Oroszország visszatér a nemzetközi porondra

Az utóbbi hónapokban az orosz elnök, Vlagyimir Putyin két jelentős sikert is elért a nemzetközi színtéren. Augusztusban menedéket kínált Edward Snowdennek, az amerikai informatikusnak, aki nagy visszhangot keltő közérdekű bejelentést tett a National Security Agency, az NSA numerikus megfigyelő rendszereinek tevékenységéről. Akkor Putyin azzal dicsekedhetett, hogy Oroszország a világ egyetlen országa, amely képes ellenállni Washington követeléseinek. Hogy kivonhassa magát, Kína csak messziről kerülgette a kérdést, és mindenféle ürüggyel hozakodott elő, majd ezt a példát követte Venezuela, Ecuador, de még Kuba is.

397px-IvanbilibinParadox módon az a nyomás, amelyet Joe Biden alelnök és maga Obama elnök is kifejtett a fiatal amerikait esetleg befogadni kész kormányokra, nagymértékben hozzájárult Putyin sikeréhez. Washington úgy cselekedett, mintha Edward Snowden majdnem olyan, biztonságot fenyegető tényező lett volna, mint az Al-Káida egykori vezére, Oszama bin Láden. Szövetségeseit még arra is rávette, tiltsák meg, hogy a bolíviai elnök, Evo Morales gépe átrepüljön országaik légterén, amikor azt hitte, hogy Snowden az elnöki gépen tartózkodik[1]. Ez a bizalmatlan hangulat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kiemelje Putyin „vakmerőségét” saját országában és a nemzetközi közéletben is. Moszkvában számos ellenzéki üdvözölte a gesztust, az állampolgári és a szabadságjogok védelmének jegyében.

De Putyin igazi, jóval nagyobb hatású sikere az, amit Szíria ügyében ért el. Annak köszönhetően, hogy sikerült megígértetnie Bassár el-Aszaddal, hogy nemzetközi ellenőrzés mellett felszámolja országa összes vegyi fegyverét, Obama elhatározta, hogy „ideiglenesen” felfüggeszti a tervezett büntető bombázásokat. Eddig a Fehér Ház nemzetközi elszigeteléssel fenyegette Oroszországot, amiért támogatta a damaszkuszi rezsímet és ellenezte az ENSZ szankciókat. Putyin most úgy fest, mint az az államférfi, akinek sikerült elkerülni egy veszedelmes kimenetelű katonai expedíció elindítását.

Sikerét ebben a kérdésben is jelentősen megkönnyítette az amerikai kormány rossz helyzetmegítélése. Miután az Egyesült Királyság megtagadta részvételét a tervezett katonai fellépésben, Obama újabb, beláthatatlan következményekkel járó kudarc küszöbén állt, amikor megpróbálta megszerezni az amerikai kongresszus hozzájárulását a katonai akcióhoz. Ugyanakkor közismert volt, hogy a katonai megtorlás – amely John Kerry külügyminiszter szavai szerint csak „hihetetlenül korlátozott” lenne[2] – gondolata, amelyhez szavahihetőségi okokból csatlakozott, egyáltalán nem tetszett neki. A Putyin által lehetővé vált egyezség másnapján az Izvesztyia azt írhatta: „Oroszország Obama segítségére siet”[3].

Az orosz elnök óvatos maradt, és nem engedte meg magának, hogy a hízelgőihez hasonló győzedelmes iróniával éljen. Az orosz diplomáciai testülettel teljes harmóniában, a legutóbbi eseményekben az idők szavát érzékeli és olyan történelmi lehetőséget, amelyet semmiképp nem szabad elrontani. Olyannyira, hogy ha Snowden nem júliusban, hanem októberben érkezett volna Moszkvába, valószínűleg tovább kellett volna utaznia.

 

Ne kelljen figyelembe vennie az orosz érdekeket!

Oroszországnak a szír konfliktussal kapcsolatos magatartása már két éve egyszerre mutatja félelmeit, elégedetlenségét jelenlegi helyzetével, ugyanakkor rávilágít hosszú távú célkitűzéseire a nemzetközi politikában. De egyértelműen mutatja Putyinnak a belpolitikában megoldandó problémáit is.

