Lino Brocka, az elpusztíthatatlan manilai

Kategória: 2013. december
Írta: Bernard Eisenschitz
Találatok: 4661

Az 1970-es években a Fülöp-szigeteken a diktatúra jól elvolt a szórakoztató filmekkel. Lino Brocka filmrendező viszont türelmesen nekilátott egy művészileg és politikailag is igényesebb közönség kinevelésének. Komoly feladat, amelyhez elengedhetetlen jól ismerni és ügyesen keverni az éppen divatos műfajokat és a felforgató eszméket.

brockaAz idén a Martin Scorsese elnökölte World Cinema Foundation a Fülöp-szigeteki Film Development Councillal együttműködésben restaurálni fogja Lino Brocka egyik legszebb alkotását, az 1975-ben készült Maynila: sa mga Kuko ng Liwanag (Manila a sötétség birodalmának karmai között) című filmet. Ennek köszönhetően az 1991-ben elhunyt filmrendező életműve remélhetően megmenekül a feledéstől, amelyre azok a rossz szándékú emberek kárhoztatták, akikre rábízta kópiáit.

A filippin filmgyártás mindenkor sok, évente 150-200 játékfilmet állított elő, ám néhány kivételtől eltekintve nemigen fordítottak gondot sem a minőségre, sem a maradandóságra, mivel az alkotásokat az „alantas igényű” és megvetéssel csak bakyának (fapapucsnak) bélyegzett nézőknek szánták. A filmek többnyire melodrámák, vígjátékok, kamaszoknak szóló zenés vígjátékok vagy pszeudoerotikus, illetve James Bond stílusú akciófilmek[1]. A Fülöp-szigeteken a filmipart súlyos adók terhelték, továbbá mindenkor állnia kellett a hollywoodi, a kínai és az indonéz filmek konkurenciáját. Ráadásul a filippin filmeket alávetették a katonai cenzúrának, amely az erőszakot és a szexet kizárólag amerikai filmekben engedélyezi. A hetvenes évekig a filmgyártás óvakodott mindennemű kockázatvállalástól. Akkor azonban, a diktátor Ferdinand Marcos második elnöksége idején, ambícióktól fűtött új nemzedék lépett a színre.

 

A háttér

Kronológiai, esztétikai és politikai értelemben Brocka áll ennek a megújulásnak a középpontjában. Az 1939-ben született Brocka félbeszakította egyetemi tanulmányait és az országában meghatározó katolicizmusra reakcióként áttért a mormon hitre. Misszionáriusként két évet töltött egy lepratelepen. Újító szellemiségű színházi rendezőként Tennessee Williams és Arthur Miller alkotásai mellett kortárs filippin szerzők darabjait mutatta be. Első filmjeit 1970-ben forgatta. Ez előtt rövid idővel Benigno Aquinóval (1932–1983) szemben újra megválasztották az 1965 óta hatalmon lévő Ferdinand Marcost (1917–1989). Benigno Aquinót nemsokára bebörtönözték, majd engedélyezték, hogy az Egyesült Államokba önkéntes száműzetésbe vonuljon. Amikor hazatért, a repülőtéren meggyilkolták.

Ezekben az esztendőkben váltak ismertté Celso Ad. Castillo (első filmje 1970-ben készült), Ishmael Bernal (1971), Mario O’Hara – Brocka forgatókönyvírója és filmjeinek szereplője – (1975), Mike de Leon, a Maynila operatőre és producere (1976[2]), majd Laurice Guillen, Marilou Diaz Abaya és mások, akik a hazájukról alkotott, könyörtelenül őszinte víziójukkal tűntek ki. Brocka, aki már első filmjeivel elismerést aratott, a filippin Oscar-díjjal jutalmazott Famashoz hasonlóan tabutémákat dolgozott fel. 1970-ben készült, a Tubog sa Ginto (Aranyozott) című alkotása például a homoszexualitással foglalkozik.

Az amerikai filmekből táplálkozó Brocka nem az új hullám valamiféle örököse. Az igen termékeny alkotó – leszámítva egy kétévnyi megszakítást 1972-ben, amikor a kilenc esztendeig fennmaradt szükségállapotot kihirdették – évente öt-hat filmet forgatott; zsánerfilmek és személyesebb témájú alkotások váltogatták egymást. Tudatos eljárás volt ez, vallja a jelenlegi filmes generáció két képviselője: „Nem az volt a célja, hogy megcsinálja a »nagy« filippin filmet, hanem az hogy segítse az igazán értő filippin publikum kialakulását.” (Raya Martin). „Pedagógus és tanítómester volt. Népnevelő.” (Raya Diaz)[3] Brocka írta 1974-ben: „Az egyetlen módja annak, hogy a hazai filmgyártást kiemeljük jelenlegi »bakya« állapotából s művészileg elfogadható színvonalra emeljük, az, ha lépésről lépésre a kívánt nívójú nézőközönség létrehozásához vezető változtatásokat hajtunk végre. Nem lehet, de nem is szabad, hogy a filmipar színvonalának javítását kompromisszumok árán érjük el. Ellenkezőleg, szakadatlan küzdelemre van szükség. A rendelkezésünkre álló nyersanyagot kitartással kell megmunkálni, miközben tudatában vagyunk filmgyártási tradícióinknak, anélkül azonban, hogy foglyaivá válnánk. És ismét bíznunk kell a filippin közönségben.”[4]

