„Miből finanszíroznánk? Ezt nem lehet finanszírozni!” Általában ez az első ellenvetés a feltétel nélküli, a munkaviszonytól teljesen független, alapjövedelem (FNA) ellen. Ez az első, de legkevésbé reális ellenvetés.
Ha a GDP-jét, bruttó hazai termékét vesszük figyelembe, Franciaország ma a világ ötödik leggazdagabb állama. 2010-ben az egy főre jutó jövedelem (a közvetlen adók befizetése és a szociális juttatások folyósítása után) 1276 euró volt havonta beleszámítva a gyerekeket is. Ez azt jelenti, hogy van forrásunk arra, hogy minden egyénnek 1276 euró jövedelmet folyósítsunk, ha úgy döntenénk, hogy a rendelkezésre álló jövedelmet teljesen egyenlően osztjuk szét. Képesek lennénk-e tehát az FNA-t finanszírozni, ha baloldali megoldásként – azaz olyan magas jövedelem nyújtása, amelyből meg lehet élni – vezetnénk be az FNA-t? Ha például a jelenlegi szegénységi küszöböt vesszük (a medián jövedelem (1) 60 százalékát), vagyis 960 eurót a felnőttekre és 320 eurót a kiskorúakra, ez átlagosan és minimum 820 euró rendelkezésre álló jövedelem lenne fejenként. Aki képes többre, az képes kevesebbre is, tehát Franciaország képes lenne minden rezidensnek legalábbis a szegénységi küszöbnél magasabb jövedelmet biztosítani.
A finanszírozási képesség tehát rossz kérdés, ezzel szemben a hogyan finanszírozzuk az FNA-t igazán jó és fontos kérdés, hiszen nem semleges, és részben ez határozza meg a feltétel nélküli alapjövedelem társadalmi hatását. Azt, milyen mértékű lesz a társadalmi átalakulás és hogyan változik a gazdagság megosztása. Az FNA bevezetésének baloldali változata ugyanis két fontos célt akar elérni: a szegénység megszüntetését és az egyenlőtlenség erőteljes csökkentését. Attól függően, végül hogyan döntünk a finanszírozás ügyében, lehet, hogy csak az első célt érjük majd el. Például – ahogy azt néhányan javasolják – ha pénzteremtéssel finanszíroznánk. Főleg ha nagylelkűen a bankoknak engedjük át a lebonyolítást és óriási hitelfelvétellel vagy kötvénykibocsátással – amint azt a közgazdász Yoland Bresson javasolja – vezetnénk be az FNA-t.
Hogy hozzájáruljon az egyenlőtlenségek csökkentéséhez, a finanszírozás módjának óvatosnak, fenntarthatónak és koherensnek kell lenni. Természetesen javítania kell az életfeltételeket, ezért vigyázni kell arra, hogy ne rontsa tovább a legelesettebbek életkörülményeit és az elért szociális vívmányok legalábbis szinten maradjanak. Utóbbi elvárás figyelembevétele elengedhetetlen, hiszen részben ezzel magyarázható a szakszervezetek tartózkodó, sőt elutasító hozzáállása.
Az FNA bevezetése nem jelenti-e a társadalombiztosítás leépítését?
Ez a kérdés főleg akkor válik élessé, amikor az FNA-t önfinanszírozó rendszerként gondolják bevezetni. Hiszen a mai helyzetet úgy is felfoghatjuk, hogy töredékében – vagyis részben és adott feltételek megléte esetén – már ma is folyósítják az FNA-t. A különböző társadalombiztosítási járulékok, juttatások, ösztöndíjak és a különféle eseti támogatások így is értelmezhetők. Az általános alapjövedelem ezek egy részét helyettesíthetné. Egy részét lehet, de biztosan nem mindet, vagy akkor épp a liberálisok javaslatának fonákságához jutnánk el.
A szociális ellátó rendszer egy újraelosztó rendszer; ezen belül meg kell különböztetni azokat a támogatási formákat, amelyek a biztosítási logikán alapulnak és járulékbefizetéssel finanszírozunk – nyugdíj és egészségügyi ellátás –, valamint azokat, amelyek a nemzeti szolidaritás rendszerére épülnek – például a szociális támogatások – és az adókból tartunk fenn, nem a célzatosan befizetett hozzájárulásokból. Az FNA nem helyettesítheti a biztosításra épülő ellátásokat, hiszen lényegük nemcsak az, hogy megvédjen a szegénységtől, hanem hogy garantálja az életszínvonal fenntartását.