A két csecsen háború (1994–1996 és 1999–2000) számos következménnyel járt. Habár a rendfenntartó erők elleni merényletek és támadások kisebb méretűek és kevesebb áldozattal járnak, igen sűrűn fordulnak elő Észak-Kaukázusban, és átterjednek, különösen Dagesztánban és Ingusföldön – még akkor is, ha az ott tapasztalható összetűzések és bűncselekmények inkább a banditizmus, mint a politika kategóriájába esnek. A csecsen aktivista csoportok kevésbé koordináltak, szétszórtabbak, de továbbra is jelen vannak. Két, eddig nem ismert jellegű merénylet rázta meg 2012-ben Tatársztánt, amely pedig igencsak messze van Észak-Kaukázustól. És Doku Umarov, a csecsen titkos vezér, aki Kaukázus emírévé kiáltotta ki magát, bejelentette, le fog csapni 2014 februárjában, a Szocsi Olimpiai Játékok idején.

Amerikai megfigyelőkhöz – például Gordon Hahnhoz, a washingtoni Center for Strategic and International Studies kutatójához[4] – hasonlóan az orosz sajtó nagy része úgy tartja, hogy több száz, Oroszországból érkezett aktivista harcol Szíriában a rendszer ellen. Ez megmagyarázhatja, miért folytatódnak a fegyverszállítások az Aszad-kormánynak. Putyin és környezete megítélése szerint a szír hadsereg összeomlása az országot újabb Szomáliává süllyesztené, de jóval több fegyverrel, sokkal veszélyesebb régióban, ahol azután megerősödne az a háttérbázis amelyre az Oroszországban aktív harcosok támaszkodhatnak. Idő kellett ahhoz, hogy Washingtonban is ráeszméljenek erre a veszélyre, mivel sokáig alábecsülték az Aszadhoz hű erők ellenállóképességét.

Ami a nemzetközi politika tétjeit illeti, sok esetben a szíriai konfliktussal kapcsolatos orosz célokat arra korlátozták, hogy orosz részről csupán Tartúsz megtartásáról (ez Oroszország egyetlen Földközi-tengeri hadihajótelepe, nem is igazán lehet katonai bázisnak nevezni), valamint egyik fegyvervásárló kuncsaftjának hatalmon tartásáról van szó. Még ha mindennek van valami jelentősége, ezek a megfontolások nem magyarázzák Moszkva csökönyösségét, hiszen az orosz vezetés mindenekelőtt arra törekszik, hogy visszaszerezze – legalább részelegesen – helyét és szerepét a posztszovjet nemzetközi rendben.

Már 1996-tól, amikor Jevgenyij Primakov akadémikus vette át a külügyminisztériumot, tehát jóval Putyin hatalomra kerülése előtt (elnök 2000-ben lett), az orosz politikai elit körében egyfajta konszenzus jött létre. És ez azóta mindinkább felerősödött: az Egyesült Államok arra törekszik – mondták –, hogy megakadályozza Oroszországnak mint valamennyire jelentős hatalomnak újramegjelenését. Az ilyen elemzés támogatói ennek bizonyítékát látják abban, hogy a NATO-t egyre-másra szélesítették a balti államok és több kelet-európai ország felé, és abban, hogy Amerika szándéka ebbe Grúziát és Ukrajnát is bevonni megsértve a Gorbacsovnak tett ígéreteket, amikor beleegyezését akarták kicsikarni ahhoz, hogy az egyesült Németországot a NATO-ba integrálják. Washington, vallják az orosz diplomaták, arra törekszik, hogy kiiktassa Oroszország befolyását még leginkább legitim érdekzónáiból is.

A Kreml megítélése szerint az a tény, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei megkerülik az ENSZ Biztonsági Tanácsát, amikor nemzetközi szankciókat vezetnek be és még inkább, amikor háborúkat indítanak, mint 1999-ben Koszovóban és 2003-ban Irakban, azt a célt szolgálja, hogy Washingtonnak ne kelljen érdemi tárgyalásokat folytatnia Moszkvával, így ne kelljen figyelembe vennie a legelemibb orosz érdekeket sem. Moszkva alapvetően nem ért egyet a katonai beavatkozásokkal és a különféle rendszerváltozások kiprovokálásával, főleg ha ezekhez nincs meg a Biztonsági Tanács jóváhagyása.

