Ideje, hogy a baloldal kezdeményezzen

Kategória: 2013. szeptember
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 5023

„Az országnak merész és kitartó kísérletezésre van szüksége. A józan ész azt kívánja, hogy válasszunk egy módszert és azt próbáljuk is ki. Ha kudarcot vallanánk, azt őszintén valljuk be, s válasszunk egy másik módszert. De mindenképpen próbálkoznunk kell valamivel! Franklin Roosevelt, 1932. május 22.

 

halimi2Öt év telt el 2008. szeptember 15-e, a Lehman Brothers csődje óta. A kapitalizmusnak mint társadalomszervezési modellnek a legitimitása sérült, már nem hisszük el, hogy képes lesz jólétet, társadalmi felemelkedést hozni és megteremteni a demokráciát. De nem történt meg a nagy váltás. A sorozatos kérdőjelek ellenére a rendszer nem rendült meg. A kudarc következtében részben elveszítettük a kőkemény küzdelemmel elért szociális vívmányainkat. „A piac fundamentalistái, noha szinte minden kérdésben tévedtek, minden korábbinál teljesebben uralják a politikai porondot” – állapította meg lassan három évvel ezelőtt Paul Krugman[1]. Mindent egybevéve, a rendszer még automata üzemmódban is működik. Ezért nem jár dicséret a rendszer ellenfeleinek sem. Mi történt tulajdonképpen, és mi a teendő?

Az antikapitalista baloldal elutasítja a gazdasági sorsszerűség gondolatát, mert jól tudja, hogy a gazdasági fejlemények mögött politikai akarat áll. A baloldalnak ezért tudnia kellett volna, hogy a 2007–8-as pénzügyi összeomlás nem nyit automatikusan utat a politikai változásoknak. Már a múlt évszázad harmincas éveinek példája is arra utalt, hogy az adott ország viszonyaitól, társadalmi szövetségeitől és politikai stratégiáitól függően egy és ugyanazon gazdasági válságra olyan gyökeresen eltérő válaszok születhetnek, mint Hitler hatalomra jutása Németországban, a New Deal az Egyesült Államokban, vagy a Népfront Franciaországban, és szinte semmi Angliában. Évtizedekkel később pedig néhány hónap eltéréssel lett a Fehér Ház ura Ronald Reagan, míg az Élysée-palotába François Mitterand költözött; amikor pedig Franciaországban vereséget szenvedett Nicolas Sarkozy, az Egyesült Államokban újraválasztották Barack Obamát. Mindez azt mutatja, hogy a szerencse, a tehetség és a politikai stratégia is fontos elemei egy ország politikai valóságának, amelyeket nem ír felül automatikusan a társadalmi vagy gazdasági helyzet és állapot.

2008 óta a neoliberális siker leginkább annak következménye, hogy az ún. fejlődő országok a segítségükre siettek. A világ felfordulása után a kínai, indiai, brazil termelők és fogyasztók hatalmas seregei is a kapitalista rend részeseivé váltak. Épp amikor úgy tűnt, hogy a rendszer a végét járja, kiderült, hogy a fejlődő országok képesek hatalmas tartalékhadseregként előlépni. A nagy fejlődő országok részesedése a világ termeléséből csak az elmúlt tíz évben 38-ról 50 százalékra nőtt. A világ új műhelye egyúttal az egyik legfontosabb felvevő piaccá vált: 2009-től Németország többet exportált Kínába, mint az Egyesült Államokba.

A nemzeti burzsoázia léte, valamint a nemzeti megoldások megvalósítása tulajdonképpen abba a ténybe ütközik, hogy a világ valamennyi országának uralkodó osztálya összetartozik. Ha nem ragadunk le az antiimperializmus hatvanas évekbeli felfogása mellett, látnunk kell, hogy nem várható el a kínai, az orosz vagy az indiai politikai elittől, hogy progresszív megoldást hozzon a jelen problémáira, hiszen ezek a körök nyugati társaikhoz hasonlóan korruptak és spekulációba hajlóan pénzéhesek.

