Rafael Correa Ecuador elnöke figyelmeztet minket: Európa ugyanazokat a hibákat követi el, mint ők

2013. november 6-án a Sorbonne Egyetemen egy konferencián az európai adósságkezeléssel kapcsolatban felszólalt Rafael Correa, Ecuador elnöke. Szerinte az adósság kezelésekor az európai álláspont jelenleg kizárólag a pénzügyi szektor érdekeit veszi figyelembe.

Érdekes a válság kialakulásának elemzése egy mai latin-amerikai vezető szemével, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a második világháború utáni első adósságválságkor, 1982-ben, a latin-amerikai országokon kívül Magyarország és Lengyelország is válságba került. Ma nemcsak földrajzilag, hanem politikailag is óriási a távolság a két országcsoport között. Magyar vagy lengyel állami vezetők politikai helyzetelemzése teljesen különbözik az alább olvasható értékeléstől.

 

rafael correaMi latin-amerikaiak válságszakértők vagyunk. Nem azért, mert okosabbak vagyunk, mint a többiek, hanem azért meg megszenvedtük valamennyit és rendkívül rosszul kezeltük ezeket a válságokat. Ugyanis egyetlen cél vezérelt bennünket: a tőke érdekeinek megvédése, még azon az áron is, hogy térségünket egy hosszan tartó adósságválságba sodortuk. Ma aggodalommal telve azt tapasztaljuk, hogy Európa is hasonló útra tér.

 

A túlhitelezés felelőssége

A múlt század hetvenes éveiben a latin-amerikai országok súlyos külsőadósság-helyzetbe jutottak. A hivatalos magyarázat szerint ezt a helyzetet a „felelőtlen” kormányok okozták, illetve az a fejlődési modell, amelyet a második világháború óta, a szubkontinens országai követtek és amelynek következményeként felhalmozódott a kereskedelemi és a fizetési mérleghiány. E modell szerint az iparfejlesztés célja az, hogy az importcikkeket fokozatosan hazai termelésű termékekkel lehessen helyettesíteni, más szóval „az importot kiváltó iparosítás” volt a cél.

Az igazság az, hogy a túlzott eladósodás kialakulását a nemzetközi pénzügyi szervezetek erősen elősegítették, sőt kikényszerítették. Az általuk képviselt logika értelmében a harmadik világban rengeteg nagyon nyereséges projekt létezik, finanszírozásukkal máris beindul majd a fejlődés, illetve a projektek jövedelméből gond nélkül vissza lehet fizetni a felvett hiteleket.

Ez a folyamat egészen 1982. augusztus 13.-ig tartott, amikor is Mexikó bejelentette, hogy képtelen fizetni az esedékes törlesztéseket. Attól a pillanattól a külföldi hitelezést felfüggesztették egész Latin-Amerika számára, ráadásul durván megemelték a kamatokat. A 4-5 százalék mellett felvett, változó kamatozású hitelek kamata hirtelen elérte a 20 százalékot. Mark Twain mondta annak idején: „A bankár olyan ember, aki ragyogó napsütésben kölcsönad neked egy esernyőt, s amint elered az eső, nyomban visszaveszi…”

Így vette kezdetét a „mi hitelválságunk”. Az 1980-as évtizedben Latin-Amerikából nettó 195 milliárd (mai értéken: 554 milliárd!!!) dollár áramlott a hitelezőkhöz. Közben a térség külső adóssága az 1980 évi 223 milliárd dollárról 1991-re 443 milliárdra nőtt! Nem új hitelek felvétele, hanem a meglévő kölcsönök újrafinanszírozása, illetve a felhalmozódó kamatok miatt…

Ennek következtében a szubkontinensen az egy lakosra jutó jövedelem az 1980-as évtized végére ugyanakkora maradt, mint a hetvenes években. A fejlődés szempontjából egy „elvesztegetett évtizedről” beszélhetünk. Valójában azonban egész nemzedéket veszítettünk el.

Noha a felelősség megoszlott az előállt helyzetért, a meghatározó országok, az olyan nemzetközi kormányzati szervezetek, mint a Nemzetközi Valutalap (IMF), a Világbank, a Pánamerikai Fejlesztési Bank, illetve a nemzetközi magánbankok, a nehézségekért kizárólag az államok túlzott eladósodását (overborrowing) tették felelőssé. Soha nem ismerték el saját felelősségüket a hitelek felelőtlen kihelyezése (overlending) miatt, ami gyakorlatilag a túlzott eladósodás „ellentétele”, úgy is mondhatjuk, hogy a „másik olvasata”.