Amikor ellenezte a különféle Szíria elleni hadműveleteket, Oroszország állandóan a 2011-es líbiai precedensre hivatkozott. Tartózkodott az 1973-as számú határozat szavazásakor, amelynek az volt a meghirdetett célja, hogy megvédje a lakosságot, de amelyet azután arra használtak fel, hogy a katonai beavatkozást és Moammer Kadhafi megbuktatását igazolja. Ekkor Dmitrij Medvegyev volt az elnök, és a Kreml arra számított, hogy kapcsolatai a Fehér Házzal jobbra fordulnak majd.

 

Többpólusú világ

Manapság Moszkvában alapvetően geopolitikai megközelítés uralkodik a nemzetközi kérdéseket illetően – ami régi tradíció Oroszországban. 1996 óta a külpolitika központi és hivatalos célkitűzése, a sokpólusú világ további megerősítése, hogy ezzel fokozatosan csökkentsék az USA egyeduralkodói helyzetét. Putyin szerint, aki realista módon ítéli meg országa jelenlegi – sőt jövőbeli – képességeit (ugyanúgy, mint előtte Primakov) Oroszországnak partnerekre van szüksége, hogy előre haladhasson a többpólusú világ megteremtéséhez.

Ily módon vált Kína első számú stratégiai partnerré, mégpedig a legnagyobb súlyú partnerré. A Biztonsági Tanácsban a két ország állandóan egyeztet, különösen a szír ügyben, és ugyanez történt Irán és Líbia esetében vagy 2003-ban az iraki háború kapcsán. Peking türelmesebb és jobban bízik eszközeiben, ezért hagyja, hogy Moszkva előtérben álljon közös álláspontjaik védelmében. Ez a szerepmegosztás is azt az álláspontot erősíti, hogy a Kreml előtérbe állítja a Biztonsági Tanácsot, mint a nemzetközi politikai kérdések eldöntésének egyedüli legitim intézményét.

E partnerség kezdete óta a nyugati elemzők állandóan közeli felmorzsolódásáról beszélnek azon az alapon, hogy az orosz elit fél Kína demográfiai és gazdasági súlyától. Pedig együttműködésük állandóan szélesedik úgy gazdasági (az orosz kőolaj és fegyverek exportja), mint politikai (lásd a Sanghaji Együttműködési Szervezeten[5] belüli egyezkedéseket) és katonai téren: úgyszólván minden évben tartanak közös hadgyakorlatokat légi, szárazföldi és tengerészeti egységek részvételével.

Igaz, vannak súrlódások közöttük, például a posztszovjet közép-ázsiai országokkal folyó kereskedelemben, ahol 2009 óta Kína megelőzte Oroszországot. De Peking itt tiszteletben tartja szomszédja geopolitikai érdekeinek primátusát és nem törekszik arra, hogy ott támaszpontokat létesítsen. Elismeri a Kollektív Biztonsági Szerződést, amelyet Moszkva kötött a régió államainak többségével. Ezzel szemben a Kreml ismételt kérése ellenére – amely a NATO és a Kollektív Biztonsági Szerződés[6] között kialakítandó együttműködési keretekben szeretné megoldani Afganisztán és környékének kezelését – az Egyesült Államok ezt állandóan elvetette és külön-külön tárgyal ezekkel az államokkal minden kérdésről, például katonai bázisok telepítéséről vagy az amerikai csapatok átrepülésének engedélyezéséről.

