Leonarda Dibraninak, a Franciaországból tavaly október 9-én kiutasított roma lánynak tragikus és rémregénybe illő története ismét reflektorfénybe állította Koszovót. A francia hatóságok feljogosítva érzik magukat az illegálisan Franciaország területén tartózkodók kitoloncolására, hiszen – mondják – Koszovó „biztonságos”. Pedig a teljesen perifériára szorított ottani roma közösség továbbra is rendszeres zaklatásnak van kitéve.
A Mitrovicába érkező 15 éves gimnazista Leonarda Dibrani elmondta a kamerák előtt, hogy nem tud albánul, sőt „soha nem is hallott Koszovóról”. E kijelentés hallatán némelyek találgatni kezdtek a család bonyolult életútját illetően, de mindenki elhallgatta a lényeget: valójában ma a Dibrani család hontalan. Az apa Koszovóban született, ahonnan nagyon fiatalon Olaszországba került, és állítólag ott találkozott a feleségével, egy szintén balkáni roma lánnyal. A hatósági zűrzavar mögött felsejlik a kisember valósága: a kilencvenes évek háborúi következtében sok ezer ember kényszerült arra, hogy vándorolni kezdjen Európa országútjain, valahol új társadalmi identitást keressen magának, hogy így próbálja túlélni a megpróbáltatásokat.
Ebből a szempontból a fiatal Leonarda sorsában nincs semmi rendkívüli: a kilencvenes években sok koszovói roma kért menedéket nyugat-európai államokban „albán menekültként”. Azóta tömegével telepítették őket vissza abba az országba, amellyel semmilyen kapcsolatuk nincs és amelynek a többség által beszélt nyelvét, az albánt az ő Svédországban vagy Németországban született gyermekeik még csak nem is ismerik…
Akkoriban mintegy száz-százötven ezer roma élt Koszovóban, a koszovói autonóm tartomány teljes lakosságának 5-10 százaléka. Koszovó úttörő szerepet játszott a szocialista Jugoszlávia által kidolgozott integrációs folyamatban: iskolákban oktatták a romani nyelvet, és }előbb Prizrenben, majd Pristinában roma nyelvű rádió-és televízióadást sugároztak – a világon elsőként.
Aztán a kilencvenes években, ahogy élesedett a konfliktus a koszovói albán többség és a belgrádi kormány között, a romák helyzete is nehezebbé vált. Felszólították őket, hogy válasszanak a két rivalizáló nacionalista tábor közül. Amikor a gazdasági feltételek gyorsan romlani kezdtek, sokan külföldön próbáltak boldogulni, akik meg ott maradtak, kerülőutakat kerestek, ügyeskedtek a túlélésükért. Így például, amikor a szerbek a Koszovót sújtó megtorlás légkörében az albánokat elbocsátották az állami hivatalokból vagy tömegesen felmondásra késztették őket, a helyükre gyakran romákat vettek fel. Emiatt a háború végén a romákat kollektíve megbélyegezték mint Slobodan Milosevics szerb rendszerének kollaboránsait.
A kollaboráció vádja azután ürügyül szolgált ahhoz a sorozatos zaklatáshoz is, amit 1999 „szörnyű nyarán” kellett a roma közösségnek elviselnie. Miközben a NATO katonái rettenthetetlen tekintéllyel felügyelték a területet, Koszovó legtöbb városának romanegyedét rendszeresen kifosztották és felgyújtották. Az ott élők a szomszédos országokba, Macedóniába, Montenegróba vagy Szerbiába menekültek, ahol néhányuknak sikerült életben maradni a menekülttáborokban. Csaknem száz embert viszont megöltek, másokat Albániába deportáltak (1) .
E tragédiasorozat után mindössze harmincezerre becsülhető azoknak a romáknak a száma, akik továbbra is Koszovóban élnek rendkívül bizonytalan gazdasági helyzetben. Jószerével már nem jutnak állami munkahelyhez, és hagyományos kézművesmesterségeiket sem űzhetik többé. Ritka ellenpélda Prizren városa, ahol még mindig körülbelül hatezer roma lakik (szemben a háború előtti kilencezres létszámmal). Azok közül viszont, akiket a nagyvárosokból elűztek, sokan most a szerb enklávékba szorulva élnek, például Koszovó középső részén.
1999 nyarán albán szélsőségesek földig rombolták a mahalát, a mitrovicai romanegyedet, amely az Ibar folyó bal partján állt, ott, ahol főleg albánok éltek. Az Európai Unió pénzalapjából később helyreállították, de a régi lakók nem tértek vissza a negyedbe. Nem teszi túl vonzóvá a visszatérést, hogy nincs munka, semmilyen gazdasági tevékenység nem folytatható és a légkör nyomasztóan rasszista. Akiket visszaküldtek ebbe a városba, minden módon próbálják újra elhagyni akkor is, ha itt születtek.
1999, a nemzetközi protektorátus felállítása óta kolosszális összegeket kaptak a koszovói romák. Mintha az adakozók mégis az ablakon dobták volna ki a pénzüket: az Európai Unió, a tagállamok, a svájci és a norvég nemzeti együttműködési alapok, illetve az olyan magáncégek, mint a Soros-féle Open Society alapítvány bőkezű segítsége sem tudta többé újraegyesíteni a roma közösséget, és a gazdaság sem indult fejlődésnek. Ezek a pénzalapok valójában elsősorban sok olyan szervezet költségvetését táplálják, amelyek tisztában vannak azzal, hogy minden, romáknak szánt projekt nagy eséllyel kap pénzt anélkül, hogy később be kellene mutatniuk a segéllyel elért valódi eredményeket. A fejlődés kritériumai tisztán formálisak, az a fő, hogy a befektetők igényeinek megfeleljenek, közben a közösségek sorsa mégsem fordul jobbra.
Az adományozók viszont úgy vélik, az ő pénzügyi erőfeszítéseikért cserébe jogos azoknak a koszovói romáknak a visszahonosítása, akiknek a menedékkérelmét Nyugat-Európában elutasították. Mióta Koszovó 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét, minden nyugat-európai állammal újrafelvételi egyezményt írt alá, ami lehetővé teszi az ilyen erőszakos visszatelepítéseket még olyan családok esetében is, amelyek már egyáltalán nem kötődnek Koszovóhoz és nincs ottani ingatlanjuk sem.
Az „új” Koszovó etnikailag sokszínű állam szerepében tetszeleg, és úgy véli, a kvótamechanizmus garantálja, hogy a különböző kisebbségeknek (romák, törökök, bosnyákok, gorániak) megfelelő képviseletük legyen.
Ahogy azonban a november 3-i helyi választások előkészületei mutatták, a nemzetközi nyomás arra irányul, hogy a különféle szerb közösségek (mind a beékelődött területeken élők, mind például Mitrovica északi részének homogén szerb közössége) koszovói intézményekbe integrálódjanak. Ilyen körülmények között a romák sorsának megoldását komolytalan békítési kísérletezgetések pótolják.