A Latin-Amerikából elutalt nettó forráskivonás – ami persze közvetlenül a hitelezőkhöz vándorolt – súlyos költségvetési és külső eladósodási válságokhoz vezetett. Ennek következtében számos ország arra kényszerült, hogy az IMF által diktált „szándéklevelet” fogalmazzon meg. Ezek a kikényszerített megállapodások garantálták, hogy ezeket az országokat az IMF újrahitelezze, illetve hogy a Párizsi Klubban tömörülő hitelező országokkal újratárgyalják az adósságaikat.

 

A vezetők és az eszmék gyengesége

Ezek a strukturális kiigazítási és stabilizációs programok az elnyűtt, vén recepteket kényszerítették az érintett országokra: költségvetési megszorítások, a közszolgáltatások árának emelése, privatizáció stb. Mindezek az intézkedések ahelyett, hogy a válságból való mielőbbi kilábolást, a növekedés és a foglalkoztatás bővítését segítették és ösztönözték volna, a magánbankok által nyújtott kölcsönök visszafizetését voltak hivatottak garantálni. A reformok után az eladósodott országok végeredményben továbbra is adósok maradtak, ám nem az említett magánbankokkal, hanem a magánbankok érdekeit védő nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szemben.

A nyolcvanas évek elején Latin-Amerikában és világszerte újfajta fejlődési modell, a neoliberalizmus kezdett uralkodóvá válni. A fejlesztési stratégiáról megszületett új álláspontot „washingtoni konszenzusnak” nevezték el, mivel kidolgozói és szorgalmazói a washingtoni székhelyű multilaterális pénzügyi szervezetek voltak. A közkeletű felfogás szerint a latin-amerikai válságot a gazdaságba való túlzott állami beavatkozás, a szabadpiaci árak megfelelő mechanizmusának hiánya, valamint a nemzetközi piacoktól történt eltávolodás idézte elő. Az értelmezés szerint ezek a jellegzetességek az importhelyettesítő iparosítási politika vagyis a latin-amerikai fejlődési modell következményei.

A példátlan ideológiai kampányt a tudományos kutatás eredményének tüntették fel, ráadásul az IMF és a Világbank közvetlenül is nyomást gyakorolt az országokra, így azután a térség az egyik szélsőségből a másikba sodródott: a piaccal szembeni bizalmatlanságot és az államba vetett túlzott bizalmat a szabadkereskedelem, a privatizáció és a szabályozások feloldása és leépítése váltotta fel.

A válság nem csupán gazdasági válság volt, hiszen vissza lehetett vezetni a vezetők és az eszmék gyengeségére is. Féltünk az önálló gondolkodástól, passzív és abszurd módon elfogadtuk a külföldi diktátumokat.

Az Ecuadort sújtó válság leírása („Ecuador esete”) minden bizonnyal sok európai számára is ismerősen hangzik majd. Az Európai Unió a fundamentalista neoliberalizmus által előidézett és tovább súlyosbított eladósodástól szenved. Tiszteletben tartva a világ valamennyi régiójának szuverenitását és függetlenségét, meglepve konstatáljuk, hogy az amúgy igencsak felvilágosult Európa egy az egyben megismétli Latin-Amerika közelmúltbeli hibáit.

Az európai magánbankok úgy hiteleztek Görögországnak, hogy közben úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy a görög költségvetési deficit közel háromszorosa volt a görög állam által hivatalosan deklaráltnál. Itt is megjelenik a „túlzott eladósodás” problémája anélkül, hogy felvetődne az ellenoldal, azaz a „túlhitelezés”. Mintha a pénztőke, a hitelezők nem viselnének semmiféle felelősséget a kialakult helyzetért.

2010 és 2012 között a munkanélküliség riasztó méreteket öltött Európában. 2009 és 2012 között Portugália, Olaszország, Görögország, Írország és Spanyolország átlagosan 6,4 százalékkal csökkentette költségvetési kiadásait amivel súlyos károkat okozott az egészségügyi és az oktatási ellátásban. Ezt a politikát a források hiányával igazolták, miközben jelentős összegeket csoportosítottak át a pénzügyi szektor megsegítésére. Portugáliában, Görögországban és Írországban a „banki mentőcsomag” összértéke meghaladta a kifizetett bérek éves volumenét.

