A képernyő bal oldalán Hugo Chávez, Ernesto Che Guevara, Mouammar Khadafi, Patrice Lumumba és Thomas Sankara, valamint Mahmud Ahmedinedzsad, Fidel Castro és Vlagyimir Putyin. Jobbra Jeanne d’Arc és ezeknek a harmadik típusú találkozásoknak a kiötlője, Alain Soral. Együtt várják a honlap látogatóját. Fekete alapon, mint az anarchista zászló, bekeretezve az internetes portál neve: Égalité & Réconciliation (E&R; Egyenlőség és megbékélés), és a mottó: „a munka a baloldalon, az értékek a jobboldalon vannak”. A honlap az Alexa (megbízható forrás) értékelése szerint, amely a portálokat azok látogatottsága alapján rangsorolja, a 269. helyen áll. A legolvasottabb TV újság, a Telerama a 260. lett.
Guevara és Putyin? Chávez és a „jobboldali értékek”? A jelképek keveredése ma általános jelenség, a politikai közélet másról se szól, mint erről a kavalkádról. Vagyis teljes az ideológiai zűrzavar. Mi micsoda, ez a nagy kérdés. Mit jelent ma jobboldalinak lenni? Mit jelent a baloldaliság?
Az értelmiségi bátorsága ma sokak vágyálma
A francia vállalkozók szövetsége (1) melegen megtapsolta Pierre Moscovici szocialista gazdasági minisztert, amikor előadást tartott a vállalkozók nyári egyetemén és kifejtette: együtt kell harcolnunk. Alain de Benoist, az Európai Civilizációkat Tanulmányozó Intézet (2) egyik alapítója, az Új Jobboldalnak nevezett mozgalom vezető aktivistája elismerően nyilatkozik a bankok államosításáról, a szocializált hitelrendszer létrehozásáról, az adósságtörlesztés megtagadásáról, és olyan haladó értelmiségiekre hivatkozik, mint Emmanuel Todd, Perry Anderson vagy a „felháborodott közgazdászok” (3) . A Nemzeti Front (FN) protekcionizmusért kiált, teljes összhangban a radikális baloldal egy részével, és úgy beszél, mint a Baloldali Front (4) a „népszuverenitásról”.
Amikor tehát a baloldalhoz tartozó szakszervezeti aktivisták, sőt egy kommunista, aki a Baloldali Front listáján volt képviselőjelölt Marseille-ben, a 2012-es parlamenti választásokkor, tehát nem is olyan régen, most úgy döntenek, hogy a Nemzeti Front zászlaja alatt indulnak, akkor nem áltathatjuk azzal magunkat, hogy ez érdekes, de nem jellemző a mai helyzetre. Ahogyan az az esemény sem hagyható figyelmen kívül, amikor a szocialista szavazók egy nem elhanyagolható része pártolt át a Nemzeti Fronthoz az Oise megyei Villeneuve sur Lot-ban az időközi választás második fordulójában. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez komoly zűrzavar jele.
De mégis mit jelez ez a keveredés? Úgy kell-e értelmeznünk, mint Jacques Julliard, aki szerint érzelmileg betelt a pohár, és ennek oka, hogy „eluralkodott az elitellenesség, a szkepticizmus a bal- és a jobboldal iránt egyformán”? (5) Vagy arról van szó, hogy túl kell lépni a megosztottságon, hiszen a két „szélsőség” végül összeért és egymásra talált, és ez üdvözlendő?
Alain Soral videói kezdettől fogva sok dimenzióban és mint a „rendszer” elleni ellenállás eszközei jelennek meg. A honlap kifejezetten népszerű, különösen a fiatalok között, a 382 videót tizenötmillióan nézték meg. A magas látogatottság is azt bizonyítja, ha erre még szükségünk lenne, hogy nem lehet mellékes, felszíni jelenségként kezelni az ideológiák keveredését, jobb szembenézni azzal, hogy mi forog kockán.
