hu | fr | en | +
Accéder au menu

Mindent megtudni, de semmit sem megérteni

Mielőtt kinevezték volna a Világbank elnökének, Robert McNamara már ismertté vált mint az amerikai értelmiségi elit egyik vezére, aki a vietnami háborút a legmodernebb értékelési módszerek felhasználásával gondolta megnyerni. Akkoriban a PRISM kémprogram még nem létezett, de az adatgyűjtés már akkor is teljes sebességgel zajlott.

JPEG - 13.8 kio

Az „elit öngyilkossága” (és ezzel párhuzamosan néhány millió vietnami halála) című elemzésben Patrick Hatcher megjegyzi: „Az amerikai hadsereg kiszámolta, hogy egy gerillaharcos megöléséhez 50 ezer dollár kell. De nem lehetett tudni, hány gerillaharcos van. (…) A Pentagon becslése szerint a Vietkongnak 16 ezer tagja volt 1961-ben, viszont 1964-ben 12 400-an északról délre szivárogtak le, 1965-ben 37 100-an, 1966-ban pedig 92 287-en és 1967-ben 101 263-an.” (1) A nagyságrendek ülnek különböző részinformációk – elfogott dokumentumok, lehallgatott telefonvonalak és a foglyok kihallgatása – alapján. Mind a két oldal – a galambok és a héják – saját hírforrásokra és adatokra támaszkodott. Végül aztán a Pentagon megállapította, hogy összesen minden egyes megölt harcosra 337 500 dollárt költött. Hasonlítsuk ezt össze azzal, hogy egy vietnami rizstermelő parasztember „értékét”, éves jövedelme alapján, 40 dollárra becsülték…

A győzelemről kétféle amerikai álláspont létezett. Az egyiket vallók azt szerették volna, ha Délkelet-Ázsia importálja az amerikai politikai liberalizmust, a másik álláspont szerint pedig nagyobb hangsúlyt helyezett a piacgazdaság szabályainak bevezetésére, de ez sem volt képes figyelembe venni a helyi viszonyokat, hiszen nem ismerte az országot: „Sosem jártam Indokinában. Nem ismertem sem a történelmét, sem a nyelvet és a kultúrát, sem a helyiek értékrendjét – ismerte el emlékirataiban McNamara. – Én és a kollégáim, miközben egy régió sorsáról döntöttünk, semmit sem tudtunk róla.” (2)

A Pentagon szakemberei közül azok, akik „a gazdasági szempontokra helyezték a hangsúlyt, hibrid vetőmagokat és műtrágyát szállítottak és fejleszteni akarták a szárazságtűrő mezőgazdasági technikákat. (…) Ilyeneket kérdeztek: Mennyi vécé van egy faluban vagy más településeken? Hogy lehet hozzáférni az ivóvízhez, és hogy vezeti el egy település a szennyvizeket? Hány orvos vagy fogorvos jut egy lakosra? Hogyan élnek az emberek: hogyan fedik le a házakat, milyen a szellőzés, hányan laknak egy helyiségben? Miként étkeznek, mennyi a napi kalória bevitelük, a vitaminokat gyümölcs vagy zöldség formájában veszik-e magukhoz? (…) Tudjuk, hogy Vietnammal kapcsolatban ilyen kérdések izgatták őket, hiszen a telexekben csupa ilyen kérdést vetettek fel.” (3)

1965 márciusában McNamara egyik helyettese pontosította – természetesen adatokra hivatkozva – főnöke háborús céljait: „60 százalékban azt szeretnénk, hogy elkerüljünk egy megalázó vereséget, amely lerombolná jó hírünket; 20 százalékban meg akarjuk védeni Dél-Vietnamot és a környező területeket a kínai befolyástól; 10 százalékban pedig azt szeretnénk, hogy a dél-vietnamiak jobban éljenek.” Nem volt meg a 100 százalék? Nem, hiszen volt néhány másodlagos cél is, mint például: „úgy jöjjünk ki a háborúból, hogy az általunk alkalmazott módszerek se rontsák jó hírünket”. (4)

Serge Halimi

Balázs Gábor

(1Patrick Hatcher: The suicide of an Elite: American Internationalists and Vietnam [Egy elit öngyilkossága: az amerikai internacionalizmus és Vietnam], Stanford University Press (Kalifornia), 1990.

(2Lásd Ibrahim Warde: M. McNamara et ses calculs [McNamara és az adatok], Le Monde diplomatique, 1995. május.

(3Patrick Hatcher: id. mű.

(4Uo.

Megosztás