hu | fr | en | +
Accéder au menu

Egy örök kérdés: dolgozzunk-e vasárnap?

Már huszonkét éve annak, hogy a „L’heure de vérité” [„Az igazság órája”] (Antenne 2, 1991. december 22.) című TV műsorban egy, a társadalmi mozgalmak helyett a tőkés körökhöz közelálló szakértő, támogatásáról biztosította a vasárnap is nyitva tartó Virgin Megastore üzletpolitikáját. Pedig akkor még komoly büntetést kellett kifizetnie a boltot üzemeltető cégnek. „Magam is el fogok menni a Virgin Megastore-ba, hogy egy lemez megvásárlásával támogassam a bírság megfizetését” – lelkesedett Alain Minc. „Teljesen egyértelmű, hogy a vasárnapi zárva tartás egy archaizmus.”

JPEG - 163.3 kio

Ugyanez az Alain Minc, 2013. január elsején az i-Télé műsorában nem hátrált meg akkor sem, amikor a műsorvezető feltette neki a kérdést: „Dolgoznak-e a németek vasárnap? Erről vitatkozik most egész Franciaország”. Márpedig a németek nagyon is megpihennek a hét hetedik napján, de ez persze távolról sem hozta zavarba szakértőnket: „Figyelembe kell venni, hogy a németek megengedhetnek maguknak egy kis archaizmust – legalábbis jobban mint mi”. Egyébiránt a Virgin üzletlánc 2012-ben kénytelen volt bezárni a boltot, noha engedélyt kapott, hogy dolgoztassa a munkásait a hét hetedik napján is...

Jól látható, hogy az eltelt két évtized alatt a vasárnapi nyitva tartást támogató érvek alig változtak, noha a végeláthatatlan vita rendszeresen feltűnik a TV-híradók képernyőjén. Ahogy Karl Ghazi, az Általános Munkaszövetség (CGT), a párizsi kereskedelmi dolgozókat tömörítő federációjának titkára leszögezi: „ezek a viták mindig három szakaszban zajlanak, melyhez a kereskedelemben érdekelt tőkések szolgáltatják a ritmust.” No meg a média.

Az első szakaszban a nagy kereskedelmi láncok szándékosan megsértik a törvényeket és mindenfajta engedély nélkül nyitva tartanak vasárnap is: a „Le Printemps”, az IKEA és a Virgin a nyolcvanas évek végén, a Vuitton, az Usine Center a „Plan de Campage” kereskedelmi központ (Bouche-du-Rhône-megyében) a kétezres években, a Castorama és a Leroy Merlin 2013 szeptemberében.

A második periódusban megindul a harc a jogszabályok megváltoztatásáért. Itt nem számít, hogy a bíróságokhoz forduló cégek elvesztik a jogi harcot: a cél, hogy a téma újra terítéken legyen a közvélemény köreiben és a sajtóban. Thomas Sotto, az Europe 1 csatorna reggeli műsorvezetője ártatlan arccal jegyezte meg 2013. szeptember 30-i sajtószemléjében: „A barkácscikkeket áruló boltok számára, akik elhatározták, hogy megszegik a törvényt és vasárnap is várják vásárlóikat, a dolog komoly kommunikációs sikerrel járt.”

Márpedig a nagyáruházak a kommunikáció terén egyáltalában nem kezdők. Már 1991-ben a tőkések offenzíváját Jacques Séguéla, ismert reklámszakember készítette elő és egészítette ki: „Tisztelt kereskedelmi miniszter úr, ha Önnek jó oka van arra, hogy megtiltsa a kereskedőknek, hogy szabadon nyitva tartsanak vasárnap, akkor bizonyára arra is jó oka van, hogy megtiltsa a franciáknak, hogy vasárnap szabadon éljenek.” Az általa kreált Liberté de dimanche [Szabad Vasárnap] nevű egyesület, melyet diszkréten az IKEA és a Virgin Megastore finanszírozott, igen komoly médiamegjelenéssel büszkélkedhetett. „Mikor fog ez az ország végre felébredni? Mikor fogunk végre előre tekinteni? Az Egyesült Államokban már harminc éve minden áruház nyitva van vasárnap!” – kelt ki magából a reklámszakember, Jacques Séguéla az Antenne 2 délutáni híradójában (1) . Most, 2013-ban egy másik kommunikációs ügynökség, a „Les Ateliers Corporate” [A Műhelyek Korporációja] visszhangozza a barkácsáruházak véleményét. Arra is érdemes odafigyelni, hogy a Castorama és a Leroy Merlin a „Bricoleurs de dimanche”[„Vasárnapi barkácsolók”] nevezetű egyesülésben tömörülő dolgozói, akiket persze a vállalatok vezetősége azonnal támogatásáról biztosított, néhány kommunikációs órát is vettek, melyeket a munkaadóik finanszíroztak.

Így tűnik fel időről időre az önkéntes munkás figurája, akit „túszul ejtett” a munka törvénykönyve. A legjobb, ha ez egy fiatal nő, aki számára lehetetlen folytatni a tanulmányait a vasárnapi kisegítő munka nélkül. Így volt ez már 1989-ben is: „A vasárnapi munka lehetőséget ad számomra, hogy folytassam a tanulmányaimat, és mivel két gyerekem is van, ezzel az is lehetővé válik, hogy nyugodtabban lehessek velük hétköznap.” (1) Ugyanez 2007-ben: „Diákként kezdtem el dolgozni. Hétköznap óráim voltak, így a hétvégi munka számomra valóban a szabadságot jelentette.” (2) A 2013-as verzió: „A célom az, hogy ki tudjak fizetni egy lakást közel az iskolámhoz. Ezért dolgozom itt szombaton és vasárnap. Az is igaz, hogy ezt igen jól megfizetik, a kétszeresét keressük a normális bérnek.” (3)

Ennél sokkal ritkább, hogy nyilvánosságra hoznak olyan kutatásokat, amelyek a munkának az iskolai eredményre tett hatásáról szólnak. Egy ilyen megállapítja, hogy „az állandó munkahely léte jelentősen csökkenti az egyetemi vizsgákon való sikeres szereplés valószínűségét. Ha nem dolgoznának, az egyetemi hallgatóknak 43 százalékkal több esélyük lenne sikerrel venni a vizsgáikat.” (4) Ez bizony így lehet: az elit főiskolák előkészítő osztályainak, vagy rendes nappali tagozatainak hallgatói ritkán dolgoznak a hétvégén...

Az egy-egy interjúra mindig rendelkezésre álló, magukat ékesszólóan kifejező ideális bérmunkás figurák, akik mindig készen állnak arra, hogy feláldozzák a munka oltárán a hétvégéjüket, úgy tűnik, jobban tetszenek a média sztárjainak (és persze a véleményvezéreknek), mint azok a munkások, akiket a vállalati hierarchia kényszerít arra, hogy a vasárnapjukat is a szupermarketjükben töltsék. „Sok nem francia eredetű pénztáros, aki gyakran nem is beszéli tökéletesen a nyelvet, egyszerűen fél a különféle kedvezőtlen intézkedésektől, amelyek akkor érhetnék, ha őszintén beszélne a munkakörülményeiről. Az újságírók számára nem ők az ideális interjúalanyok.” – szögezi le Karl Ghazi, a szakszervezeti vezető.

Fernando Malverde, a France 3 riportere mindehhez még hozzáfűzi: „Egy átlagos híradót készítő újságíró egyre kevésbé dolgozik szabadon. A műsor témáiról nem ő dönt, hanem egyre inkább a különböző kommunikációs ügynökségek. Ráadásul arra van kényszerítve, hogy a lehető leggyorsabban vegye fel az adást, amely a lehetőség szerint minél rövidebb legyen. A Castorama vagy a Leroy Merlin munkásai a lehető legjobban megfelelnek ezeknek az új kényszereknek.” Maga is megtapasztalhatta mindezt a barkács- és bútoráruházak akcióját követő napokban: „A Monoprix megragadta ezt az alkalmat, hogy október elsején este nyolc óra környékén bejelentse, hogy kénytelen az összes áruházát bezárni este kilenckor azért, mert a CGT a bírósághoz fordult. Másnap reggel műsort kellett erről készítenem a déli híradó számára: egy fél órám volt magára a forgatásra.”

A médiák varázslata által megrajzolt, boldog bérmunkások által lakott valószínűtlen Franciaország képbe csak néha rondít bele néhány szakszervezet-ellenes ünneprontó.

Wendy Bouchard, az Europe 1 déli adásainak műsorvezetőnője 2013. szeptember 30-án hívta meg Karl Ghazi urat, akinek a szakszervezetét a Monoprix munkásainak 52 százaléka támogatta. A műsorvezetőnő hirtelen a hallgatók tweetjeinek özönével szembesítette a szakszervezeti aktivistát: „Mióta célja a szakszervezeteknek az, hogy megakadályozzák a munkásokat, hogy dolgozzanak?” (Mickael) „A CGT-nek köszönhetően a munkalehetőségek hamarosan meg fognak szűnni Franciaországban!” (Frédéric). Másnap a milliárdos Arnaud Lagardère tulajdonában levő rádió az internetes honlapján a következő közvélemény-kutatást hozta nyilvánosságra: „Ön normálisnak találja, hogy egy áruházat a szakszervezet arra kényszerítsen, hogy ne legyen nyitva este 9 óra után?”