Alain Soral a saját nevében szól azokhoz a jóakaratú emberekhez, akik megpróbálnak megérteni valamit ebből a – terminológiája szerint – „bordélyból”. Egy kanapén ül, pólóban, és lazán, ugyanakkor lényegre törően magyarázza a helyzetet: az aktualitást és a történelmi távlatokat. Művészi érzékenységét az teszi hitelessé, hogy már számos filmje és egy regénye is megjelent. De ki kell emelni azt az értelmiségi bátorságot is, amely egyrészt sok, ma erősen szorongó ember számára vágyálomként jelenik meg, ugyanakkor Alain Soral politikai útkeresésének végállomása. Soral tagja volt a kommunista pártnak (a jelek szerint rövid ideig) a kilencvenes években, majd az Anticionista Ligában tevékenykedett, amelyet a humorista Dieudonné-val alapítottak a 2009-es európai választásokkor. Közben a Nemzeti Frontot is megjárta (2007 és 2009 között). Félelem nélkül művelt paradox dolgokat, majd könnyedén szakított velük.
Derűsen fitogtatja „rossz szellemét”, ahogyan azt Jacques Vergès ügyvéd (6) is tette, akit megtisztelt jelenlétével a temetésén (7) , egyébként a korábbi szocialista miniszter, Roland Dumas, a Balladur-kormány egykori minisztere, Michel Roussin és a humorista Dieudonné társaságában. Ráadásul a küzdősportok beavatottja (angol és francia bokszból diplomázott), megjelenése diszkrét, de határozott, egyfajta elhúzódó kamaszkor jeleként, amelyet az önmegkérdőjelezés intenzitása és viharos elköteleződései (és el nem köteleződései) is jeleznek. Nonkonformista egy szinte átlagos lény módjára, hősiesen szembeszáll a magánnyal, és pártok, vagy más intézményes támasz nélkül egyedül és mindennek ellenében akar tisztán látni. Távol áll az egyetemi gondolkodó vagy a politikai káder típusától. Ez könnyíti meg azt az ideológiai összevisszaságot, amelyben sok internetes híve is magára ismer, hiszen már ők sem részesülhettek a múltban a pártok és szakszervezetek által biztosított politikai képzésben, amely egyben a közös gondolkodást is alakította.
Néhány érzés és kulcsfogalom köré építi fel az előadásait: a tehetetlenség érzése a „globalizációval” szemben; egy ország függetlenségének elvesztése, amikor alávetik az európai törvényeknek; a félelem a gazdasági és szociális leépülés következményeitől; a haladónak kikiáltott „modernitás értékeivel” szembeni rossz érzés; egy másféle jövő elképzelésének ellehetetlenülése. Alain Soral két erős, mondhatni rettenthetetlen támaszt talált magának: a szent harcost és a megalkuvást nem ismerő politikai vezetőt, és ebből a pozícióból fejti ki elemzését és válaszait.
Az erkölcs és a nemzet
Szerinte mindenekelőtt küzdeni kell a „globalizáció” ellen, amely egy „olyan ideológiai terv, amely világkormányzást akar bevezetni, és ennek következtében feloldani a nemzeteket”. És ezt „az egyetemes béke ürügyén” és „az emberiség teljes elpiacosítása” révén valósítaná meg (8) . Ezt a globalizációt „oligarchikus uralomként” mutatja be, amely gúnyt űz a népszuverenitásból és fenntartja a mindenható piac mítoszát, „mintha ez nem politika és nem az osztályok közti erőviszonyok következménye lenne” (9) . Soral elemzése szerint a kollektív társadalmi vívmányokat helyettesítik az „elnyomott kisebbségeknek” (etnikai, szexuális, vallási) adott különleges jogokkal, és ez olyan balkanizálódáshoz vezet, amelyből polgárháború is lehet. Ennek a sodródásnak a legékesebb bizonyítéka a „társadalmi viszonyok rasszista értelmezése”, amikor felvetik a „bennszülöttek” harcát az „arabok” ellen, amikor a „muzulmánokat” teszik meg „bűnbakká”. Miközben az „arabok” és a „bennszülöttek” is a ranglétra legalján állnak, egy szót sem szólnak „a munka és tőke ellentétéről” (10) . Összegezve: az új világrend, amelyet Birodalomnak is nevez, a formális demokrácia diadalát akarja, egyszerűen – mint mondja – „a leggazdagabbak hatalmát” (11) , olyan elvont egyenlőség nevében, amikor a társadalmi együttélés kérdéseit, az emberi jogokat helyezik előtérbe és használják ürügyül arra, hogy ne vessék fel „a társadalmi egyenlőtlenség, az osztályalapú kizsákmányolás kérdését (12) ”.
