hu | fr | en | +
Accéder au menu

Kommunista radikalizmus

Az ellenzékiek megbüntetése

JPEG - 17.6 kio

Vanessa Codaccioni Az ellenzékiek megbüntetése (1) című munkájában a második világháborút lezáró Felszabadulás és az algériai háború befejezése közötti időszakban az FKP ellen indított politikai perekkel foglalkozik. Nem cövekel le a legnagyobb port felvert ügyeknél (Henri Martin elleni büntetőeljárások, Jacques Duclos letartóztatása, Maurice Audin eltűnése, Henri Alleg tanúvallomása stb.), egy sor olyan, kisebb hírértékű ügyet is feltár, amelyek ugyancsak szerepet játszottak a negyvenes és ötvenes évek politikai légkörének kialakulásában. A részletes esettanulmányok rávilágítanak azokra a körülményekre, amelyek lehetővé tették hasonló esetek kialakulását és megsokszorozását később, a Negyedik Köztársaság idején.

Egyfelől az FKP-ra fokozódó gyanakvással tekintő állam mind erősebb ellenőrző s elnyomó apparátust épített ki, amely, ha a szükség úgy hozta, befogadta a Vichy-kormány idején kompromittálódott államapparátus kádereit is. Másfelől a párt megtanulta az elnyomó intézkedések kivédésének módjait, a pereket pedig gyakran ügyesen arra használta ki, hogy meghatározott ügyet előmozdítson, esetleg újfajta harci módszert honosítson meg vagy népszerűsítse valamelyik, értékesnek ítélt káderét,

A monográfia megjeleníti a hidegháború és a gyarmati rendszer felszámolásának korát, a mindennapi erőszakot, a kemény sztrájkokat, tüntetéseket, a sokszor meglehetősen gyanús rendőri akciókat és rajtaütéseket, amikor az „ellenzéki erők” tettleges vagy szimbolikus támadása jellemzi az államhatalmat. A szerző arra törekszik, hogy feltárja, milyen mutációk következtek be az FKP-ban e feszültséggel teli időszakban.

A Felszabaduláskor az FKP visszatért a kizárólag törvényes keretek közötti tevékenységre. 1947 után pedig ismét a szélre szorult, s bár erős maradt, az uralkodó politikai rendszerbe nehezen illeszkedő párttá lett, amelyre szüntelenül az a gyanú vetült, hogy a fennálló rend megdöntésének szándéka vezérli. Az ötvenes évek derekán a párt „normalizálódási” folyamatot indított el, amelynek következtében az algériai háború ügyében kevésbé harcos, a fennálló politikai renddel szemben megengedőbb álláspontra helyezkedett. A monográfia szerzője szerint a „harcos radikalizmusnak” e viszonylagos „leértékelődése” következtében az FKP némileg elvesztette élcsapat jellegét. Ez előhírnökévé lett a következő évtizedeket jellemző magatartásának, ami az 1968-as radikális ifjúságtól való elhatárolódásban és a szocialista párthoz való folyamatos közeledésben jutott kifejezésre.

A Di Maggio-monográfia

JPEG - 160.9 kio

Ez, a hatvanas és a hetvenes éveket jellemző normalizálódási időszak áll Marco Di Maggio kommunista értelmiségieknek szentelt munkájának fókuszában (2) . A tényekben gazdag, fajsúlyos könyv portrék gazdag tárházát sorakoztatja fel, s lepergeti előttünk az FKP életének fontos eseményeit a túlságosan is virgoncnak ítélt Kommunista Diákszövetség ismételt „kézbevételétől” a központi bizottság 1966-ban megtartott argenteuili üléséig – utóbbit az értelmiség helyének és szerepének elemzésére szenteltek – az eurokommunista jövő iránti lelkesedéstől a Közös Program (3) melletti mozgósításig (1972).

Antony Burlaud

A szerző hol a pártvezetéssel szembeforduló, hol vele azonosuló kommunista entellektüeleket (Louis Althusser, Roger Garaudy, Louis Aragon, Lucien Seve, stb.) megrázó viták ismertetésével feltárja azokat a kihívásokat, amelyekkel az ötvenes évek vége óta az FKP szembesült. Más kutatókhoz hasonlóan (4) Di Maggio egy nehézkes, kínkeserves ám sohasem teljes körű alkalmazkodás történetét idézi meg. Miként lehetett volna pontot tenni a sztálinista örökségre, amely át- meg átszőtte az elméletet és a gyakorlatot, s amely az elméleti munkát a politikai szükségleteknek vetette alá? Milyen hely illette meg az értelmiséget egy olyan pártban, amelyben a vezetés nem képes megteremteni sem az elmélet és a gyakorlat összhangját, sem a kutatás teljes szabadságát? Miként lehet – a megcsontosodás veszélyét elkerülve – ellenőrizni és irányítani az elméleti munkát? Az FKP – miként a monográfia kimutatja – e strukturális ellentmondás kalitkájába zárva csak a félénk nyitások, a kérészéletű kompromisszumok, s a nyers rendreutasítások között tétovázhatott. Képtelen volt értelmiségi holdudvara számára autonóm, stabil mozgásteret nyújtani és folyamatosan lehetővé tenni az elméleti megújulást. Mindezzel csalódást okozott és dezorientált. A sorozatos választási kudarcok és az értelmiség „disszidálása” jellemzi ezt az időszakot.
Forgács András

(1) Vanessa Codaccioni: Punir les opposants. PCF et procès politiques. 1947-1962 [Az ellenzékiek megbüntetése, az FKP és a politikai perek 1947–1962], CNRS Editions, Párizs, 2013.

(2Marco Di Maggio: Les Intellectuels et la stratégie communiste. Une crise d’hégémonie (1958-1981) [Az értelmiség és a kommunista stratégia. A hegemón szerep válsága], Editions sociales, Párizs, 2013.

(3Az FKP és a Szocialista Párt együttműködési programja, amely hatalomra segítette Francois Mitterrand elnököt 1981-ben. A Közös Program keretében államosították a nagybankokat és a nagy iparvállalatokat illetve a megyei helyhatóságok javára erősen decentralizálták a közigazgatást. Mitterrand a tőke nyomására már 1983-ban feladta a Közös Program végrehajtását és a Szocialista Pártot visszavezette a centrumba – a szerkesztő megjegyzése.

(4) ) Lásd többek között: Frédérique Matonti: Intellectuels communistes. Essai sur l’obéissance politique [A kommunista értelmiség. Esszé a politikai engedelmességről], La Découverte, Párizs, 2005 és Bernard Pudal: Un monde défait. Les communistes français de 1956 [Egy legyőzött világ. A francia kommunisták 1956-ban], Éditions du Croquant, Bellecombe-en-Bauges, 2009.

Megosztás