Ellenben Habib Hamdoud története nem került sem az Europe 1 honlapjának, sem a Les Echos (gazdasági napilap, amely a leggazdagabb francia, Bernard Arnault tulajdonában van, csakúgy mint a Sephora illatszeráruház, amely bejelentette, hogy éjjel is nyitva kívánja tartani a Champs-Elysée-n levő áruházát) címlapjára. Habib Hamdoud ötven (!) határozott időre szóló szerződéssel, hosszú éveket dolgozott a cégcsoport különböző áruházaiban, majd végre, nagy nehezen végleges szerződést kapott és Észak- Franciaországban, Tourcoing-ben dolgozott az Auchannál. A három évvel ezelőtt alapított boltnak nyolcvanhárom alkalmazottja van, akiknek tényleg nem gond, hogy mivel töltik el az estéiket és vasárnapjaikat. A munkaidő rendszeresen este kilencig tart hétköznap, és 9-től délután 1-ig „az Úr napján”. Mindez mindenféle túlóradíj nélkül: „Itt a főnökség kezében gyakran csattog az ostor és igen ritka a mézesmadzag” – mondja Hamdoud, akinek a kollégái gyakran tíz napokat dolgoznak egyvégtében.

Egy nap Habib Hamdoudnak elege lett. A Tourcoing-i CGT szakszervezet segítségével létrehozott egy vállalati szakszervezeti sejtet, mely ellenállt a vállalati hierarchiának és kikényszerítette a munkavállalói választások megtartását, melyet eddig a vezetőség visszautasított. Ezen 2013 júniusában a CGT 72 százalékot szerzett. Ez egy másik Franciaország mint amit az Europe 1 TV csatorna tweetjei lefestenek...

Végül a vita harmadik periódusa hozza el a legfontosabb momentumot. Politikai támogatást kell szerezni a törvény szétcincálásához és a dolgozók érdekeit védő dokumentumok semlegesítéséhez. A parlamenti képviselők mobilizációja 1993-ban a Giraud-Balladur törvényhez vezetett, 2009-ben a Mallié-Sarkozy törvényhez (5) . Mi lesz a folytatás 2013-ban?

Mindenestre Karl Ghazi szemében a tét igen nagy: „Ma még a kollektív szerződés felülírja az egyéni munkaszerződéseket. Az önkéntesség igen komoly veszélyeket rejt magában: a célja az, hogy szétverje a kollektív szerződéseket és általánossá tegye a dolgozók közti versenyt.” De az utóbbi húsz év tanulsága mégis az, hogy ezen a területen a kereskedelemben érdekelt tőkések harcát nem mindig koronázza siker. A dolgozók gyakran ellenszegülnek: úgy tűnik, hogy jobban szeretik, ha a munka törvénykönyve tartja őket túszul, mintha a főnökeik... Meg kell hogy lepjen mindez minket? Frédéric Lordon közgazdász szerint aligha: „Egy társadalmi csoportra újfajta közösségi életet, új gazdasági és társadalmi rendet akarnak ráerőszakolni. Ez az, amit ez a társadalmi csoport nem akar elfogadni és erre jó okai vannak. Mert igen sok a veszteni valója. Így, ezzel a korábban csak feltételezett, de ma már valóságossá váló ellenállással szemben a meggyőzés és a meggyőződés erejét kellett bevetniük.” (6)

Ebben a helyzetben úgy tűnik, hogy Alain Minc úr „pedagógiájára” még sok munka vár...

Gilles Balbastre

A szerző újságíró a Yannick Kergoaut-val közösen forgatott Les Nouveaux Chiens de garde [Az új őrkutyák] (Jem productions, 2012) című dokumentumfilm rendezője.
Balázs Gábor

(1 Az Antenne 2 13 órás híradója, 1991. május 14.

[i] A TF1 20 órás híradója, 1989. február 26.

(2 „Mots croisés” [„Keresztrejtvény”], France 2, 2007. január 8.

(3 A France Inter 13 órás híradója, 2013. szeptember 29.

(4 „A diákok bérmunkájának hatása az egyetemi tanulmányok folytatására és sikerére”, Economie et statistique, n. 422, Párizs, 2009.

(5 Michelé Giraud volt az Eduard Balladur által vezetett kormány munkaügyi minisztere 1993-ban. Richard Mallié, a kománypárt, az UMP képviselője volt 2009-ben, a törvény alapjául szolgáló szöveg szerkesztője.

(6 Les Nouveaux Chiens de garde [Az új őrkutyák], Jem Productions, 2012.

Megosztás