Soral tehát azt javasolja, hogy „ki kell lépni az Európai Unióból, és a NATO-ból, és újra ellenőrzésünk alá vonni a pénzünket (…), hogy visszaadjuk Franciaországnak a szuverenitását és a demokrácia újra értelmet nyerjen”. Harcolni kell az „államok elavulása” ellen „a globalizált gazdasággal szemben”. És be kell vezetni a protekcionizmust.
Látható, hogy az általános helyzetnek ez az olvasata nem fogja sokkolni azokat, akik, mint ő is, végezni akarnak „az emberi munkán élősködő oligarchiával”. Sőt, Soral képes lenne elhitetni velünk – azt azért nem, hogy marxista, pedig annak mondja magát –, de azt talán igen, hogy egy „valódi baloldali” megoldást keres. Főleg, ha hozzátesszük, hogy elítéli a gyarmatosítást mint „a francia univerzalizmus baloldali árulását”, és a neokolonializmust is, és kitart amellett, hogy a „nemzeti-vallási feszültségek manipulálása” csak arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet az osztályellentétekről, illetve hogy egy többpólusú világot szeretne. Mégis, nagyon keveset beszél a társadalmi mozgalmakról, a termelőeszközök szocializálásáról... úgy látszik, leragadt a „pénzügyes jobboldal és az emberjogi baloldal összetartozik” helyzetnél, amelyet egyébként az elit és a média is legitimál…
Az igazi szenvedélye jóval kevésbé a szociális igazságosság, mint Franciaország megmentése – „Meg akarom védeni Franciaországot (13) ” – és mindazt, amit szerinte és neki Franciaország jelent. Más szóval, a politika kevésbé fontos számára, mint az erkölcs, a forradalom kevésbé, mint a nemzet. Az erkölcs, abban az értelemben, ahogyan az egyén személyes életére értelmezhetjük; a nemzet, abban az értelemben, ahogyan a közösségi életre vonatkoztathatjuk.
A nemzet antikapitalista természetű entitás
Bár az osztályviszonyok mindenütt jelen vannak a különböző írásaiban, de a konkrét elemzésükkel adósunk marad. Mert elemzésének lényege abban a koncepcióban fogható meg, hogy a liberalizmus, amely nála a modernitás jelképe, az embert le akarja rombolni. Az alapvető ellenség „a piaci ideológia”, amely „kényszeres fogyasztásra és individualizmusra” ösztönöz. (14) Jóval inkább ezt ítéli el a neoliberalizmusban, mint a kizsákmányolást, ezt, ami „egy ösztönöknek szentelt társadalmat (15) ” alakít ki. A neoliberalizmus az önzésre, a versenyszellemre, az örömök hajszolására épít. S csak a nemzet „képes megvédeni a népet a kozmopolita nyereségvágytól, amelynek nincs se hazája, se erkölcse”, és tönkreteszi azokat az értékeket, amelyek túlmutatnak az egyéni örömökön. Ez a logikai bakugrás elég meredek!
Miféle nemzet?
Ahhoz, hogy „megvédje a népet”, a nemzetnek nyilvánvalóan el kell utasítania az önzést és a „kozmopolita profitot”. Ez azt feltételezi egyrészt, hogy sajátos lényege, egyedülálló kulturális szellemisége van. És, másfelől, ki kell zárnia az erkölcstelen kozmopolitát.