A visszalépés mindazonáltal nem volt általános. „Latin-Amerika – jegyezte meg három évvel ezelőtt a szociológus Immanuel Wallerstein – a huszonegyedik század első évtizedében világméretekben a baloldal sikersztorija volt. Ez két szempontból is igaz. Az első és legfeltűnőbb, hogy a baloldali és balközép pártok sorozatos választási sikereket arattak. Másodszor, a latin-amerikai kormányok kollektíve eltávolodtak az Egyesült Államoktól. Latin-Amerika viszonylag független geopolitikai tényezővé vált.”[2]

A regionális integrációra a legvakmerőbbek mint „a huszonegyedik századi szocializmus” előszobájára tekintenek, mások viszont benne látják a földkerekség egyik legnagyobb piacának kialakulását.[3] A játszma mindenesetre az Egyesült Államok hátsó udvarában nyitottabb, mint az európai zombivilágban. Az öt államcsínykísérlet alig tíz év alatt – Venezuelában, Bolíviában, Hondurasban, Ecuadorban és Paraguayban – arra utal, hogy a baloldali erők kezdeményezte politikai változások komolyan veszélybe sodorták a társadalmi rendet és megváltoztatták a lakosság életkörülményeit. Ezzel bizonyították, hogy valóban van alternatíva, hogy nincs minden út elzárva, de a változás feltételeinek megteremtéséhez strukturális, gazdasági és politikai reformokra van szükség. Ezek újra mozgósítják majd a kibontakozás hiánya miatt apátiába, miszticizmusba süppedt vagy az egyéni sikereket hajszoló néprétegeket. Talán ez a módja a szélsőjobboldal legyőzésének is.

 

Hogyan törjük meg a piacok hatalmát?

Igen, strukturális átalakításokra van szükség, de valójában milyenekre? A neoliberálisok oly erősen beleverték a fejekbe, hogy „nincs alternatíva[4]”, s erről ellenfeleiket is olyannyira meggyőzték, hogy azok időnként még saját javaslataikat is elfelejtik… Idézzünk fel közülük néhányat, s véssük tudatunkba: minél bátrabbnak, előrelátóbbnak tűnnek a jelenlegi helyzetben, annál sürgetőbb a megvalósításuk. És sose feledjük: az erőteljes, esetleg durva változásokra éppen a szétverni szándékozott társadalmi rend brutalitása miatt lehet szükség.

Hogyan lehet ezt a rendet keretek közé, majd visszaszorítani? A nem-árutermelő szektor, majd pedig az ingyenesség kiterjesztése ennek a kettős célnak rögvest eleget tenne. A közgazdász André Orléan arra emlékeztet, hogy a tizenhatodik században „a föld nem volt elcserélhető, hanem közös tulajdonú és nem eladható jószág volt. Ezért volt annyira vehemens ellenállás a községi legelők bekerítésére vonatkozó törvénnyel szemben”. Majd hozzáteszi: „Ma ugyanezt tapasztaljuk az élő test áruvá tétele kapcsán. Manapság úgy gondoljuk, hogy egy kar vagy a vér nem áru, de vajon így lesz-e ez a jövőben is?”[5]

A társadalmi vívmányok felszámolásáért folyó jelenlegi támadással szemben talán célszerű lenne demokratikusan meghatározni a közösség által finanszírozandó néhány alapvető szükségletet (lakhatás, étel, kultúra, távközlés, közlekedés), és azokat egyetemesen hozzáférhetővé tenni. Akár szóba jöhetne az is, miként azt Alain Accardo ajánlja, hogy „gyors ütemben és folyamatosan ki kell terjeszteni a közszolgáltatások körét egészen addig, amíg a közösség térítésmentesen átvállalja valamennyi alapvető szükséglet finanszírozását. Ez azonban közgazdaságilag csak akkor képzelhető el, ha a közösségnek rendelkezésére áll a szociális munka és a közösség egészének erőfeszítései révén keletkezett erőforrások és javak összessége”.[6] Így ahelyett, hogy a bérek jelentős emelése révén a keresletet finanszíroznák, inkább arról lenne szó, hogy társadalmasítják a kínálatot és mindenki számára új, természetben folyósított juttatásokat szavatolnának.

De hogyan lehet elkerülni, hogy a piaci önkényuralmat állami abszolutizmus váltsa fel?

Kezdjük előbb azzal, mondja a szociológus Bernard Friot, hogy sorra vesszük: milyen közös vonások jellemzik a szemünk előtt megvalósuló népi vívmányok, például a társadalombiztosítás modelljeit, amelyek ellen jelenleg a legkülönfélébb irányultságú kormányok veszett támadásokat intéznek. Az már önmagában emancipáló tényező, hogy az idősek nyugdíjának, a betegek táppénzének, a munkanélküliek segélyezésének a finanszírozására szolgáló kötelező hozzájárulás befizetése a megtermelt gazdagság jelentős részét társadalmasítja. Az állam által elköltött adóktól eltérően a hozzájárulásként befizetett összegek felett nem az állam rendelkezik, hanem kezdettől fogva maguk a bérből élők gazdálkodtak velük. Miért ne lehetne tovább haladni ezen az úton?

