2012-ben már az egymást követő harmadik évben csökkent a börtönlakók száma az USA-ban: mintegy harmincezerrel vannak kevesebben, mint egy éve. A költségvetési megszorítások következtében a tagállamok már nem képesek finanszírozni a „mindenkit börtönbe zárunk” politikát, és a helyi körzetekben republikánusok és demokraták ritka egyetértésben próbálják feloldani a börtönök túlzsúfoltságát. Kaliforniában – a 2012-es csökkenés fele itt zajlott – vagy Texasban rövidítik a kiszabott büntetések idejét, és nyitottá váltak az alternatív megoldásokra is.
Louisianában viszont egy fedezetlen csekk miatt ma is tíz évre ítélhetnek valakit, egy visszaeső betörő legkisebb büntetése még mindig 24 év. A bebörtönzöttek aránya az utóbbi húsz évben a duplájára ugrott, és ma a világon a legmagasabb. Több mint 44 ezer ember ül a rácsok mögött – minden nyolcvanhatodik férfi –, ami a nemzeti átlag kétszerese és tizenháromszorosa a kínainak.
Még nyugtalanítóbb, hogy egész régiók gazdasági élete ettől a bebörtönzési gyakorlattól függ. Mert Louisiana még az 1990-es évek elején igazi fauszti alkut kötött: a börtönök túlzsúfoltsága miatt vagy csökkenteni kellett volna a büntetési időket, vagy új börtönöket építeni. Utóbbi megoldást választották. De mivel az állami költségvetés krónikus hiánytól szenvedett, képtelen volt finanszírozni az építkezéseket. Így a vidéki kisvárosi és falusi seriffeket kérték fel a helyi börtönök – parish jails – megépítésére majd igazgatására.
A vidéki kisvárosoknak ez komoly, megterhelő beruházás volt, és a központi állam, Louisiana minden elítélt után jelenleg napi 24,39 dollár fejpénzt fizet. Összehasonlításként: a régi, városi börtönökben a lecsukásra ítélt személy naponta 55 dollárba kerül az adófizetőknek. Az államnak csak 12 központi börtöne van – ide a nagyon hosszú időre elítélteket viszik –, míg 160 kisebb börtön működik csupa helyi francia, vagyis akadiai (1) nevű városkákban: Acadia, Bienville, Beauregard vagy Calcasieu.
Mivel a helyi lakosság munkalehetőségeit a gyapotválság erősen csökkentette, a börtönök teremtette munkahelyeket megbecsülik, sőt úgy tűnik már közvetlen függés alakult ki, s egyes települések már semmiképp sem akarják bezárni ezeket az intézményeket. „Ezeken, az elveszett és gazdaságilag súlyos helyzetben lévő településeken a bebörtönzés igazi üzletággá nőtte ki magát” – magyarázza Burk Foster kriminológus, a Louisianiai Lafayette Egyetem professzora. Sok embernek ma a legjobb karrierlehetőség, ha börtönőrök lehetnek: a fizetés alacsony (8 dollár az órabér), viszont nyugdíjas állás.
A beruházás minél nyereségesebb megtérüléséhez viszont magasan kell tartani a kihasználtságot. Ha nem sikerül, el kellene bocsátani alkalmazottakat, sőt végső esetben be is kellene zárni egy-egy intézményt. „Ez majdnem olyan, mint a szállodaépítés és -üzemeltetés. A nyereségesség miatt a sheriffeknek bentlakókat kell találni az ágyakra” – mondja Cindy Chang, a Times Picayune című helyi lap egyik volt újságírója. Így a büntetés-végrehajtási felügyelők minden reggel körbetelefonálnak a túlzsúfolt nagyvárosok, mint La Nouvelle-Orléans vagy Baton Rouge börtöneiben dolgozó kollégáikhoz, hogy nincs-e néhány elítélt, akit átvehetnének. Az elítéltek ilyesfajta átszállítása alapvetően az ügyességen és a felügyelők személyes kapcsolatain múlik. Egyes kisvárosi börtönökben annyira jól bejáratott a rendszer, hogy már nem is kell telefonálniuk, akkor is küldenek nekik lakókat. „Igazán utálok a szegény elítélteken nyerészkedni – mondja Charles McDonald sheriff, az állam északi részén fekvő, húszezer lakosú richlandi börtön tulajdonosa –, de ha már be kell vonulniuk, kerüljenek hozzánk”.
Az állam egyetlen börtönt sem épített az elmúlt huszonöt évben, és az olcsó kisvárosi börtönökbe kerül a louisianiai bebörtönzöttek fele. Az egy főre eső költségeket a minimálisra csökkentették, ennek következtében az életfeltételek siralmasak. „A fenntartási költség, az őrök bére és a sheriff nyeresége után igazán nem sok marad a foglyokra. Az élelemre alig valami, az orvosi ellátásra semmi sem jut”.
Ezeket az intézményeket eredetileg az egy évnél rövidebb büntetésre ítélteknek tartották fenn, de a jelenlegi gyakorlatban nyolc és fél év az átlagos fogva tartási idő. Minden ötödik elítélt több mint tizenegy éves büntetést tölt, miközben semmilyen képzési lehetőségük sincs. Louisianiában, furcsa módon a társadalmi visszailleszkedést segítő programokat kizárólag a nagyon hosszú időre vagy életfogytiglanra elítélteknek tartják fenn. A régi állami börtönökben az elítélt orvosi és pszichológiai kezelést is kaphat, és munka-, illetve szabadidős tevékenységek is segítik a visszailleszkedését. Az avoyellesi börtön például minden évben nyílt rodeóversenyt rendez, az angolai, ahol pedig az elítéltek többsége tényleges életfogytiglani büntetését tölti, autószerelői és fűtésszerelői szakmákra készít fel. De semmi ilyen lehetőség sincs a sheriffek börtöneiben. „Louisianában a visszailleszkedést majdnem kizárólag olyanoknak tartják fenn, akik sose hagyják már el a börtönök világát – sajnálkozik Dana Kaplan, a Juvenile Justice Project of Louisiana (2) nevű civil szervezet aktivistája.
Börtöneik bevételeit a sheriffek – akiket az USA-ban a lakosság választ meg – általában, bár nehéz megítélni milyen arányban, új felszerelésekre költik: autókra, fegyverekre, számítógépekre, golyóálló mellényekre stb. A napi élelemre kevesebb mint 1,5 dollár jut fejenként. Ráadásul csak azzal tudnak működni az állami 24,39 dollárból, hogy gyakorlatilag nincs sem szabadidős, sem visszailleszkedést fejlesztő tevékenység. Szabaduláskor, „nagylelkű” ajándékként, minden volt fogoly kap egy buszjegyet és 10 dollár költőpénzt.