Szent félrecsúszás! A szuverenitás követelése, egyebek mellett a nemzetek feletti törvényekkel szemben, egy szinte misztikus fogalomhoz visz vissza, amelyről feltételezi, hogy képes létrehozni egy „munkás, hazafias és népi frontot a pénztőke és a globalizált ultraliberalizmus egész hálózatával szemben”. Egy „testvéri nemzeti közösséget, amely tudatában van történelmének és kultúrájának”, ahol megtalálhatók „azok, akik a munka és a gazdagság igazságosabb elosztását akarják”, és „akik meg akarják őrizni, ami jó, meggondolt és emberi volt a hagyományban”, ebben a hellenisztikus-keresztény hagyományban, ami elvezetne az igazi egyenlőség követeléséhez. Ahhoz, hogy szakítsunk a materializmussal, Soral szerint újra meg kell találni a spirituális erőt, és a materializmus ellensúlyait – ezt a múltban a vallás, a kommunizmus, avagy a francia univerzalizmus jelentette – : a testvériség szellemét, a magunk és mások tiszteletét, azt az öntudatot, ami az egyént a közösséghez kapcsolja.
A nemzet tehát antikapitalista természetű entitás lenne, amelyből a neoliberalizmus akár tudatos, akár nem tudatos képviselői kizárják magukat: a baloldalon azok, akik a harcot a „jogi egyenlőségre” egyszerűsítik, a jobboldalon azok, akik „meg akarják őrizni előjogaikat”. Ami számít, az az egyetértés lehetősége a közös értékek mentén, amelyek sokkal jelentősebbek, mint a részt vevő egyének adottságai és vágyai. Nem fontos tehát a szekularizáció, amely ma már „egy mindennél fanatikusabb vallássá” vált, nem fontos az állampolgár eredete sem – a jól viselkedő francia muzulmánok „esélyt jelentenek Franciaországnak”, „a külvárosi gettók újgenerációs számkivetettjeivel” szemben, „akik egy liberális amerikai bűnöző ideológia hordozói”. A testvériség ellenségei még, a kisebbségi közösségek, akik mindig közös „áldozatokként” látják magukat és fognak össze, a nem dolgozók, a kapzsik, az érzéki örömök hívei is – vagyis az individualisták. A „haladó” és „reakciós” nem alkot tehát két elkülönült csoportot.
Fontos meghatározni, kik azok, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy elidegenedjünk a neoliberális világot képviselő társadalomtól: az igazi nép, a nemzeti eszme hordozói. Távol a hamis antagonizmusoktól és törésvonalaktól, ez magában foglalja a kispolgárt, aki a proletariátushoz tartozik, a kisvállalatok tulajdonosát, aki messze nem viselkedik úgy, mint Medef (16) , az óriásvállalatok képviselői. Mindezek, parasztok, munkások, kisvállalkozók és a többiek együtt menetelhetnek egy, „a kistermelő polgárok kölcsönös társadalma” felé, mert „a gazdasági és társadalmi – tehát a politikai – felelősségvállalás a termelőeszközök tulajdonából ered” valamennyiük számára. Soral nagyon is hasonlít Pierre-Joseph Proudhonra (17) és Pierre Poujade (18) -ra. De nagyon távol áll Karl Marxtól.
A neoliberalizmus győzelmének magyarázata
Az antiliberális jobboldal és a radikális baloldal közös és méltó célt találhatna ebben a derék „kibékült” társadalomban. „Létezik egy erkölcsös jobboldal, amely, ha jól meggondoljuk, a gazdasági és szociális baloldal szövetségese. És fordítva, létezik egy amorális baloldal, amelyről ma már egyértelmű, hogy az ideológiai hátteret adta a legújabb és legbrutálisabb gazdasági jobboldalnak.” „Munka a baloldalon, értékek jobboldalon”: az E&R jelszavának ez az értelme. A szociálisan érzékeny baloldal magába olvaszthatja a nemzeti értékekben megtestesülő kiválóságeszmét, és akkor az osztályharc helyett sokszínű, de összetartó társadalomban élhetnénk.
Ezek után már nincs is más hátra, mint magyarázatot találni a neoliberalizmus sikerére, így arra is, hogyan tudott kifejezetten erős ideológiai hatással lenni az erkölcstelen baloldalra. A magyarázat pofonegyszerű: ez az amerikai‒cionista összeesküvés következménye.