Ezzel szemben az FNA nagyon előnyösen és kedvezményesen kiválthatja a szociális segélyeket. „Kedvezményesen”: az FNA keretében folyósított jövedelemnek legalábbis egyenlő kell lenni a jelenlegi és az FNA által kiváltott szolgáltatással – például a jelenlegi RSA-val, a valós szolidaritási jövedelemmel (2) vagy az diákösztöndíjakkal. Ezzel szemben szó sem lehet arról, hogy megszüntessük az alanyi jogon járó egészségügyi ellátást vagy a fogyatékosok ellátását, amelyek speciális célra folyósított kiadások. Így is bőven marad lehetőségünk arra, hogy a költségvetést átalakítsuk és átcsoportosítsuk, vagyis kialakíthassuk az FNA-rendszer önfinanszírozását. Végül is az összegtől, illetve a megszüntetett ellátásoktól függően várhatóan az FNA több mint egyharmadát önfinanszírozással lehetne megoldani.
Persze új forrásokat is találni kell. Több lehetőséget is érdemes átgondolni: be lehet vezetni új, célzott adókat vagy növelni lehet az általános forgalmi adót (áfa) és/vagy a jövedelemadókat, valamint a vagyonadókat.
Egyes adók az egyén viselkedését próbálják befolyásolni, büntető vagy fordítva, jutalmazó adófajtákkal: az ökoadók, a Tobin-adó, ami a spekulatív pénzműveleteket, illetve a Keynes-adó, ami a tőzsdei tranzakciókat „bünteti”. A bérek és jövedelmek maximálásának bevezetése szintén gyakori javaslat az FNA finanszírozására. Ezeknek az adóknak két nagy előnyük is van. Egyrészt az adófizetők nagyon nagy többségét egyáltalán nem érintené vagy csak elhanyagolható mértékben, vagyis a lakosság többségének nem okozna terhet. Másrészt olyan viselkedést sújt, amelyet a közvélemény elítél: ökológiai károsítás, tőzsdei spekuláció, kirívóan, szeméremsértően magas jövedelmek.
Ugyanakkor veszélyes lenne olyan viselkedési formákra építeni az FNA finanszírozását, amelyeket szeretnénk felszámolni. Például ha – legalábbis részben – a Tobin-adóból (3) finanszíroznánk az FNA-t, a spekulánsoktól függne, pedig azt szeretnénk, ha a spekuláció megszűnne végre. Ugyanez a helyzet az ökológiai adóval is: ez olyan mintha, a közoktatást a közlekedési bírságokból akarnánk finanszírozni, vagyis mintha az úrvezetők gondatlanságára építenénk a gyerekeink taníttatását.
A finanszírozott cél és a finanszírozási mód egymásnak megfelelő kell legyen: a közlekedési bírságokból például a közlekedésbiztonsági intézkedéseket lehetne finanszírozni. Nem kell lemondani a célzatos adóztatásról, de tudnunk kell, hogy felhasználásuk csak átmeneti lesz – legalábbis ezt reméljük.
Az is egy lehetőség, amit a német-svájci Alapjövedelem, egy új kultúra alapja (4) című dokumentumfilm népszerűsített: az FNA-t az áfa növelésével kell finanszírozni. A film alkotói, Daniel Häni és Enno Schmidt azt javasolják, hogy az egész adórendszert meg kell változtatni és kizárólag a fogyasztási adókra kell építeni. Ennek több előnye is lenne. Mivel mindenki fogyasztó, mindenki befizetné az adót. Minél több az adófizető annál alacsonyabb adókulcsot lehetne kivetni. Ráadásul, mivel az áfa beépül az árakba, az adófizetők kevésbé veszik észre, mint a közvetlen adókat vagy a célirányos adókat. Azon kívül, ha csak egyfajta adó lenne és az a fogyasztást adóztatná, kizárólag a feketepiaci kereskedelem kerülné el az adófizetést, visszaszorulna, elhanyagolható lenne az adócsalás. Végül egy arányos adó – az áfa – és az egyösszegű ellátás – az FNA – összességében, Häni és Schmidt szerint, újraelosztó hatású lenne, hasonlóan a progresszív jövedelemadó hatásához. Mivel az áfának gyakran épp azt vetik a szemére, hogy felerősíti az egyenlőtlenséget és regresszív, ez is egy fontos érv.
