Harminc évvel ezelőtt a kivándorlás azzal járt, hogy a gazdag országok és a sajtó felmagasztalták a menekülteket, akik „a szabadságot”, vagyis a Nyugatot választották. Berlinben múzeum emlékezik meg arról a százharminchat menekültről, akik 1961 és 1989 között életükkel fizettek azért, mert megpróbáltak átjutni a várost kettéosztó falon.
A szíriaiak, szomáliaiak, eritreaiak százezreit, akik ma „választják a szabadságot” nem fogadták ilyen lelkesen. Lampedusában. Október 12-én egy darut kellett beállítani, hogy a tengerből egy hadihajóra rakják a közel háromszáz holttestet. A boat people új tagjainak a berlini fal a tenger lett, temetőjük pedig Szicília. Az olasz állampolgárságot posthumus megkapták.
Úgy tűnik, haláluk megihletett néhány politikust. Október 15-én Brice Hortefeux volt francia belügyminiszter például kijelentette, hogy Lampedusa hajótöröttjei arra figyelmeztetnek minket: „a legsürgetőbb feladat, hogy országaink kevésbé vonzó szociális ellátó rendszereket működtessenek (1) ”. Felháborodott azon a nagyvonalúságon, ami az európai partok felé csábítja a menekülteket: „az állami egészségügyi ellátó rendszer lehetővé teszi, hogy az ide menekült emberek ne tartsák be szabályainkat (ingyen gyógyítjuk őket), miközben a franciáknak gyakran 50 euró egyszeri díjat kell kifizetniük”.
Ebből azt szűrte le, hogy „a szociális ellátó rendszer behívja a menekülteket. Pedig ezt ma már nem engedhetjük meg magunknak.” Nem tudjuk, hogy Brice Hortefeux úr úgy gondolja-e, hogy a pakisztáni nagyvonalú szociális rendszer hívta be az egymillió hatszázezer afgán menekültet is. Vagy az ötszáznegyvenezer szír menekültet is, akik most a Franciaországnál hatszor kevésbé gazdag Jordániában kötöttek ki, a bőkezű ellátó rendszer hívta-e be?
A Nyugat harminc évvel ezelőtt saját jólétét és szabadságát állította szembe – ideológiai kosként – azokkal a rendszerekkel, amelyek ellen harcolt. Ma egyes vezetők a menekültek elesettségét, szenvedését arra akarják felhasználni, hogy meggyorsítsák az ellátó rendszerek leépítését. Egyáltalán nem zavarja őket, hogy a világ menekültjeinek legnagyobb részét ugyanolyan vagy majdnem ugyanolyan nyomorult, szegény ország fogadja be, mint ahonnan menekültek.
Amikor az Európai Unió nem arra szólítja fel ezeket az országokat – amelyek maguk is a szakadék peremén állnak –, hogy „hagyjanak fel a tutajon menekítés méltatlan üzletével (2) ””, akkor saját jeges álláspontját javasolja nekik, vagyis azt, hogy védjék magukat a nyomorultak áradatától, üldözzék és zárják táborokba őket. (3) Ebben az a legaljasabb, hogy előre tudjuk, ez csak egy ideig tart. Egy nap az Öreg Kontinensnek megint szüksége lesz a fiatal bevándorlókra, hogy megállítsa lakossága csökkenését. Akkor majd megint megfordul a szöveg, a falak leomlanak, a tengerek megnyílnak...
(1) RTL, 2013. október 15.
(2) Cécilia Malmström, a belügyek európai biztosának tweetje (mikroblogja), ahol megkérdőjelezte Líbia és Tunézia politikáját, 2013. október 11.
(3) Lásd Alain Morice és Claire Rodier: Comment l’Union européenne enferme ses voisins (Hogyan zárja be az Európai Unió a szomszédait), Le Monde diplomatique, 2010. június.
