű alkalmazkodás történetét idézi meg. Miként lehetett volna pontot tenni a sztálinista örökségre, amely át- meg átszőtte az elméletet és a gyakorlatot, s amely az elméleti munkát a politikai szükségleteknek vetette alá? Milyen hely illette meg az értelmiséget egy olyan pártban, amelyben a vezetés nem képes megteremteni sem az elmélet és a gyakorlat összhangját, sem a kutatás teljes szabadságát? Miként lehet – a megcsontosodás veszélyét elkerülve – ellenőrizni és irányítani az elméleti munkát? Az FKP – miként a monográfia kimutatja – e strukturális ellentmondás kalitkájába zárva csak a félénk nyitások, a kérészéletű kompromisszumok, s a nyers rendreutasítások között tétovázhatott. Képtelen volt értelmiségi holdudvara számára autonóm, stabil mozgásteret nyújtani és folyamatosan lehetővé tenni az elméleti megújulást. Mindezzel csalódást okozott és dezorientált. A sorozatos választási kudarcok és az értelmiség „disszidálása” jellemzi ezt az időszakot.

Fordította: Forgács András

ideológia

kommunizmus

politikai elemzés

történelem

• Előző
• Következő