Ha a demokrácia csak látszólagos, ha a neoliberális elveket erős hátszéllel terjesztik, és ellenzőik gyakran nagyon gyengék, ez azért van, mert a sötét erők beszivárogtak a Birodalom összes döntéshozó szervébe, semlegesítve vagy korrumpálva a politikát: ilyenek például a Siècle (19) vacsorái és a különféle think tank-ek, „a legfelsőbb osztályt képviselő új típusú szabadkőműves csoportok, mint a Bilderberg és a Trilatérale”. Az oligarchia ezekben a körökben készíti elő a különféle akcióit, és dolgozza meg a sajtót és rajta keresztül a közvéleményt, majd összeesküvésről összeesküvésre létrehozza a terroristafenyegetést és a félelmet az ikertornyokkal vagy a szíriai polgárháborúval. Ezért támogatja Soral az „iszlám ellenállást” és szövetségeseit, akik szerinte egyedül ellenzik és fékezik ennek a kasztnak a globális uralmát…
Ezeknek az összeesküvéseknek a középpontjában a ragadozó Amerikához kapcsolódva ott vannak a „zsidók”, ha nem is a bolygó zsidók, de mindenesetre a nemzettől természetüktől fogva idegenek, akik ráadásul szeretik a tőkefelhalmozást. Zsidó a bank, zsidó a sajtó, a nemzeti egység bomlasztója is zsidó... Soral elbűvölt gyűlölettel viseltetik irántuk. Mindenütt ott látja őket. Így azután könnyen beszél az anticionizmusról és ítéli el Izrael állam politikáját. De ez nyilvánvalóan a jó öreg antiszemitizmus, nem pedig a palesztin nép támogatása vagy a provokáció iránti lelki kötődés. Amikor újra kiadja az antiszemitizmus klasszikusait kiadójánál, a Kontre Kulture-nál (Edouard Drumont, La France juive [A zsidó Franciaország] stb.), ezt égő meggyőződéssel és magától értetődően teszi.
De ez a mániákus tombolás sem elég ahhoz, hogy lejárassa őt hívei körében. Azért nem, mert az összeesküvéselméletek, szabadkőművesek, zsidók, illuminátusok (20) és mások főszereplésével mind visszavezethetők arra a ma roppant elterjedt és indokolt tehetetlenségérzésre, amit az elit- és oligarchiaellenes gyakori kirohanások sem tudnak feloldani. Kétségtelen az is, hogy léteznek ténylegesen titokban tartott megegyezések (ilyen volt, hogy józanok maradjunk, az Egyesült Államok és egyes chilei vállalkozói körök közötti kapcsolat, amely előkészítette Salvador Allende kormányának megdöntését). És ne felejtsük el, hogy az ilyen gondolkodás, amely mindenekelőtt az erkölcsre épít, pártok feletti, antikapitalista és nacionalista, gyakran a „vörös-barna” populizmushoz vezet, amely kevésbé antikapitalista, mint amennyire idegenellenes, ha éppen nem fasiszta. Ha a történelmet nézzük, akkor erre voltak példák.
Mindamellett könnyelműség lenne azt hinni, hogy Soral egész törzsközönsége a fasiszták soraiból verbuválódik. Ugyanígy oda kell figyelni arra, hogy hol kezdődik a kétértelműség, hol vannak a töréspontok, ahonnét Soral eszméi a „vörös-barna” út felé vezetnek. Ez egyértelműen ott jelenik meg, amikor párhuzamosan kezeli a szociális kérdést és a társadalom jogfosztott kisebbségi csoportjai elismerésének kérdéseit, vagy amikor visszalép a nemzethez. Látszólag következetesen elemzi a társadalmi és legbelsőbb énünknek a mai liberális valóság általi elpusztítását, és ez az, ami képes az internetes közösségeket biztosítani arról, hogy szó sincs arról, hogy szomorúan „reakciós” vélemények mellett kampányolnának, ugyanakkor megerősíti az összetartozásérzésüket, miszerint egy már felvilágosodott kisebbség tagjai. Ezért az igazi baloldalnak, amely elszántan meg akarja teremteni a valódi társadalmi igazságosság feltételeit, egyértelműen ki kell mondania, hogy elemzéseiben és céljaikban semmi közösséget sem vállal a szélsőjobboldallal, pontosítania kell a törésvonalak mentén felmerülő kérdéseket, még akkor is, ha a táborában ez konfliktusokhoz vezet.