Ez a finanszírozási mód azonban több kérdést is felvet. Először is technikait. Félő, hogy az áfa növelése nem segítené elő a szegénység megszüntetését, hiszen első hatása az lenne, hogy növeli az árakat. Kérdés az is, hogy az eredetileg megállapított FNA végül, az árnövekedés után, elég lenne-e a megélhetésre. És ha a vállalatok nem növelik az árakat, az áfa-növekedés kigazdálkodására a vállalatok képesek lennének a béreket csökkenteni. A dokumentumfilmben ezt a második lehetőséget veszik górcső alá.
Végül is a fő feladat, hogy következetesek maradjunk, főleg ha az alapjövedelmet baloldali intézkedésként vezetnénk be: egyúttal túllépnénk végre a minden ároni termelékenység- és termelésnövekedés koncepcióján is. A spekulánsok nyereségvágyára (Tobin- és Keynes-adók), illetve az állampolgárok ökotudatosságára (ökoadók) számító adók után az áfa a mindenre elszánt fogyasztókra építené az FNA finanszírozását, és így azt ismerné be, hogy a fogyasztásnak társadalmilag fontos szerepet szánnunk!
A másik kérdés: az áfa és az alapjövedelem összekapcsolása valóban segítené-e az egyenlőtlenségek csökkentését? A feltételezett progresszív hatás csak megközelítőleg igaz, sőt erősen vitatható. Arra épül, hogy különböző áfa-kulcsokat állapítunk meg a létszükségleti termékekre, az átlagos fogyasztási termékekre, illetve a luxus termékekre; de függ attól is, az egyének milyen fogyasztási szokásokat őriznek meg, illetve megtakarításuk mértékétől. Erről a témáról a dokumentumfilm készítői nem beszélnek, hiszen kizárólag a felhasznált jövedelmet veszik számításba, nem a teljes jövedelmet. Így nem veszik figyelembe, hogy épp az áfa típusú adók hatása kiélezi az egyenlőtlenségeket, két okból is: akik képesek jelentősen megtakarítani nemcsak nem fizetnek áfát, de kamatjövedelemre is szert tesznek, ami tovább növeli az egyenlőtlenségeket… Ha tehát következetesek akarunk maradni, az alapjövedelem finanszírozásakor ügyelni kell arra, hogy a módja az igazságosabb jövedelemelosztást segítse elő.
Jövedelemadó
Elképzelhető ezen kívül a vállalati nyereségadó emelése, de főleg az, amit Bernard Friot és az Alkalmazottak Hálózata javasol: a bér utáni járulékok növelése. Megítélésük szerint egy „egész életen át adott bért” kellene bevezetni, ami nem ugyanaz, mint a feltétel nélküli jövedelem. Nem részletezem e változat előnyeit és a hátrányait, de finanszírozási javaslatuk figyelemre méltó. Mivel, jogosan, megkérdőjelezik a jövedelmet hozó magántulajdont, Bernard Friot (5) azt javasolja, hogy a vállalatok által létrehozott, megtermelt gazdagságot teljes egészében máshogy kell elosztani – így a vállalatok nonprofitakká válnának – és járulékként a különböző pénztárakba kellene befizetni, ahonnan részben az egész életen át járó béreket, illetve a közösségileg meghatározott és jóváhagyott beruházásokat finanszíroznák. Ez a javaslat (6) először is azért kedvező, mert közvetlenül utal a járadékokra – mint a nyugdíjjáradék – és azok történelmileg kialakult kedvező megítélésére épít. Ráadásul szembemegy a jelenlegi gyakorlattal, amikor is a munkajövedelmeket lépésről lépésre feleszi a tőkejövedelem. Ráadásul a bérjáradékként befizetett pénztári vagyon közös irányítás alatt áll, így, legalábbis részben, független az állami kontroll alól.