Putyin nem kíván mindenoldalú versengést kialakítani az Egyesült Államokkal, amihez minden bizonnyal eszközei is hiányoznak. Persze az, hogy mindkét fél azzal vádolja a másikat, hogy hidegháborús légkört teremt, zavart kelthet. De amikor Oroszország örül Washington nemzetközi kudarcainak, ezt inkább bosszúságból teszi, mint reváns-szellemből. Így például nem kívánja az Egyesült Államok vereségét Afganisztánban, de azt sem, hogy az amerikaiak sietve hagyják el az országot. Ami pedig a szír üggyel kapcsolatos összetűzésüket illeti, ez mindenekelőtt a nemzetközi játékszabályokkal kapcsolatos. Oroszország a világrend újfajta egyensúlyának kialakítására törekszik, ami új alapokra helyezhetné az Egyesült Államokkal és az euroatlanti világgal fennálló kapcsolatait, de ez nem ellenkezik azzal, hogy éles versengést folytasson olyan szektorokban, ahol jól fel van fegyverezve: például erősen számíthat arra, hogy az ő gázvezetékterve, a South Stream, a Déli Áramlat győz majd a Washington által támogatott Nabucco terv fölött[7].

Ütött-e már az óra a nagy átrendeződés számára, amelyet a Kreml oly kitartóan keres? Megvalósulóban lenne azon ambíciója, hogy kitörjön mai, alárendelt szerepéből? Putyin sikere a szíriai ügyben táplálja azt az érzést – de talán illúziót – , hogy a többpólusú világ elkerülhetetlenségét Washington is kezdi érteni. Az USA feltétel nélküli szövetségese, az Egyesült Királyság cserbenhagyta ebben a kérdésben, ami már lehet az új idők jele. Ahogyan a G20 szentpétervári csúcstalálkozóján kibontakozott vita is, ahol erőteljesen ellenezték a szíriai katonai kalandot[8]. És idetartozik az amerikai kongresszuson kifejezett idegenkedés is.

 

Putyin erős kapcsolatok kialakítására törekszik az Egyesült Államokkal

A legmértékletesebb orosz elemzők szerint nem érdemes a kongresszus neo-izolacionistáira számítani, inkább arra az Obamára, aki nem híve egy destabilizáló amerikai kivonulásnak, de hatástalanítani akarja a legveszélyesebb konfliktusokat az e célból kötendő nemzetközi kompromisszumok útján. A legveszélyesebb – szorosan összefüggő – konfliktusok Szíriát és Iránt érintik ma, és Oroszország úgy véli, hogy megoldásukhoz nagymértékben hozzájárult.

Washington és Moszkva közeledése a szír ügyben jóval a szeptemberi látványos változás előtt kezdődött. 2013 májusában John Kerry – miközben továbbra is Aszad távozását követelte – beleegyezett orosz kollégája javaslatába egy, Szíria jövőjét érintő nemzetközi konferencia megrendezésére. Júniusban a Lough Emében, Észak-Írországban tartott G8-as találkozón egy Szíriával kapcsolatos közös nyilatkozatot azért halasztottak el, hogy megkaphassák Putyin beleegyezését. Az a tény, hogy Aszad – ha a hír igazolódik – beleegyezik vegyi fegyvereinek feladásába, tovább erősíti majd az orosz elnök vezető pozícióját a nyugati diplomácia körében.

Hogy a tervezett konferencia sikeres lehessen, Moszkva megítélése szerint Teheránnak is részt kell vennie rajta, s ezt már hónapok óta sürgeti. Mindeddig, Izrael hergelésére, az Egyesült Államok ezt nem fogadta el. Ezért törekszik ma Oroszország arra, hogy aktivizálja Obama és az új iráni elnök, Haszan Rohani között elkezdett párbeszédet. A kiegyezés ügyének dinamikáját segítené, ha egy másik ügyben, a nukleáris kérdésben is lehetne egy kompromisszum felé mutató lépést tenni. Egyébként Moszkva azon dolgozik, hogy erősítse kapcsolatait Iránnal. A kapcsolatok azt követően romlottak meg, hogy Irán 2010-ben hozzájárult számos, a Biztonsági Tanácsban Washington által követelt szankcióhoz. Ekkor tagadta meg az SS–300-as légvédelmi rakéták leszállítását Teheránnak.