Tudatosan offenzív jellegű programról van szó, amelynek három előnye is volna. Az első előny politikai: a program alkalmas arra, hogy úgy toborozzon maga köré igen széles alapokon álló társadalmi koalíciót, hogy azt sem a liberálisok, sem a szélsőjobboldali erők nem sajátíthatnák ki. A második előny ökológiai természetű: a program ugyanis nem a jelenlegi modell meghosszabbítását eredményező keynes-i fellendülésre építene, ami odavezetne, hogy „komoly mennyiségű pénz áramlana a bankszámlákra, ami a reklámok segítségével átömlene a piaci alapú fogyasztásba”.[7] Mindez ugyanakkor a szegény országokban is támogatná a nem árutermeléssel kielégíthető szükségleteket, vagyis fékezné a teljesen felesleges, de olcsó termékek gyártását, majd konténeres szállítását a világ egyik végéből a másikba. Végül a harmadik, demokratikus természetű előny: a közösen megállapított prioritások, azaz annak a meghatározása, hogy mi lesz ingyenes és mi nem, megszűnne a választott képviselők vagy a részvényesek, vagy ezen társadalmi közegből jött értelmiségi korifeusok kiváltsága lenni.

Sürgősen szükség van egy ilyen természetű megközelítésre. Nemzetközi viszonylatban a társadalmi erőviszonyok jelenlegi körülményei között az ipari foglalkoztatás és úgyszintén a szolgáltatások területén is gyorsuló robotizáció azzal a veszéllyel jár, hogy miközben a tőketulajdonosok új típusú hozamokat zsebelnek be (hiszen csökken „a munkaerő költsége”), a növekvő és tömeges munkanélküliség segélyezése leépül. Az Amazon cég internetes keresői azt mutatják, hogy vásárlók százmilliói robotokra hagyatkoznak utazási és szabadidős szórakozási céljaik, zenehallgatási szokásaik kiválasztásában. Könyvkereskedők, újságok, utazási irodák kezdik ennek megfizetni az árát. Dominic Barton, a McKinsey cég főigazgatója szerint „a tíz legfontosabb internetes cég, mint a Google, a Facebook, vagy az Amazon alig kétszázezer új munkahelyet teremtett, de több százmilliárdos tőzsdei haszonra tett szert.”[8]

Fentiekből adódik, hogy az uralkodó osztály annak érdekében, hogy megoldja a munkanélküliség problémáját, kénytelen lesz a filozófus André Gorz által rettegett forgatókönyvhöz, nevezetesen az ingyenes és támogatott ellátások körébe tartozó szolgáltatások folyamatos megkurtításának az eszközéhez nyúlni: „Mikor lesz vége annak, hogy minden tevékenység fizetőssé válik, és így e tevékenységek mozgatórugója a fizetőképes kereslet és nyereség lesz, sőt a nyereségmaximálás válik majd egyetlen céljukká? Meddig tudnak a meglehetősen törékeny korlátok gátat vetni a szülői lét elüzletiesedésének, az embrió kereskedelmi alapon történő létrehozásának, a gyerekek eladásának, a szervkereskedelemnek?”[9]

Az eladósodás csakúgy, mint az ingyenesség ügye is csak nyer azzal, hogy fény derül a jelenség politikai és társadalmi hátterére. Történelmi távlatokat tekintve igen gyakori jelenség, hogy a hitelezők torkon ragadják az államot. Ugyancsak gyakori, hogy az állam ilyen vagy olyan módon kiszabadul a fojtogatásból, s ezzel megóvja népét az örökös megszorítás rémétől. Ilyen ország volt Szovjet-Oroszország, amely megtagadta a cár által felvett kölcsönök átvállalását. Raymond Poincaré volt az a politikus, aki a frank nyolcvan százalékos leértékelésével megmentette a francia valutát, s ezzel ugyanilyen arányban csökkentette Franciaország pénzügyi terheit, hiszen az adósságokat a leértékelt valutában fizette vissza. A második világháború után pedig az Egyesült Államok és Anglia volt az a két ország, amely pénzügyi szigorra építő program nélkül, de az infláció szabadjára engedésével majdnem megfelezte az államadósságot.[10]