Lássunk végül egy, jövedelemadóra épülő lehetőséget (természetesen nem minden megoldást vizsgáltunk meg, és valószínűleg valamilyen kombinációs megoldás fog végül kikristályosodni). Egyértelmű előnye, hogy progresszív, ugyanakkor nem okoz áremelkedést, ha a személyek jövedelmét adóztatja – ami persze nem jelenti azt, hogy a vállalati adóztatást teljesen ki kellene iktatni. A javaslat hátránya, hogy amennyiben az FNA-t teljesen adóbevételből akarjuk finanszírozni, nagyon radikális adóreformot kell bevezetni és erősen megemelni az adósávok számát is és az adókulcsokat is. Marc de Basquiat (7) becslése szerint az átlagos személyi jövedelemadó-kulcsok 30-50 százalékkal nőnének, ha egy baloldali, vagyis a megélhetéshez elegendő FNA bevezetését célozzuk meg.
Az adóemelés mértékét azért ne túlozzuk el. Először is, ha kiterjesztjük a jövedelemadót minden jövedelemre – munka, tőke és vagyon, illetve az örökösödésből származó jövedelmekre –, máris lényegesen alacsonyabb kulcs is elegendő lenne. Ezen kívül az adófizetők között igazságosan kellene elosztani. Szem előtt tartva, hogy az egyik cél, az egyenlőtlenségek csökkentése, az egykulcsos adó, amit néhány szerző (8) javasol, biztosan nem a megfelelő és a legigazságosabb megoldás. Épp fordítva, a progresszív adó mértékét és arányát kell kiemelni. Az lenne tehát az ideális, ha a leggazdagabb háztartások adóztatása lenne a legmagasabb. A nagyon magas jövedelmek megadóztatására be kellene vezetni új felső adósávokat és -kulcsokat, sőt a túl magas jövedelmekre maximális plafont is be kell állítani, nem annyira a finanszírozáshoz, hanem az egyenlőtlenségek csökkentéséért.
Ezzel párhuzamosan és azért, hogy csökkenthető legyen az alsó sávokban az adókulcs, emelni kell a vagyonadó mértékét. Hiszen ha a jövedelmi egyenlőtlenségek kirívóak Franciaországban, a vagyoni különbségek még látványosabbak, égbekiáltóbbak és teljesen elfogadhatóvá tesznek egy adókivetést.
Persze nagyon is megkérdőjelezhető, hogy egy jövedelemadóból finanszírozott FNA tartósan fennmaradhat-e. Nem kell-e attól tartani, hogy egy magas jövedelemadó és az ezzel párhuzamosan bevezetett FNA oda vezet, hogy sokan csökkentenék a munkaidejüket? Ekkor visszaesne a gazdasági tevékenység, és ezzel együtt az alapjövedelem finanszírozására szolgáló adóbevételek is apadnának. Nagyon egyszerű mechanizmus segítene ezt helyreállítani: a gazdasági tevékenység csökkenése esetén kevesebb lenne az alapjövedelemként folyósított összeg is, így persze többen gondolnák úgy, hogy elmennek dolgozni. Másrészt viszont, ha az FNA finanszírozási módja csökkenti a termelést, hát annál jobb, hiszen épp ez a túltermelés-ellenes, non-produktivista logika adja az FNA alapját és ha megvalósul, az nagyon is jó.
A jelenlegi rendszer fonákságát figyelembe véve valószínűleg könnyen hozzászoknánk, ha a gazdasági tevékenység lanyhulna; de ha a társadalom végül nem lenne képes a szükségleteket kielégíteni, ez minden munkaképes korban lévőt arra ösztönözné – amikor alapjövedelmének csökkenését észleli –, hogy elmenjen dolgozni a pluszjövedelemért. Így hozzájárulna ahhoz, hogy mindenki szükségleteinek megfelelő mennyiségben termeljünk….
- Par Baptiste Mylondo a Pour un revenu sans condition [A feltétel nélküli alapjövedelem] című könyv szerzője, Utopia, Párizs, 2012.