Miközben a válság keményen sújtotta az európai népeket, továbbra is a világ más térségeiben már kudarcot vallott recepteket kényszerítették rájuk.

Vegyük Ciprus példáját. Mint mindig, a probléma a pénzügyi szektorban, a hitelezési szabályok lebontásával kezdődött. 2012-ben a rossz gazdálkodás miatt tarthatatlanná vált a szektor helyzete. A ciprusi bankok, mindenekelőtt a Bank of Cyprus és a Laiki Bank a ciprusi GDP-t meghaladó nagyságrendben nyújtottak hitelt (vettek görög államkötvényt) Görögországnak. 2013 áprilisában az IMF, az EKB (Európai Központi Bank) és az Európai Bizottság alkotta „trojka” 10 milliárd eurós „mentőcsomagot” ajánlott Ciprusnak. A kölcsön folyósításának feltételeként egy kiigazítási program végrehajtását követelte: az állami szektor csökkentését, a felosztó-kirovó típusú nyugdíjrendszer megszüntetését az új köztisztviselőknek, a fontos közszolgáltatások privatizációját, a költségvetési kiadások és ezen belül persze a szociális célú közszolgáltatások folyamatos csökkentését 2018-ig. Ugyanakkor a bankok támogatására, nehézségeik megoldásának segítésére hivatott pénzügyi tartalékalap létesítését írta elő. Mindezt a 100 ezer eurónál nagyobb bankbetétek befagyasztása mellett.

Senki sem vonja kétségbe, hogy reformokra, a súlyos, köztük eredendő hibák korrekciójára van szükség. Az Európai Unió ugyanis integrált egy sor, teljesen eltérő termelékenységű országot, miközben a különböző országok bérszínvonala nem tükrözte a különbségeket. A lényeget illetően azonban, azt látjuk, hogy az alkalmazott politikák nem azt célozzák, hogy az európai polgárok szempontjából a lehető legkisebb áldozatok árán lehessen kilépni a válságból, hanem azt, hogy szavatolják a magánbankok számára a hitelek visszafizetését.

 

Nem technikai, politikai probléma

Eddig az eladósodott országokról volt szó. De mi a helyzet azokkal a magánemberekkel, akik nem képesek törleszteni a hiteleiket? Spanyolországban például a megfelelő szabályozás hiánya miatt túl könnyen lehetett bankhitelhez jutni, ami óriási mennyiségű, ingatlanfedezettel nyújtott hitelhez és persze erős ingatlanspekulációhoz vezetett. A bankok közvetlenül keresték fel az ügyfeleket, felértékelték a lakásaikat, és egyre több hitelt ajánlottak fel nekik, hogy autót, bútort, tartós fogyasztási cikkeket vásároljanak.[1]

Amikor kipukkadt az ingatlanbuborék, a jóhiszemű adós képtelen volt törleszteni a hitelét, ugyanis épp akkor veszítette el az állását is. Elvették tehát a lakását, amely azonban jóval kevesebbet ért, mint amikor megvásárolta. Így az egy életre eladósodott család az utcán találta magát. 2012-ben minden napra több mint 200 kilakoltatás esett. Ez a tény magyarázatot ad a legtöbb spanyolországi öngyilkosságokra….

Felvetődik a kérdés: miért nem alkalmaznak evidensnek tűnő megoldásokat, miért ismételik meg újra meg újra a legrosszabb forgatókönyvet? Azért mert nem technikai, hanem politikai problémáról van szó, amelyben az erőviszonyok alakulása a meghatározó. Ki irányítja a társadalmat? Az emberek vagy a tőke?

A gazdaságnak okozott legsúlyosabb kár abból adódik, hogy megfosztották természetes politikai jellegétől. A gazdaság csak politikai gazdaságtanként értelmezhető. Elhitették velünk, hogy ez az egész technikai ügy csupán, s az ideológiát tudománynak maszkírozták, arra buzdítottak bennünket, hogy vonatkoztassunk el a társadalmon belül uralkodó erőviszonyoktól. Mindnyájunkat az uralkodó hatalom vagy – mint mondani szoktam – „a tőke birodalmának” a szolgálatába állítottak.