Azóta a monetarista szemlélet eluralkodása miatt a csőd szentségtörésnek számít, az infláció – még akkor is, ha a nullához közelít – üldözendő, a leértékelés pedig tilos. Így bár a gyakorlatban a hitelezőknek már nem kell attól tartaniuk, hogy az adós fizetésképtelenséget jelent, azért a kockázati felárra igényt tartanak. A közgazdász Frédéric Lordon viszont azt állítja, hogy „a mindeddig soha nem látott méretű eladósodás miatt csak a hitelezők érdekeit szolgáló strukturális kiigazítás vagy az összeomlás valamely formája között lehet választani.”[11] Az adósság egy részének elengedése, függetlenül a hitelezők és járadékosok állampolgárságától, a hitelezők meggyöngítését jelentené, miközben korábban minden igényüket vakon teljesítették.

A közösség nyaka köré font hurok viszont annál gyorsabban lazulna, minél gyorsabban sikerülne visszaszerezni a harmincéves neoliberális fosztogatás miatt elapadt bevételeket. Ez a fosztogatás nem csak abban merült ki, hogy felszámolták a progresszív jövedelemadózást, s szó nélkül tudomásul vették az adócsalás térhódítását, hanem azzal is járt, hogy létrehoztak egy hatalmas rendszert, amelynek révén az áruk és szolgáltatások nemzetközi kereskedelmének a fele az adóparadicsomokon keresztül bonyolódik. Mindebből nem csak az orosz oligarchák vagy egy volt francia költségvetési miniszter húznak hasznot, hanem elsősorban azok az állami védelmet élvező és jelentős médiabefolyással rendelkező óriásvállalatok, mint a Total, a Google, a Citigroup, vagy a BNP-Paribas.

 

Az adóoptimalizálás lehetővé teszi, hogy az óriásvállalatok központjukat és nyereségeiket olyan országokba vagy szigetekre telepítsék ki, ahol alacsonyak az adók, a közösségnek ez csak az unió tagországaiban összesen ezermilliárd euró adóveszteséget okoz, teljesen legálisan. Egyes országokban az adókiesés meghaladta az államadósság mértékét. Franciaországban, hangsúlyozza több közgazdász, „a szóban forgó bevételkiesés felének a visszaszerzése révén, a nyugdíjasok és a köztisztviselők jövedelmének csökkentése, illetve a jövő környezetvédelmi beruházásainak a feláldozása nélkül helyre lehetne állítani a költségvetés egyensúlyát”[12]. A szóban forgó összeg (amely százszor több lenne, mint az örökösen hangoztatott szociális támogatással való visszaélések) visszaszerzését már százszor beharangozták és százszor elhalasztották, pedig roppant népszerű intézkedés lenne, és az egyenlőség irányába hatna, mivel az egyszerű adófizetőnek nincs módja adóköteles jövedelmét azzal csökkenteni, hogy kajmán-szigeteki leányvállalatai részére fiktív részesedést utal át.

A prioritások listáját lehetne még bővíteni a magas jövedelmek befagyasztásával, a tőzsde bezárásával, a bankok államosításával, a szabadkereskedelem megszüntetésével, az euróövezetből való kilépéssel, a tőkemozgások ellenőrzés alá vonásával. Ezek mind olyan opciók, amelyekről már többször írtunk e hasábokon. Akkor miért az ingyenesség, az államadósság felülvizsgálata és az adókimenekítés felszámolása kapjon elsőbbséget? Egyszerűen azért, mert egy stratégia kidolgozása, társadalmi támogatottságának és a megvalósításhoz szükséges politikai feltételeknek a megteremtése szempontjából célszerűbb, ha kevés prioritást jelölünk ki, mint egy olyan lista összeállítása, amelynek az a célja, hogy összetoborozzon felháborodott tömegeket, akik azután az első zápor nyomán szétszaladnak.

Az euróövezetből való kilépésnek bizonyosan a sürgős teendők között a helye.[13] Ma már mindenkinek világos, hogy a közös valuta és az azt fenntartó intézményi és jogrendszer „vegyeskereskedése” (önálló központi bank, stabilitási paktum) megakadályoz minden olyan intézkedést, amely csökkentené az egyenlőtlenségeket és megpróbálná visszaszerezni a népszuverenitást a pénzügyi elvárásokat kiszolgáló uralkodó osztálytól.