Nem ez az első eset, amikor Putyin erős kapcsolatok kialakítására törekszik az Egyesült Államokkal legalább a viszonylagos egyenlőség bázisán. Ezt tapasztalhattuk a 2001. szeptemberi támadások után, amikor úgy hitte, hogy kissé ki lehet nyitni az ablakot. Feltételek nélkül megkönnyítette az amerikai katonai bázisok felállítását közép-ázsiai szövetségeseinek területén az afganisztáni háború keretében. És hogy jelezze abbeli szándékát, hogy még tovább kíván haladni az enyhülésben, bezáratta a Kubában még létező (igaz, már nem jelentős) utolsó szovjet megfigyelő telepeket. De az ezt követő hónapokban George W. Bush véglegesen zöld utat adott a három balti köztársaság NATO-felvételéhez és bejelentette Amerika kivonulását az ABM rakétavédelmi szerződésből, amely szigorúan korlátozta a rakétaellenes fegyvertelepítéseket. Ezzel véget is ért a kapcsolatok javulása. Most Putyin úgy látja, hogy újra lehetségessé vált a gyümölcsözőbb együttműködés.

Egy fontos tétel akadályozza azonban az ilyen irányú fejlődést, ami az orosz belügyekkel függ össze. Amióta 2012-ben, jelentős ellenzéki tüntetések közepette, Putyin visszatért elnöki pozíciójába, hatalma megszilárdítására bevetette az Amerika-ellenességet mint az orosz nacionalizmus egyik alkotóelemét. Például új törvényeket vezettek be, amelyek szerint amennyiben az orosz civil szervezetek (NGO-k), ha csekély mértékben is, de anyagi támogatást kapnak külföldről, be kell jelenteni magukat mint külföldi érdekek szolgálatában álló szervezetek. Ebben érzékelhető Putyin KGB-s képzésének nyoma, miszerint számára a belső problémák alapvető oka a külső hatásokban és befolyásokban keresendő, amelyek veszélyeztetik a politikai stabilitást. Hatalmának megkérdőjeleződése – vagy épp fordítva, elfogadottságának megerősödése – elkerülhetetlenül hat majd nemzetközi céljainak megvalósítására.

 

A szerző a Politikatudomány doktora és a Québeci Egyetem (Montreal) professzora. A Le Retour de la Russie [Oroszország visszatérése] című esszé szerzője (Varia, Montréal, 2007)

Fordította: Sipos János



[1] Lásd: Moi, président de la Bolivie, séquestré en Europe (Bolívia elnöke vagyok, és fogva tarottak egy európai repülőtéren), Le Monde diplomatique, 2013. augusztus, http://www.magyardiplo.hu/archivum/2013-augusztus-archiv/1253-bolivia-elnoeke-vagyok-es-fogva-tartottak-egy-europai-repuelteren

[2] Patrick Wintour: John Kerry gives Syria week to hand over chemical weapons or face attack (John Kerry egy hetet adott Szíriának hogy átadja vegyi fegyvereit vagy megindul a katonai támadás), TheGuardian.com, 2013. szeptember 10.

[3] 2013. szeptember 12.

[4] Lásd: The Caucasus and Russia’s Syria policy (A Kaukázus és Oroszország szír politikája), http://nationalinterest.org, 2013. szeptember 26.

[5] A szervezetet 2001 júniusában hozták létre, tagjai Kína, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán. Megfigyelő státusban részt vesz India, Irán, Pakisztán…

[6] A tagállamok: Oroszország, Örményország, Belorusszia, Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán.

[7] A Déli Áramlat gázvezetékterv Ukrajna megkerülésével Oroszországot köti össze Európával. A Nabucco a Kaspi-tenger környéki gázmezőket kötné össze Európával.

[8] Michael T. Klare: Le grand écart de Washington (Washington kettészakad), Le Monde diplomatique, 2013. október.

Hozzászólások   

0 #1 Fekete György 2013-12-14 16:28
"...Oroszország a világ egyetlen országa, amely képes ellenállni Washington követeléseinek. " "...az Egyesült Királyság megtagadta részvételét a tervezett [USA vezette, Aszad-ellenes] katonai fellépésben" A szerző kiküszöbölhette volna e két kijelentése közti ellentmondást.

"...Izrael hergelésére, az Egyesült Államok ... nem fogadta el" A szerző semmilyen tényt nem kapcsol ehhez az állításához, amely kizárólag az olvasók érzelmeit célozza meg, egyben árulkodva saját elfogultságáról .

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés