Harminc évvel ezelőtt a kivándorlás azzal járt, hogy a gazdag országok és a sajtó felmagasztalták a menekülteket, akik „a szabadságot”, vagyis a Nyugatot választották. Berlinben múzeum emlékezik meg arról a százharminchat menekültről, akik 1961 és 1989 között életükkel fizettek azért, mert megpróbáltak átjutni a várost kettéosztó falon.
2012-ben már az egymást követő harmadik évben csökkent a börtönlakók száma az USA-ban: mintegy harmincezerrel vannak kevesebben, mint egy éve. A költségvetési megszorítások következtében a tagállamok már nem képesek finanszírozni a „mindenkit börtönbe zárunk” politikát, és a helyi körzetekben republikánusok és demokraták ritka egyetértésben próbálják feloldani a börtönök túlzsúfoltságát. Kaliforniában – a 2012-es csökkenés fele itt zajlott – vagy Texasban rövidítik a kiszabott büntetések idejét, és nyitottá váltak az alternatív megoldásokra is.
A modern kor kezdete óta a Nyugat egy kérdéstől hangos: mennyiben egyeztethető össze a gazdasági racionalizmus egy társadalom túléléséhez szükséges minimális társadalmi összetartozással? Ez a kérdés ma új megvilágításban, nagyobb aktualitással és égető sürgősséggel merül fel. Az ellentét a valóság és az uralkodó ideológia békítő szavai között húzódik.
Tabutémával foglalkozom ezzel az írásommal: az egyház és az oktatás viszonyáról napjainkban. Kényes téma, mert szembemegy a hatalmon lévők szellemiségével, és szerintük aki nincs velük, az ellenük van. Kényes téma, mert mindenki látja és érzi, mennyire preferálja a kormány a történelmi egyházakat és majdani bázisát is ebből a körből akarja megteremteni. S hatalmon lévő párttól nem is várható másként. De az is látszik, hogy a keresztényszocialista eszmék nem tudnak tért hódítani Magyarországon, és nemcsak a kormány mondott le a leszakadókról, hanem az egyházak is egyre inkább ebbe az irányba mozdulnak el. Hol van az itthoni papok között egy Böjte Csaba kaliberű egyházi személyiség?
Már huszonkét éve annak, hogy a „L’heure de vérité” [„Az igazság órája”] (Antenne 2, 1991. december 22.) című TV műsorban egy, a társadalmi mozgalmak helyett a tőkés körökhöz közelálló szakértő, támogatásáról biztosította a vasárnap is nyitva tartó Virgin Megastore üzletpolitikáját. Pedig akkor még komoly büntetést kellett kifizetnie a boltot üzemeltető cégnek. „Magam is el fogok menni a Virgin Megastore-ba, hogy egy lemez megvásárlásával támogassam a bírság megfizetését” – lelkesedett Alain Minc. „Teljesen egyértelmű, hogy a vasárnapi zárva tartás egy archaizmus.”
A nagykoalíció, vagyis a hagyományos jobboldal és a szocialisták közös kormányzása, félrevezető megoldás lenne. Még Németországban sem biztos, hogy Merkel asszonynak sikerül összehoznia, előbb meg kell szavaztatni a szocialista párttagságot (december 6-a és 12-e között), és a szavazás kimenetele egyáltalán nem biztos. A tét: további gátlástalan megszorítások a többség részére, miközben egy nagyon szűk csoport – őket hívják tőkéseknek, vagy oligarcháknak – kirívóan meggazdagodik.
A Bad Hersfeldben (Hessen megye, Németország) dolgozó Amazon-alkalmazottak heti gyűlésén Irmgard Schulz elkapja a tekintetét a Ver.di – a szolgáltatóiparban működő német egységszakszervezet – falra szegezett plakátjairól, hirtelen felpattan, és magához ragadja a szót. „Japánban – meséli – az Amazon kecskéket alkalmaz, hogy lelegeljék a raktárak körüli földeket. A vállalat ugyanazzal a szolgálati kártyával látja el őket, mint amit mi viselünk a nyakunkban: név, fénykép, vonalkód.” A Bad Hersfeldben (Hessen megye, Németország) dolgozó Amazon-alkalmazottak heti gyűlésén ezzel a képpel kívánja szimbolizálni az internetes kereskedelemmel foglalkozó cég társadalomfilozófiáját. A cég pár kattintással 48 órán belül szállít egy partvist a vásárlóknak éppúgy, mint Marcel Proust műveit vagy éppen egy fűnyírógépet[1].
Az Amazon honlapján akár könyvet vásároltunk Spanyolországban, akár porszívót Franciaországban, a számlát mindenképpen Luxemburgban fogja kiállítani az Amazon EU nevű vállalat. Az összesen kétszázharmincöt embert foglalkoztató cég 2012-ben 10 milliárd eurónyi forgalmat realizált, ügyes pénzügyi manővereknek köszönhetően azonban a nyeresége mindössze 20,4 millió euró volt.
A hatalom által látványosnak szánt per után Bo Xilai, a Kínai Kommunista Párt volt csillaga, életfogytiglant kapott. Amikor nyilvánosan (vagy majdnem) védekezni tudott a perben, tiltakozott az „igazságtalan” verdikt ellen, és nyomban fellebbezést jelentett be, ahogyan azt november 9-én a Shandongi Tartományi Fellebbviteli Bíróság megerősítette. Az ügy jelzi, milyen fordulat alakul Kínában.
| Tweet |
A rendszer használata közben bizonyos esetekben Önnel kapcsolatos adatokat kezelünk és adatokat (cookie -kat) tárolunk az Ön gépén. Erreől itt olvashat részletesebben. A vonatkozó rendelkezések értemében (lásd itt) mindehez az Ön hozzájárulása szükséges. Hozzájárulok