Brocka filmjeit s a filmkészítéssel kapcsolatos gyakorlati módszereit sok szempontból a német Rainer Werner Fassbinderrel rokonítják: szakképzett és kalandozásra is vállalkozó munkatársakból álló csapat kialakítása, sztárok mellett általa felfedezett és betanított, nem hivatásos szereplők alkalmazása, lázas forgatás és valós társadalomábrázolás. A Maynilla, az Insiang (1976) és a Jaguar (1979) című filmjei a főváros nyomornegyedeiről szóló krónikák. A matriarchális társadalom mélyrétegeiben nincsenek igazi férfiak, csak munkanélküliek és apróbb kihágásokat elkövető bűnözők. A számukra elérhetetlen gazdasági hatalmat szexuális hatalommal pótolják.

Együttérzés az elnyomottakkal, azonos hangsúly a szexualitáson és a gazdasági helyzeten, a prostitúció mint kizsákmányolás… Brocka személyes élményeiből merít. „Egy kis faluban születtem, s amikor feljöttem Manilába, hogy tanuljak, a külvárosokban laktam, ahol olcsóbb volt az élet. Megismertem a promiszkuitást, amikor az emberek arra kényszerültek, hogy elküldjék otthonról kamaszkorú gyerekeiket, hogy szexuális életet élhessenek. A promiszkuitás a prostitúció előszobája.”[5] „A nyomornegyed nem a lázadás fészke, hanem az a hely, ahol a konformizmus bizalmatlanságot és pénzsóvárságot szül. Ahhoz, hogy innen kiverekedje magát valaki, mindenfajta erkölcsi gátlását le kell vetkőznie, s bármilyen eszköz igénybevétele megengedett.”[6] Jaguar című filmjében a gyilkolást egyfajta mesterségként űzik.

A nagyközönséget elriasztó ilyesfajta nyers beszámolók ismerős sémákat követnek. Pokoljárás a manilai nyomornegyedekben; a faluról felkerült fiatal munkát keres és elbukik: a Jaguar, a Maynila, a Macho Dancer (1988) vagy az asszonyi bosszút ábrázoló Insiang, Bona (1980), Angela Markado (1983). A szexuális kizsákmányolásról és uralkodásról szóló egyszerű elbeszélések ezek, amelyekben mindenki önigazoló magyarázatot talál saját történetére. Miközben a valódi kizsákmányolók rejtve maradnak.

 

Túlságosan átpolitizált

Filmjei saját hazájában nemigen arattak sikert. A Maynila azonban egyfajta sokként hatott az olyan jövendő filmrendezőkre, mint Brillante Mendoza. Később Mendoza a legismertebb független filmes lett, nemzetközi szinten a filippin filmgyártás reprezentánsává vált. Kinatay című filmje 2009-ben Cannes-ban elnyerte a rendezői díjat. Hasonlóképpen vélekedett Lav Diaz is, aki korábban a filmben pusztán szórakoztató eszközt látott: „Első éves főiskolás voltam. Tanárunk javasolta, hogy nézzük meg a Maynilát és írjunk róla. Haverjaimmal együtt elállt a lélegzetünk, s hajnalig beszélgettünk egy kávé mellett. A film felébresztett bennem valamit. Javában a Marcos-rezsim korszakát éltük, minden Marcos ellenőrzése alatt állt. A Maynila felszabadítóként hatott rám. Az alkotás azt mondta nekünk, hogy a film eszköz lehet ahhoz, hogy a rezsimet elküldjük a francba.”[7]

Brocka akkorra már elkötelezett, sőt talán aktivistának is nevezhetjük. Együtt dolgozik azokkal a forgatókönyvírókkal, akik korábban politikai fogolyként rács mögött ültek. Imelda Marcos, az elnök felesége megrója amiatt, hogy kedvezőtlen képet fest az országról. Benigno Aquino meggyilkolása után határozottan beleveti magát a diktatúra elleni küzdelembe. A Fülöp-szigeteken betiltott és a cannes-i fesztiválra kicsempészett Bayan Bo című filmjének (1984) első jeleneteiben egy korábban forgatott dokumentumfilmben feltűnt tüntetők szerepelnek. A film a kizsákmányolás, az erőszak és az elköteleződés kérdéseit boncolja. Egy nyomdászról szól, aki írásos kötelezettséget vállalt arra, hogy nem fog sztrájkolni, s nem csatlakozik a tiltakozó mozgalmat szervező kollegáihoz, de részt vesz egy betörésben. A brechti színművek didaktikus szellemiségét és a harmincas évek társadalmi problémáival foglalkozó Warner Bros-filmek világát[8] látjuk itt visszatérni. Marcos uralmának utolsó hónapjaiban Brockát börtönbe vetik, egy széles körű társadalmi támogatást élvező közlekedési sztrájk szervezésével vádolják meg.