A latin-amerikai adósságválságot az intenzív eladósodás stratégiája idézte elő. Az intenzív hitelezés, így az eladósodás viszont nem azért történt, hogy segítsék országaink fejlődését. Épp fordítva, a cél az „első világ” pénzpiacait elözönlő pénzügyi feleslegek, az olajtermelő arab országok olajdollárainak – mint akkor mondták a petrodollároknak, amelyeket a fejlett országok bankjaiban helyeztek el – kihitelezése volt. Ez a likviditástöbblet az 1973. októberi háborút követő sorozatos nyersolajár-emelésekből származott, valamint abból, hogy az Olajexportáló Országok Szervezetének (OPEC) sikerült hosszabb ideig magasan tartani az olaj árát. 1975 és 1980 között a nemzetközi bankokban elhelyezett betétek volumene 82 milliárdról 440 milliárd dollárra nőtt – mai árakon számolva 1 226 milliárd dollárra.

Mivel ilyen hatalmas mennyiségű pénzt kellett kihelyezni, a „harmadik világ” jó célponttá vált. Így 1975 után a különböző természetű – ideértve a folyó kiadások, illetve számos országban a hatalmat gyakorló katonai diktatúrák fegyvervásárlásainak finanszírozását – hitelek kihelyezésének szándékával elindult a nemzetközi bankárok felvonulása. Ezek a túlbuzgó bankárok, akik korábban még turistaként sem keresték fel a térséget, jutalékokkal tömött bőröndöket cipeltek magukkal azért, hogy a tisztségviselőkkel bármi áron elfogadtassák a hiteleket. Ezenközben a nemzetközi pénzügyi szervezetek és fejlesztési ügynökségek azzal az ötlettel házaltak, hogy az eladósodás az igazi megoldás a fejlődés kérdésére.

 

Az ideológiát tudománynak maszkírozták

Noha a központi bankok függetlensége azt a célt szolgálja, hogy a szavazófülkékben kimondott verdikttől függetlenül szavatolja a rendszer folytonosságát, a központi bankok függetlenségét a kilencvenes évek elején kényszerítették ki, mintha csupán valami „technikai” ügyről lenne szó. Állítólagos empirikus kutatások eredményeire hivatkoztak, amelyek szerint az ilyen intézményrendszer jobb makrógazdasági teljesítményt tesz lehetővé. Ezen „kutatások” szerint a független központi bankok – távol az álnok politikai nyomásgyakorlástól – „technikai” szempontok szerint képesek intézkedni. Egy ilyesfajta abszurd érvvel a pénzügyminisztériumnak is autonómiát kellene nyújtani, hiszen a költségvetési politikának is tisztán „technikai” természetűnek kellene lennie. Ezzel kapcsolatban a közgazdasági Nobel-díjas Ronald Coase szerint az adatokat célzatosan elferdítették, hogy azt bizonyítsák, amit eredetileg is állítani akartak.

A válság előtti években a független központi bankok kizárólag a monetáris stabilitás, azaz az infláció féken tartása érdekében intézkedtek. Annak ellenére, hogy korábban több, sikeresen fejlődő országban – mint Japánban vagy Dél-Koreában – a központi bankok meghatározó szerepet játszottak az ország fejlődésében. Sőt egészen az 1970-es évekig az amerikai szövetségi bank (FED) alapvető célkitűzése is az volt, hogy ösztönözze a munkahelyteremtést és a gazdasági növekedést. Csak a hetvenes évek elején megjelent inflációt követően bővült a FED hatásköre az árstabilitás előmozdításával.

Amikor az vált a fő gazdasági céllá, hogy kordában tartsák az áremelkedéseket, az a gyakorlatban azt jelentette, hogy már nem volt cél a teljes foglalkoztatás, az erőforrások teljes felhasználása a gazdaságban. Olyannyira, hogy a költségvetési politika, ami jelenleg a kiadások állandó lefaragását jelenti, nemhogy enyhítené a gazdasági visszaesést és a munkanélküliséget, hanem, ellenkezőleg, súlyosbítja azt. A „függetlennek” kikiáltott központi bank, amelynek kizárólagos feladata az árstabilitás biztosítása, nem a megoldást segíti, hanem maga is probléma része. A „független központi bankok” kifejezetten akadályozzák, hogy Európa gyorsabban kilábaljon a válságból.