Mindazonáltal, bármennyire is szükséges az egységes valuta felszámolása, az önmagában nem biztosítja az előrelépést a fenti két fronton. Ezt példázza az Egyesült Királyság vagy Svájc gazdasági és szociális irányvonala. Az euróövezetből történő kilépés – akár a protekcionizmus – politikai támogatottsága a legrosszabb jobboldalt és a legjobbakat fogná össze, miközben pillanatnyilag az előbbi kerekedne felül a másodikkal szemben. A feltétel nélküli alapjövedelem, az államadósság legalább részleges elengedése, illetve az adóbeszedés helyreállítása igencsak széles körű támogatottságra számíthat, és segítene „kitisztítani” a viszonyokat, ugyanakkor biztosan távol tartja a nemkívánatos résztvevőket.

 

Felesleges azt feltételezni, hogy ez a „program” a világ bármelyik országának parlamentjében élvezné a többség támogatását. A program egy sor olyan tilalomfa figyelmen kívül hagyását igényli, amelyek közül számosat megdönthetetlennek állítanak be. Mindenesetre a liberálisok nincsenek híján a vakmerőségnek, ha arról van szó, hogy mentőövet kell dobni a végveszélyben lévő rendszernek. Nem hátráltak meg az eladósodás számottevő növelésétől (erről korábban azt bizonygatták, hogy nyomában elszabadulnak a kamatlábak.) Nem hátráltak meg a költségvetési kiadások jelentős növelésétől sem (erről viszont azt állították, hogy nyomában majd elszabadul az infláció). Nem zavarta őket az adók emelése, a csődbe ment bankok államosítása, a bankbetétek kötelező elvonása vagy a tőkeáramlás ellenőrzésének újbóli bevezetése (Ciprus) sem. Végeredményben, ahogy a francia közmondás is állítja: amikor a jég veri a búzát, bolond, ki finomkodik? S ha ők így tesznek, mi is vessük végre le a gátlásainkat és cselekedjünk hasonlóképpen. Márpedig önbizalmunkat nem fogja visszaadni sem a múlt visszatéréséről való ábrándozás, sem az, ha csak a katasztrófák méretét próbáljuk nagy félénken enyhíteni. Ahhoz hogy ne törődjünk többé bele a nagyjából ugyanazt a programot megvalósító jobb- és baloldali váltógazdaságba – ehhez kell a bátorságunkat összeszedni.

 

Bátorság? A környezetvédelem kapcsán André Gorz már 1974-ben azt sürgette, hogy „minden szinten politikai támadást kell indítani annak érdekében, hogy megfosszuk a kapitalizmust a társadalom feletti kontroll lehetőségétől, továbbá hogy felmutassunk egy merőben eltérő társadalom és civilizáció képét.” Szerinte ugyanis el kellene kerülni, hogy a környezetvédelemben megvalósuló változásokért a társadalmi viszonyok romlásával fizessünk. „Lehetséges, hogy a környezetvédelmi küzdelem nehézségeket fog okozni a kapitalizmusnak, s változásra kényszerítheti; de ha az hosszú ideig fortélyok árán és erő alkalmazásával ellenáll ám majd, látván, hogy az ökológiai zsákutca kikerülhetetlenné válik, engedni lesz kénytelen, de ezt a kényszert, mint azt korábban egyéb kényszerekkel tette, integrálni fogja a rendszerbe… Szűkíteni fogja a lakosság vásárlóerejét, vagyis a környezetszennyezés felszámolásának a költségeit a lakossággal fizetteti majd meg.”[14] Amióta a környezetvédelem maga is a piac részévé vált, Sencsenben például a kevésbé környezetszennyező vállalatok más vállalatoknak értékesítik szabad kvótájukat, aközben minden évben több mint egymillió kínai hal meg a levegőszennyezés miatt.

 

Hogyan építsük fel a változásokat

Noha nem vagyunk ötletek híján azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene a világot a helyére tenni, kérdés, miként lehet elkerülni azt, hogy ezek az ötletek a megvalósulatlan elgondolások múzeumában végezzék? Mostanában a társadalmi renddel szembeni tiltakozás az arab felkelésektől kezdve egészen az engedetlenségi mozgalmakig változatos formákban bontakozott ki. Amióta tíz évvel ezelőtt hatalmas tömegek gyűltek össze, hogy tiltakozzanak az iraki háború ellen, tüntetők milliói özönlötték el az utcákat Spanyolországtól kezdve Egyiptomon át egészen az Egyesült Államokig, Törökországig, vagy Brazíliáig. Ezek a megmozdulások komoly figyelmet keltettek, de nem sok sikert értek el. Stratégiai kudarcuk kiértékelése talán segíthet nekünk az eredményes út kijelölésében.

Jellemző a nagy tüntetésekre és tiltakozó mozgalmakra, hogy képesek sokakat összegyűjteni, de éppen ezért messziről elkerülik a kényesebb kérdéseket, amelyek megoszthatnák a résztvevőket. Tulajdonképpen mindenki tudja, melyek azok a vitatott problémák, amelyek felrobbantanák az általában nagylelkű – mint a jövedelmek méltányosabb elosztása, a szélesebb demokrácia, a hátrányos megkülönböztetés és az önkény elutasítása –, de túl általános követelések mellé felsorakozó széles koalíciót. A neoliberális politika társadalmi bázisának szűkülésével párhuzamosan, továbbá annak nyomán, hogy most már a középrétegeket is sújtják a szabadkereskedelem következményei, a létbizonytalanság és az drága oktatási költségek, egyre egyszerűbb lesz sokakat összeverbuválni.

Összeverbuválni, de mi célból? A túlságosan általános és túl sok követelést csak nagy nehezen lehet a politika nyelvezetére lefordítani és hosszú távra szóló koncepcióvá alakítani. Arthuro Enrique, a legjelentősebb brazil szakszervezet, a Dolgozók Egységes Szakszervezeti Központjának (CUT) volt elnöke a közelmúltban következőket mondta: „A szociális mozgalmak vezetőinek összevont értekezletén összegyűjtöttem a különböző dokumentumokat. A központi szakszervezetek ágendája 230 pontból állt, a földműveseké 77-ből, stb..; összesen 900 prioritást számoltam össze. Majd föltettem a kérdést: Konkrétan mire megyünk mindezzel?” Egyiptomban erre a kérdésre a katonák adták meg a választ. A nép többsége számos nagyon is helyeselhető okból szembeszállt Mohamed Morszi elnökkel. Mivel megbuktatásán kívül más közös cél nem volt, a nép átengedte a hatalmat a hadseregnek, ami azzal a veszéllyel jár, hogy rögvest a hadsereg túszává, holnap pedig annak áldozatává lesz. Ha nincs menetrendünk, az gyakran odavezet, hogy azoktól válunk függővé, akiknek pontosak az elképzeléseik.

A spontaneitás és a rögtönzés kedvezően hathat a pillanatnyi forradalmi hangulatra, de nem garantálja magát a forradalmat. A szociális hálózatok lehetővé tették a tüntetések horizontális szervezését, s a formális szervezet hiánya lehetővé tette – legalábbis egy időre – a rendőrségi ellenőrzés alól való kibújást. A hatalom megragadása azonban vertikálisan felépített struktúrákat, pénzt, aktivistákat, választási gépezeteket és egy meghatározott társadalmi bázisra, szövetségre és célra épülő stratégiát igényel. Alain Accardo metaforája ezúttal is érvényes: „Ha valakinek az asztalára ki van terítve egy óra valamennyi alkatrésze, összeszerelési terv nélkül nem lesz képes a szerkezetet működésbe hozni. Az összeszerelési terv, az maga a stratégia. A politikában lehetőségünk van arra, hogy vagy ordibáljunk, vagy elgondolkozzunk az alkatrészek összeszerelésén.”[15]

Határozzunk meg néhány fontos prioritást, ezek köré szervezzük meg a harcot – ha nem bonyolítjuk a dolgokat, a saját fontosságunkat bizonyítandó, akkor eljutunk az órás szerepéhez. Mivel „egy Wikipédia-forradalom, amikor mindenki hozzáadja a saját üzenetét”[16], nem fogja az órát megjavítani. Az utóbbi évek helyi, türelmetlen és lelkes, sokszereplős tüntetései saját magukba szerelmesedtek bele, és végül sorozatos elkedvetlenedést szültek.[17] Nem is meglepő ez a változékonyság, tekintve, hogy gyakran a középosztály alkotja e mozgalmak gerincét, miközben a középosztály csak végveszély esetén csatlakozik a népi rétegekhez, s akkor is csak ha hamar magukhoz tudják ragadni a vezető szerepet, a műveletek irányítását.[18]

Mindenesetre egyre inkább felvetődik a hatalomhoz való viszony kérdése. Miután pillanatnyilag senki sem képzeli, hogy a jelenlegi politikai pártok és intézmények készek akárcsak a legcsekélyebb mértékben is megváltoztatni a neoliberális rendszert, ezért sokan azt remélik, hogy a struktúrák és a törvények megváltoztatása helyett könnyebb lehet elérni a gondolkodásmód változását, vagy azt remélik, hogy a politikát az országos keretek helyett helyi vagy közösségi szinten lehetne eredményesebben folytatni, ahol kísérleti laboratóriumként lehetne a jövő útjait feltárni. Wallerstein ezt a következőképpen összegzi: „Vannak, akik szerint a sokszínű mozgalmak – központi vezetőség nélkül – teremtik meg a lehetőségét a változásoknak, míg vannak, akik szerint nem lehet komoly változást elérni, ha nem ragadják meg a politikai hatalmat. Valamennyi latin-amerikai kormányra jellemző ez a vita.”[19]

Belátható azonban a sokszínű mozgalmak hátulütője is. Az egyik oldalon ott áll egy összetartó, egymással szolidáris uralkodó osztály, amely tudatában van érdekeinek, kész cselekedni, s amely uralja a politikai porondot és a közhatalmat. Ezzel szemben pedig ott találunk egy sor egyesületet, szakszervezetet, pártot, amelyek azért is hajlanak arra, hogy befolyásukat, autonómiájukat, sajátosságaikat megvédelmezzék, mert attól tartanak, hogy a politikai hatalom maga alá gyűri őket. Nem vitás, hogy néha az illúziók hatására is megrészegülnek. Az internet elhiteti velük, hogy számítanak, hiszen saját honlapjuk van. Amit ők „hálózati szervezetnek” neveznek. Ez azonban a tényleges szervezet és a stratégiai gondolkodás hiányát leplezi el, amikor is elhiszik, hogy a körlevelek – amelyeket végül alig néhányan olvasnak csak el – megjelentetése és szétküldözgetése megteremti a kapcsolatot és a közös politikai állásfoglalást.

A társadalmi mozgalmak kapcsolatai az állami szervekkel, illetve a pártok ellenhatalmi szerepe mindig is problematikus volt. Ha nincs kitűzött alapvető cél, nincs „általános irányvonal” – sőt nincs az előbbieket megtestesítő párt vagy pártszövetség, akkor „azon kell törni a fejünket, hogy miként lehet az egyediből kiindulva eljutni globálisig.”[20] Néhány prioritás meghatározása, amely közvetlenül megkérdőjelezi a tőke hatalmát, lehetővé tenné azoknak a politikai erőknek az azonosítását, amelyek készek ténylegesen erre vállalkozni.

 

A liberális utópia abszolút és eszményi álma elhamvadt

Fontos lenne mindenesetre azt elérni, hogy a választók referendum útján visszahívhassák képviselőiket még a mandátumuk lejárta előtt. A venezuelai alkotmány 1999 óta tartalmaz ilyen rendelkezést. Számos kormányfő hozott olyan fontos döntést (nyugdíjkorhatár, katonai beavatkozás, alkotmányos szerződések), amelyekre népétől nem kapott előzetesen felhatalmazást. Így a nép jogot szerezne arra, hogy revánsot vegyen, és ne legyen kénytelen a bizalmával korábban visszaélők ikertestvéreit újra és újra a hatalomba ültetni.

Aztán elegendő lesz-e, ha kivárjuk azt a pillanatot, amíg üt az óránk? „2011 elején alig voltunk hatan, akik csatlakoztunk a Kongresszus a Köztársaságért (CPR) mozgalomhoz – idézi fel Moncef Marzouki tunéziai elnök –, ez azonban nem volt akadálya annak, hogy néhány hónappal később, az első tunéziai szabad választásokon a CPR a második legtöbb szavazatot szerezze meg.”[21] A jelenlegi helyzetben a passzív ellenállás, a művészi ábrándozás és kivárás azzal a kockázattal jár, hogy a nálunk kevésbé türelmes és kevésbé tétova erők üstökön ragadják az elkeseredett haragot és a változás iránti vágyat, és nem a legjobb célok irányába hajszolják bele a türelmetlenek tömegét. Tekintve, hogy a társadalmi rombolás folyamata, hacsak nem fékezik le, sohasem áll le magától, fennáll annak a veszélye, hogy még több vívmány semmisül meg, így még nehezebb lesz ellenállási gócokat vagy támpontokat találni – mint a nem-piaci jellegű tevékenységek, a közszolgáltatások, vagy a demokratikus jogok –, amelyekre támaszkodni tud a jövő építkezése. Ez mind csak megnehezítené a későbbiekben a győzelem kivívását.

A játszma kimenetele még ismeretlen. A liberális utópia abszolút és eszményi álma elhamvadt, ami nélkül viszont egy új társadalom megteremtésének tervei elszáradnak, majd elpusztulnak. Ez az utópia csak új kiváltságokat, rideg és hullamerev egzisztenciákat hoz ma létre. Változás előtt állunk tehát. Mindnyájan tehetünk annak érdekében, hogy az egy kicsit korábban következzék be.

 

Fordította: Forgács András



[1] Paul Krugman: When zombies win [Amikor a zombik győznek], The New York Times, 2010. december.

[2] Immanuel Wallerstein: Latin America’s leftist divide [Latin-Amerika, a baloldali választóvonal], International Herald Tribune, Neuilly-sur-Seine, 2010. augusztus 18.

[3] Lásd Renaud Lambert: Le Brésil s’empare du rêve de Bolivar [Brazília magáévá teszi a bolivári álmot], Le Monde diplomatique, 2013. június.

[4] There is no alternative, azaz röviden TINA, Margaret Thatcher híres-hírhedt mondása, ami azt jelenti, hogy nincs más mint alávetni magunkat a piac, a kapitalizmus és a globalizáció erőinek és folyamatának – a szerk. megjegyzése.

[5] Le Nouvel Observateur, Párizs, 2012. július 5.

[6] Alain Accardo: Les eaux tièdes du réformisme [A reformizmus langyos vizei], Le Sarkophage, Lyon, 2010. szeptember.

[7] Bernard Friot: La cotisation, levier d’émancipation [A járulékok mint emancipációs lehetőségek], valamint a feltétel nélküli alapjövedelem kérdését taglaló dosszié többi cikke, Le Monde diplomatique, 2012. február és 2013. május.

[7] Lásd Pourquoi le Plan B n’augmentera pas les salaires [Miért nem teremt munkahelyeket a B terv?], Le Plan B n°21, Párizs, 2010. január. Lásd Bernard Friot már idézett cikkeit.

[8] Les Echos, Párizs, 2013. május 13.

[9] André Gorz: Pourquoi la société salariale a besoin de nouveaux valets [Miért kellenek a bérből élőknek új szolgák?], Le Monde diplomatique, 1990. június.

[10] 1945 és 1955 között az előbbi esetben a bruttó nemzeti termék 99–116 százaléka, a másodikban 216–138 százaléka. Lásd még Serge Halimi: Ne rougissez pas de vouloir la lune: il nous la faut ["Legyünk realisták: követeljük a lehetetlent" című cikk Jean-Paul Sartre idézete: Ne piruljatok, hogy a Holdat akarjátok, kell az nekünk], Le Monde diplomatique, 2011. július.

[11] En sortir, La pompe à phynance [Szabaduljunk meg a pénzszivattyútól], 2012. szeptember 26, blog.mondediplo.net

[12] Eradiquer les paradis fiscaux rendrait la rigueur inutile [Ha felszámoljuk az adóparadicsomokat, nem kell megszorítási politika sem], Libération, Párizs, 2013 április 30.

[13] Lásd: Frédéric Lordon: Sortir de l’euro? [Kilépjünk-e az euróövezetből?], Le Monde diplomatique, 2013. augusztus.

[14] André Gorz: Le Sauvage [A fenevad] 1974. április, Leur écologie et la nôtre [Az ő környezetvédelmük, a mi környezetvédelmünk] címmel újra megjelent a Le Monde diplomatique 2010. áprilisi számában.

[15] Alain Accardo: L’organisation et le nombre [A szervezet és a létszám], La Traverse, n°1, Grenoble, 2010 nyara, www.les-renseignements-genereux.org

[16]. Wael Ghonim egyiptomi cyberdisszidens, a Google marketingreferense mondása.

[17] Lásd Thomas Frank: Occuper Wall Street, un mouvement tombé amoureux de lui-même [Occupy Wall Street: egy önmagába szerelmesedett mozgalom], Le Monde diplomatique, 2013. január.

[18] Lásd Dominique Pinsolle: Entre soumission et rébellion [Behódolás és lázadás között], Le Monde diplomatique, 2012. május.

[19] L’Humanité, Saint-Denis, 2013. július 31

[20] L. Franck Poupeau, Les mésaventures de la critique [A kritika ballépései], Raisons d’agir, Párizs, 2012.

[21] Moncef Marzouki, L’Invention d’une démocratie. Les leçons de l’expérience tunisienne [A demokrácia feltalálása: a tunéziai események tanulságai], La Découverte, Paris, 2013., 30. o.