Amikor 1986-ban Benigno Aquino özvegyét Cory Aquinót elnökké választják, Brocka együttműködik az új rendszerrel, mígnem megbizonyosodik a hatalom kontinuitásáról. Utóbbit a Cannes-ban is bemutatott Ora pro Nobis (Engedetlenek 1989) című filmjében leplezi le. A film az új rendszer által engedélyezett polgári milíciák nemi erőszakban, gyermekgyilkosságokban és kannibalizmusban csúcsosodó túlkapásait mutatja be. Ezt mondta Aquinóról: „Cory Aquinót szentként tisztelik, de a környezetéhez tartozók valamennyien korruptak. Aquino mind kevésbé képes kézben tartani a politikát, amelyet pedig irányítania kellene[9].”

Amikor 52 éves korában egy mindmáig tisztázatlan okból bekövetkezett autóbaleset áldozata lett, életművét közel hatvan filmalkotás teszi ki.

A Fülöp-szigetek jelenlegi, 15. elnökét Benigno Aquino III-nak hívják. Ő Benigno és Cory Aquino édes gyermeke. Mendoza szerint azonban a helyzet „gyökeresen megváltozott”, ami a filmgyártást illeti, mivel a digitális technikának köszönhetően már nincs kitéve a nagy filmstúdiókat jellemző gazdasági kényszereknek. Mendoza a filippin szigetvilág egy távoli szigetén forgatott legújabb (2012-es) filmje, a Sinapupunan (Az anyaméh) egy idős, a bajau kisebbség soraiba tartozó pár történetét meséli el. Az asszony, Nora Aunor a legnagyobb filippin sztár, akit Brocka valósággal kiragadott a kamaszoknak szóló musicalek világából és a Bonában teljesen átváltoztatta, a férfit Bembol Rombo jeleníti meg. Őt a Maynila fedezte fel. A film első nézői szerint „nem Nora van a vásznon, hanem egy eleven, hús-vér személyiség. Nem őt látjuk, hanem egy történet szemtanúi vagyunk.”[10] Megható posztumusz tisztelgés ez olyan filmes alkotó előtt, aki napjaink nemzedékének ízlése szerint túlságosan is átpolitizált.

A költő, regényíró, muzsikus és filmes Khavn De La Cruz vallja: „Az ő korában tudni lehetett, ki az ellenség. Manapság ez nem ilyen egyértelmű. Bizonyos értelemben az én filmjeim reakciósak. Brocka történetei egyértelműek, az enyéim homályosak. Ő szenvedélyes ideológus volt, olyasfajta ember, amilyen manapság már nem létezik. Az én filmjeimben egyfajta beletörődés van, az én filmjeim kevesebb kérdést feszegetnek, miközben megelégednek bizonyos specifikus válaszokkal… Esztétikájának követése helyett inkább arra kellene törekednünk, hogy megleljük a szellemiségét.[11]

 

A szerző filmtörténész.

 

Fordította: Forgács András



[1] Bryan L. Yeatter: Cinema of the Philippines: A History and Filmography, 1897-2005 (A filippin filmgyártás: történelem és filmkritika), McFarland, Jefferson (Etats-Unis), 2007.

[2] Augustin Sotto: Catalogue du festival des Trois Continents (A Három Kontinens Fesztivál katalógusa), Nantes, 1981.

[3] Lav Diaz: Tribute to Lino Brocka (Tisztelgés Lino Brocka emléke előtt), a 47. velencei filmfesztivál katalógusa, Bécs, 2009.

[4] Lino Brocka: Philippine Movies: some problems and prospects (A filippin filmgyártás problémák és kilátások), Manila Review, 1974. október.

[5] Jean-Luc Douin: Entretien avec Lino Brocka (Beszélgetés Lino Brockával), Télérama, Párizs, 1978. november 8.

[6] Gilbert Rochu: La conversation secrète d’un cinéaste philippin (Egy filippin filmes rejtett beszéde), Libération, Párizs, 1980. május 14.

[7] Lav Diaz: idézett mű.

[8] Louis Marcorelles: Bayan ko de Lino Brocka (Lino Brocka Bayan ko c. filmje), Le Monde, 1984. december 22.

[9] Raphaël Bassan: Lino Brocka et sainte Aquino (Lina Brocka és szent Aquino), Libération, 1988. november 21.

[10] Beszélgetés a szerzővel, Párizs 2012. november 30.

[11] Lav Diaz: idézett mű.