Ugyanakkor Európa lehetőségei ma még érintetlennek. Minden megvan: a képzett és tehetséges emberek, a termelőkapacitások és a technológiák. Úgy vélem, hogy mindebből kőkemény következtetéseket lehet levonni. Szerintem ugyanis az a probléma, hogy össze kell hangolni a társadalmi igényeket, azaz a kereslet gazdaságpolitikáját – vagy nevezzék, ahogyan akarják – kell bevezetni. Ezzel szemben az európai országokon belül és a nemzetközi szinten fennálló hatalmi erőviszonyok mind-mind a tőkének, pontosabban a pénztőkének kedveznek. Ezért történhet meg az, hogy az alkalmazott gazdaságpolitika épp ellentétes azzal, amire a társadalomnak szüksége van.

A nemzetközi szervezetek és az állítólagos tudományos gazdaságtan nevében folyó állandó agymosás következtében sok állampolgár arra a következtetésre jutott, hogy „nincs más megoldás”. Tévednek.

 

Rafael Correa Ecuador elnöke, a közgazdaságtudományok doktora, a De la République bananière à la non-République (A banánköztársaságtól a nem-köztársaságig) (Utopia, Párizs, 2013) című könyv szerzője.

Fordította: Forgács András

 



1. José García Montalvo: La fièvre de la brique espagnole (A spanyol ingatlanláz), Le Monde diplomatique, 2008. december.



Ecuador esete


Az ecuadori neoliberális forradalom egyik legfontosabb reformja a pénzügyi szektor liberalizálása volt: a piacok – ígérték – a verseny következtében önszabályozók lesznek. Az 1998-ban a neoliberális hullám kellős közepén elfogadott új alkotmány rendeli el a központi bank függetlenségét. A bank egyetlen céljaként az árstabilitás szavatolását jelölte meg.

Országunk alkotmányos norma szintjére emelte azt a jogszabályi rendelkezést, amely megtiltja a központi banknak, hogy a magántulajdonban lévő pénzügyi intézmények számára bankgaranciát vagy hitelt nyújtson (az 1998. évi alkotmány 265. cikke). Mindazonáltal, nyilvánvalóan az ajtón leselkedő válságra tekintettel, a pénzügyi és politikai hatóságok ezt kiegészítették egy átmeneti rendelkezéssel. E szerint „mindaddig, amíg az állam megfelelő törvényes eszközökkel rendelkezik a pénzügyi válságok leküzdéséhez, a jelen alkotmány hatálybalépését követő legfeljebb kétéves időszakban az Ecuadori Központi Bank a stabilitás fenntartása és a fizetőképesség megőrzése céljából hiteleket nyújthat a pénzügyi intézmények számára” (az alkotmány 42. sz. átmeneti rendelkezése). Ezzel készítették elő a talajt az alig négy hónappal később elkezdődő bankmentő akcióknak.

1998 végén a bankbetétek állami garantálásáról szóló törvény arra kötelezte az államot, hogy értékhatár nélkül minden betétre 100 százalékos garanciát nyújtson. Beleértve a külföldön akár offshore elhelyezett betéteket! A törvény kihirdetésének másnapján tették át az államhoz a pénzügyi rendszer legjelentősebb, ám csődben lévő magánbankjának, a Filanbancónak igazgatását.

1999 márciusában a kormány, a bankok megmentését célzó végső erőfeszítésként, az ország történelmében példátlan mértékű vagyonelkobzásra szánta el magát: zárolta a teljes bankbetétállományt. A betétek „befagyasztását” akkor hajtották végre, amikor a nemzeti valuta (sugar) dollárhoz viszonyított árfolyama 1:10 000 volt. Egy évvel később, amikor felszabadították a betéteket, a cserearány már csak 1:25 000 volt. A betétesek megtakarításaik 60 százalékát, mintegy 2,5 milliárd dollárt veszítettek. Ez a vagyon közvetlenül a bankokhoz került.

Mindnyájan jól tudjuk, hogy Európát megfosztották nemzeti valutáitól, de közös pénze van. Képzeljék el Ecuador sérülékenységét, amelynek nemzeti valutája tulajdonképpen nem volt a sajátja![1]

Néhány év alatt közel kétmillió ecuadori hagyta el az országot; a legkülönfélébb módokon menekültek el. Nálunk is voltak olyan súlyos hajókatasztrófák, mint amilyenek, sajnos, az észak-afrikai menekülteket sújtják. Azokban a térségekben, ahol a kivándorlás különösön nagyarányú volt, előfordult, hogy gyerekek lettek öngyilkosok – ami országunk történelmében még sohasem fordult elő –, mivel a szüleik emigráltak.

R. C.



[1]

1998 óta az ország hivatalos valutája az amerikai dollár volt. – A ford.